Clara Dupont-Monod

 

EGY KÖZÜLÜNK

 

 

 

 

 

 

 

 

A mű eredeti címe S’adapter Copyright

 

© Editions Stock, 2021 Published by arrangement with Lester

 

Literary Agency & Associates 

 

Hungarian translation © Molnár Zsófia 

© General Press Könyvkiadó, 2023 

Fordította MOLNÁR ZSÓFIA 

A borítót Declan Hillman fotójának felhasználásával 

KENYÓ ILDIKÓ tervezte 

 

ISBN 978 963 452 724 4 Kiadja a

 

GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ 1086

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL 

 

Felelős szerkesztő SZABÓ PIROSKA 

 

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„Ha ezek elhallgatnak,

a kövek fognak megszólalni."

Lk 19,40 (Szent István Társulat fordítása)

 

 

„Mit jelent az, hogy »normális«?

Az anyám normális, a bátyám normális.

De én nem akarok olyan lenni, mint ők."

Benoît Peeters – François Schuiten:

L'Enfant penchée (A ferde lány)

 

 

 

 

1

 

 

A LEGIDŐSEBB

 

 

Egy nap egy családban született egy szabálytalan gyerek. A jelző elsőre talán enyhén lekezelően hangzik, mégis ez írja le leginkább a valóságot. A petyhüdt test és az üres, nyugtalan tekintet valóságosságát. A „sérült nem illik rá, a „fogyatékos sem az igazi. A „szabálytalan" pontosan azt fejezi ki, hogy az a gyerek nem egészen rendeltetésszerűen létezett (a kéz fogásra, a láb járásra való), de helye volt a körülötte létezők életében, még ha részt nem is vett benne; mindenesetre hozzájuk tartozott, mint egy árnyék, az a látszatra oda nem illő sötét folt egy festmény sarkában, amelyet a művész persze szándékosan pingált oda.

A családban eleinte fel sem merült, hogy bármilyen gond lenne. Sőt, a baba gyönyörű volt. Az anya szívesen fogadta a környékről a látogatókat. Csapódtak a kocsiajtók, az érkezők kinyújtóztatták elgémberedett tagjaikat, és ringó léptekkel elindultak a házhoz. A tanyához szűk, kanyargós utakon lehetett eljutni. Az utazás rendesen próbára tette a gyomrot. Az egyik közeli hegyről is jöttek barátok, de errefelé az, hogy valami „közel" van, nem jelentett semmit. Hogy az ember egyik helyről eljusson a másikra, először fel kellett kaptatnia egy emelkedőn, aztán visszaereszkednie. A hegy jelölte ki a nyomvonalat. A tanya udvarát időnként mintha hatalmas, mozdulatlan, zöld habbal tajtékzó hullámok ölelték volna körül. Amikor feléledt a szél, és rázta a fák lombozatát, a hangzavar az óceán morgására emlékeztetett. De az udvar minden időben olyan volt, mint egy szélvédett sziget.

A szélárnyékot fekete szegecsekkel kivert, vaskos, szögletes fakapu biztosította. A kapu a középkor óta ott állt, a hozzáértők legalábbis úgy tartották, még a család távoli felmenői ácsolhatták, akik évszázadokkal korábban megvetették a lábukat a Cévennekben. Eleinte csak a két ház volt a tanyán, a fedett veranda, az udvari kemence, a fáskamra és a vízimalom csak később épült hozzá; az autósok szinte hangosan fellélegeztek, amikor a szerpentin végén rákanyarodtak a keskeny hídra, és a patakparton végre feltűnt az első ház terasza. A második ház közvetlenül mögötte állt, a gyerek abban született, a középkori fakapu menedékében, amelynek a két szárnyát az anya szélesre tárta a rokonok és barátok előtt. Gesztenyeborral kínálta őket, amelyet a kis gyülekezet élvezettel kortyolgatott a hűs udvaron. A felnőttek halkan beszélgettek, nehogy megriasszák a hordozható ülésében békésen nyugvó gyereket. Finom narancsvirágillatot árasztott magából. Úgy tűnt, figyel, és jól érzi magát. Pufók arca sápatag volt, a haja barna, a szeme fekete. Helyi gyerek, egyértelműen látszott rajta a származása. A hegyek dajkálták, mint megannyi szemfüles, lábát a patak vizébe lógázó, törzsét szellőbe bugyoláló, vénséges vén anyóka. Befogadták a gyereket, egy volt az övéik közül. Errefelé minden csecsemő fekete szemmel született, az öregek pedig szikárak voltak, és szótlanok. Minden rendjén valónak tűnt.

Három hónap elteltével kezdtek felfigyelni rá, hogy a gyerek nem gőgicsél. Többnyire hangtalanul feküdt, csak időnként sírt fel. Nagy néha azért mintha elmosolyodott volna, ráncolta a szemöldökét, szoptatás után sóhajtott egyet, ha becsapódott valahol egy ajtó, összerezzent. De ez volt minden. Bömbölés, mosoly, szemöldökráncolás, sóhaj, rezzenés. Más semmi. Nem kapálózott. Nyugodt volt – „nincs benne élet", gondolták magukban a szülők, de kimondani egyikük sem merte. Nem mutatott érdeklődést sem az arcok, sem az ágya fölé függesztett, színes játékok iránt, nem reagált a csörgőre. A pillantása semmibe sem kapaszkodott bele. A tekintete egy darabig ugrált ide-oda, aztán a szemgolyója oldalt, a szeme sarkában megakadt. Innen úgy látszott, mintha a sötét szembogár valami láthatatlan, szárnyas rovar kerge táncát követné, majd ismét a semmibe révedt. A gyerek nem látta a hidat, sem a két házat, sem az udvart az úttól elválasztó ősöreg, ezer vihar és baleset tépázta, ezerszer újrarakott vörös kőfalat, amely időtlen idők óta ott magasodott. Nem fürkészte az oldalán számos horzsolás nyomát, a hátán fák rengetegét viselő hegyet, amelyet középen vízesés hasított ketté. A tekintete csak pásztázta a tájat és az embereket. Átsiklott, de meg nem állapodott rajtuk.

Egy nap, miközben szokás szerint az ülésében pihent, az anyja odatérdelt mellé. Egy narancs volt a kezében. Lassan a gyerek arcához emelte a gyümölcsöt, és elhúzta előtte. A nagy, fekete szempár meg sem rezdült. Valami mást nézett éppen. De hogy mit, azt lehetetlen lett volna megmondani. Az anya többször megismételte a műveletet. Meg kellett bizonyosodnia róla, hogy a gyerek alig vagy egyáltalán nem lát.

Senki sem tudhatja, mi zajlik le ilyenkor egy anya szívében. Mi, akik ezt a történetet megosztjuk, noha kőből vagyunk, inkább a gyerekekhez húzunk. Róluk akarunk mesélni. Az udvar végi vörös kőfalba ágyazva jó rálátásunk van az életük alakulására. Tanúk vagyunk, figyelünk évezredek óta. És a gyerekek valahogy minden történetben háttérbe szorulnak. Oltalmazón terelgetik őket, mint a báránykákat, bár többnyire úgy intézik, hogy lehetőleg ne legyenek útban. Pedig egyedül a gyerekek tudnak igazán bánni a kövekkel. Nevet adnak nekünk, színesre festenek, bebugyolálnak, tarka betűkkel és rajzokkal borítanak minket, szemet, szájat, gazból hajat biggyesztenek ránk, kuckót építenek belőlünk, a patakba hajítanak, hogy szépen fodrozódjon a víz, velünk jelölik ki a gólvonalat vagy a képzeletbeli vasúthoz a sínpályát. A felnőttek használnak minket, a gyerekek játszanak velünk. Ezért kedveljük őket annyira. Hálásak vagyunk nekik. És tartozunk annyival, hogy elmeséljük ezt a történetet – jó lenne, ha minden felnőttnek eszébe jutna, mennyi mindent köszönhet a gyerekkori önmagának, hogy miből lett azzá, akivé lett. Szóval éppen a gyerekeket figyeltük, amikor az apa magához intette őket az udvaron.

Zörögve összehúztak néhány műanyag széket. Ketten voltak. Egy idősebb fiú és egy fiatalabb lány. A természet őket is barna hajjal és fekete szemmel áldotta meg, ahogy az errefelé dukál. A báty kilenc évének minden öntudatával kihúzta magát, a mellkasát enyhén kidüllesztette. Sovány, de hegyvidéki gyerekhez illőn izmos lábakon állt, sziklamászáson, túrázáson, tüskés rekettyéseken edzett lábszára karmolásokkal, varasodó sebekkel és kék foltokkal volt tele. Védelmező gesztussal ösztönösen a húga vállára tette a kezét. Kevély fiú volt, de a kevélysége abból az igen nemes és nem kevésbé romantikus eszményből fakadt, amely a kitartást és a szívósságot helyezte mindenek fölé, éppen ezért mások nem is tartották gőgösnek. Húgát a szárnyai alá vette, számos unokatestvérüknek szigorú, de igazságos szabályokat diktált, barátaitól bátorságot és hűséget követelt, és mindebben rendíthetetlen volt. Azokat, akik könnyen megfutamodtak, vagy nyúlszívűségben minden belső elvárását alulmúlták, egy életre leírta magában, és ezt semmilyen körülmények között nem volt hajlandó felülvizsgálni. Hogy honnan és miből merítette ezt az öntudatot, nem tudhatja senki, jobb híján maradjunk annyiban, hogy a zord hegyvidék nevelhette bele. Erre az idők során nem egy ízben volt alkalmunk igazolást nyerni: az embert a hely, ahová születik, legalább annyira meghatározza, mint a család, amely körülveszi.

Aznap este a fiú peckesen állt az apjával szemben, és remegő állal sorolta magában némán a lovagi erényeket. De nem kellett bevetnie az öklét. Az apa azért akart beszélni velük, hogy higgadtan elmagyarázza nekik, hogy az öccsük valószínűleg egész életére vak lesz. A szükséges vizsgálatokra már bejelentkeztek, két hónap múlva biztosabbat fognak tudni. Ők viszont, a nagy testvérek, előnyükre fordíthatják ezt a látási rendellenességet: a Braille-írásos játékkártyával felvághatnak az osztálytársaik előtt.

A népszerűség ígérete hamar elmosta a fiú és a lány első riadalmát. Innen nézve a családi próbatétel már-már kecsegtetőnek tűnt. Vak? Sebaj! Az órák közti szünetekben ők lesznek az iskolaudvar császárai. A fiúnak ez nem volt újdonság, beleillett a természet rendjébe. A fél iskola már így is a lába előtt hevert; tisztában volt a saját értékeivel, a szépségével, könnyen barátkozott, és noha a szavakkal fukarul bánt, ez csak titokzatosabbá tette őt mások szemében. Úgyhogy vacsoránál nekiállt a húgával alkudozni, hogy ő vihesse be az osztályba elsőként a kártyát. Az apa belement a játékba, ő volt a döntőbíró. Az asztalnál valójában egyikük sem fogta fel, hogy abban a pillanatban valami megrepedt. És nem sok idő kellett hozzá, hogy a szülők visszatekintve úgy emlegessék maguk között azt az estét, mint a gondtalanság utolsó óráit. Márpedig a gondtalanság állapotát – faramuci helyzet – csak akkor értékeli igazán az ember, amikor már elmúlt, nyoma sincs, csak az emlékeiben.

A szülők viszonylag hamar megállapították, hogy a baba hipotón. A feje hátracsuklott, mint egy újszülöttnek. Ha felvették, a tarkójánál folyton tartani kellett a nyakát, a karja és a lába ernyedten lógott a levegőben, nem volt bennük semmi erő. Amikor beszéltek hozzá, nem kapálózott, nem reagált, meg sem próbált kapcsolatot teremteni a külvilággal. A bátyja és a nővére hiába lóbáltak az orra előtt zörgős, színes játékokat, a gyerek nem kapott utánuk, mintha észre sem vette volna őket.

– Nyitva a szeme, de nincs öntudatánál – összegezte a báty a húgának.

– Vagyis halott – szűrte ki a lényeget a lány egy hétéves éleslátásával.

A gyerekorvos nem sok jót jósolt a jövőre nézvést. Koponyaröntgent javasolt, és továbbküldte a szülőket egy neves szakorvoshoz. Ehhez előbb időpontot kellett kérni, majd felszedelőzködni, és bevinni a gyereket a kórházba. Onnan, hogy elhagyták a völgyet, már nem tarthattuk őket szemmel, elvégre a városban nincsenek kőkerítések, ott nekünk senki sem veszi hasznunkat. Csak a képzeletünkre támaszkodhatunk. Minden bizonnyal leparkolták a kocsit, és a fotocellás ajtón belépve a széles lábtörlőn gondosan megtörölték a cipőjük talpát. Aztán egy tágas csarnokban várakoztak, egyik lábukról a másikra álltak a szürke linóleumpadlón, és lesték, mikor tűnik fel végre a főorvos úr. Amikor megérkezett, behívta őket a vizsgálóba. Nála voltak a röntgenfelvételek. Hellyel kínálta őket. Kedves volt, úgy közölte a fellebbezhetetlen ítéletet. A gyerek szépen növekszik, gyarapodik. De a látásán nem lehet segíteni, járni nem fog, beszélni sem, a teste nem engedelmeskedik semmilyen ingernek, mivel az agya nem közvetíti azt, amit kell. Mindez a sírást nem érinti, és az is menni fog, hogy jelezze, amikor jól van, de ennél többre ne számítsanak. Örökre csecsemő marad. Vagyis nem egészen. Ugyanis az ilyen gyerekek várható élettartama, magyarázta a főorvos úr az addiginál is együttérzőbb hangon, jobbára nem haladja meg a három évet.

A szülők búcsút intettek az addigi életüknek. Tudták, hogy mindazt, ami még előttük áll, keményen meg fogják szenvedni, és siratták mindazt, ami előtte volt – lám, mennyire meg tudja zavarni az emberi elmét a gondtalanság nosztalgikus képzete. A letűnt múlt és a gyötrelmes jövő között álltak a válaszvonalon, és érezték, ahogy a bánat súlya a vállukra nehezedik, a veszteség és a kilátások miatt egyaránt.

Mindkettejüknek össze kellett szedniük a maradék bátorságukat. Egy kicsit meghaltak. Valahol a felnőtt, szülői szívük legmélyén kihunyt bennük egy addig még pislákoló reménysugár. Letelepedtek a hídra, a patak sodrása fölé, megfogták egymás kezét, és csak ültek egymás mellett magányosan. A lábuk a semmibe lógott. Az éjszaka zajaiba burkolóztak, mint amikor az ember szeretne átmelegedni vagy láthatatlanná válni, és maga köré kanyarít egy széles köpenyt. Féltek. Az járt a fejükben: „Miért mi? Meg hogy: „Miért ő, miért pont a mi kisfiunk? És persze: „Hogyan fogunk boldogulni?" A hegy vízcsobogással, szélsusogással, szitakötőrajok szárnycsapkodásával jelezte, hogy mellettük van. Meredélyeit palás kőzetek alkották, nehezen megmunkálható, könnyen töredező anyag. Következésképpen gyakoriak voltak az omlások. A környékbeliek időnként némi irigységgel gondoltak a felsőbb régiók gránit- vagy bazaltszikláinak megbízható szilárdságára vagy lentebb, a Loire-hoz közelebb eső részeken jellemző tufák nedvszívó porózusságára. Ugyanakkor mi más lenne képes felvonultatni a sárgásbarna árnyalatainak hasonló gazdagságát? Milyen másik kőzet büszkélkedhet a pala összetettségéhez fogható lemezes szerkezettel, még ha az könnyen pattogzik is? De hát valamit valamiért. Aki úgy döntött, hogy ezen a helyen éli le az életét, az hallgatólagosan vállalta, hogy elfogadja és megtanulja kezelni a káoszt. És a szülők, ahogy ott gunnyasztottak a híd korlátján, érezték, hogy mostantól rájuk is ez vár.

A másik két gyerek nem egészen fogott fel mindent, kivéve azt, hogy valami pusztító erő, amelyet még nem neveztek néven, átlökte őket egy másik, az eddigi világuktól elzárt világba. Egy olyan helyre, ahol gyermeki érzékenységük könnyen sérülhet, és senkire sem támaszkodhatnak. Számukra véget ért a boldog ártatlanság kora. Magukra maradtak, a későbbiekben egyedül kell majd szembenézniük a szétpattant családi burok szomorú romjaival. De a bejelentés pillanatában még munkált bennük a túléléshez szükséges pragmatizmus. Dráma ide vagy oda, attól uzsonnázni még kell. Meg a rákászás sem maradhat el. Június volt, a gyerek már elmúlt hat hónapos, de ők ketten egyelőre máshonnan szemlélték a dolgokat. Eltökélten belekapaszkodtak a gondolatba, hogy „ha június, akkor kezdődik a nyár, jönnek az unokatestvérek". Egyébként meg máshol is születtek gyerekek, akiknek nem volt semmi bajuk, rendesen láttak, nyújtogatták a kezüket, emelgették a fejüket, amit, mivel őket személyesen nem érintette, egyáltalán nem a sors igazságtalanságaként éltek meg.

Ez a hozzáállás kitartott egészen télig. A báty és a húga vidáman töltötték a nyarat, bár a gyerekről nemigen beszélgettek az unokatestvéreikkel, és végig igyekeztek kizárni a látómezejükből a szüleik fáradt arcát, akárcsak figyelmes gondoskodásukat, ahogy a gyereket időnként áthelyezték az üléséből a díványra, onnan pedig ki az udvari párnakupacra. Újra elkezdődött az iskola, együtt játszottak a többiekkel, a reggeli induláshoz és a délutáni hazaérkezéshez igazították a napirendjüket, élték párhuzamosan az életüket.

A karácsony szintén fennakadás nélkül zajlott. A hegyvidéki családoknál ez fontos ünnep. Ismét csapódtak a kocsiajtók, a rokonság a völgyből a tanyára sereglett. Ki-ki mindenféle finomsággal megrakodva szelte át az udvart, komótos léptekkel, mivel a házhoz vezető ösvény csiszolt palatábláit tükörjég borította. A hangos üdvözlések apró felhőcskéket eregettek a levegőbe. A vendégeket ólomszürke égbolt fogadta. A gyerekek színes égősorokat aggattak ránk, hogy utat mutassanak az érkezőknek, a lábunkhoz fáklyákat szúrtak a fagyott földbe. Aztán jó melegen felöltöztek, fogtak egy zseblámpát, és elindultak felfelé a hegyoldalban elhelyezni a mécseseiket, hogy a Télapó lássa a leszállópályát az égből. A kandallókban olyan elevenen lobogott a tűz, hogy a legkisebbek meg voltak győződve róla, hogy sosem fog kialudni. A konyhában tizenöten serénykedtek egyszerre, hogy az ételek, vaddisznópörkölt, pástétomok, hagymás lepények időben elkészüljenek. A munkát egy alacsony, szaténruhás asszony, az anyai nagyanya dirigálta. A dúsan díszített karácsonyfa mellett előkerült néhány fuvola és egy cselló. A gyülekezet a torkát köszörülte, valaki megadta a hangot. A családból többen énekeltek kórusban. A rokonság java már nem járt templomba, de a protestáns egyházi énekeket mindenki kívülről fújta. Az idősebbek azt magyarázták a fiatalabbaknak, hogy a katolikusok (akiket a nagyszülők nemzedékének férfi tagjai maguk között kitartóan csak „pápistáknak hívtak) állításával szemben pokol nem létezik, és nem kell ahhoz pap, hogy az ember szóba elegyedjen a Jóistennel, és hogy a hit alapja a kétkedés. A meglettebbje még azt is hozzátette, hogy egy jó protestáns állja a szavát, összeszorított foggal tűr, és lépten-nyomon nem tárulkozik ki akárkinek. „Hűség, kitartás és szemérem, okították a kicsiket, akik figyelemre sem méltatták őket. A zeneszó és az ételszag betöltötte a házat, felszállt a mennyezetet tartó vaskos gerendákig, a falon is átszüremkedett, és kiszökött az udvarra. Az este nem sokban különbözött azoktól, amikor annak idején a helyiek odahúzódtak a kemencesutba, és kezüket a nagy hidegben éjszakára a házba beterelt birkák hasán melengetve sokáig fennmaradtak.

A gyerek ülését közel húzták a tűzhöz. A nagy nyüzsgésben ő volt az egyetlen állandó pont. Egy kisállat mohóságával szimatolta a konyha felől lengedező illatokat, a szája időnként valami halvány mosolyfélére húzódott. Minden váratlanul támadt zajra (a zeneszerszámok hangolására, az agyag pástétomostál tompa koppanására a tölgyfa asztalon, egy dörgő basszusra, távoli kutyaugatásra) az ujjai alig észrevehetően görcsbe rándultak. A feje oldalra fittyedt, a nyakában nem volt elég erő megtartani, arca az ülés vásznán pihent. Hosszú, sötétbarna pillákkal keretezett szeme lassan, komótosan siklott ide-oda. Úgy tűnt, követi az eseményeket, de közben máshol járt. Megnőtt. A mozgása nem fejlődött, de a haja bozonttá sűrűsödött. A szülők is megváltoztak.

Ezen a karácsonyestén a szokások kezdtek apránként átrendeződni. A fiú, az unokatestvérek között is a legidősebb, odalépett a gyerekhez. Hogy miért pont akkor, azt mi nem tudhatjuk. Talán azért, mert már maga előtt sem tagadhatta az öccse látható tehetetlenségét. Vagy talán, ahogy öregedett, és egyre inkább kiábrándult a valóságból, amely nem sok teret hagyott a magasztos elképzeléseinek, ebben a gyerekben felfedezte egy olyan, megbízható társ minden előnyét, aki nemcsak hozzá, de önmagához is hűséges, így kizárhatta, hogy valaha is csalódna benne. Vagy talán egyszerűen felfogta a helyzetet, és lovagi kötelességének érezte, hogy védelmébe vegye a legelesettebbet, és gondoskodjon róla. Így történt, hogy az este nagy részét azzal töltötte, hogy törölgette a gyerek száját, igazgatta az ülését, a fejét simogatta. Távol tartotta tőle a kutyákat, ügyelt rá, hogy nyugalma legyen. Nem akart játszani a többiekkel. A húga és az unokatestvérek nem is értették. Nem ilyennek ismerték. A társaságban ő volt az enyhén távolságtartó, jóképű nagylegény, aki fensőbbsége biztos tudatában annyit húzta és a legvadabb kalandokba vitte bele őket. Ki találta ki, hogy kövessék az erdőben a vaddisznónyomokat, ki tudott bánni az íjjal, ki csent birsalmát a környékbeli gyümölcsösökből? Ki volt képes vihar után belegázolni a sártól cuppogó patakmederbe? Gyalog nekivágni a vaksötét, komor, ezer veszélyt tartogató éjszakának? Egyetlen gyors mozdulattal felcsapni a kapucniját, hogy a denevérek – a húga és az unokatestvérei lidércei – ne gabalyodjanak bele dús, barna hajkoronájába? A magányos és fenséges, hidegfejűen magabiztos legidősebb fiú. Tekintélyt parancsoló, fegyelmezett, uralkodói jellem, ilyeneket gondoltak róla a hozzá közel állók.

Ez alkalommal nem bujtogatott senkit semmire. A húga és az unokatestvérek ott zsongtak, zsizsegtek körülötte, de zargatni nem merték. A fiú szótlanabb volt a tőle megszokottnál. Nem mozdult a tűz mellől, amelyet folyton élesztgetett, melegen tartotta az öccsét. A tarkója alá begyömöszölt egy párnát, hogy finoman megemelje a fejét. És miközben csendben olvasott, odatartotta neki a kezét, a gyerek meg, mint egy nagyra nőtt, örök csecsemő, rámarkolt az ujjára. Elég különösen festett, ahogy ez a tíz év körüli, egészségtől kicsattanó suhanc ott kucorog a másik, még nem feltűnően, de azért már észrevehetően furcsa – szemre egyévesforma, ugyanakkor málészájú, a világtól elzárkózó, végtelenül békés, izgő-mozgó fekete szembogarú – fiúcska mellett. Külsőre le sem tagadhatták volna, hogy testvérek, de ettől a hasonlóságtól valamiért, ki tudja, miért, mindenkinek, aki csak rájuk nézett, elfacsarodott a szíve. Amikor a báty nagy komolyan elgondolkodva fel-felpillantott a könyvéből, hosszú, barna szempillái ugyanúgy verdestek, mint a mellette szuszogó kis élőlényé, csak elevenebben.

Ez a karácsonyeste volt a vízválasztó, a jelzés, hogy innen már nincs visszaút. A rá következő hónapok alatt a fiúban mély kötődés alakult ki. Előtte megvolt a maga élete, társasága. Ettől kezdve az öccse lett számára a legfontosabb. A szobáik egymás mellett voltak. A házban minden reggel a fiú ébredt elsőként, és amint letette a lábát a rideg kőburkolatra, kirázta a hideg. Felkelés után első útja a fehérre mázolt, díszes kovácsoltvas vázas kiságyhoz vezetett, amelyben ő és a húga is aludtak, amíg ki nem nőtték, és nem követeltek maguknak megfelelő fekhelyet, amelyben elférnek. De ettől a gyerektől nem számíthattak ilyen igényekre. Neki sokáig megteszi majd ez a kiságy. A fiú kitárta az ablakot, beengedte a szobába a reggel frissességét. Óvatosan kivette a gyereket, megtanulta, hogyan kell, egyik kezével a tarkóját támasztotta, és átvitte a pelenkázóasztalra. Tisztába tette, felöltöztette, aztán vigyázva levitte a földszinti konyhába, hogy belekanalazza a kompótot, amelyet előző este az anyjuk odakészített. De még mielőtt mindezeknek nekilátott volna, behajolt hozzá az ágyba. Finoman odanyomta az arcát az övéhez, és egy darabig úgy maradt, mozdulatlanul, szerette érezni a bőrén az öccse sápadt bőrének finom simaságát. Élvezte, ahogy az érintése alatt a pufók, puha arcocska besüpped, és hogy védtelenségében tűri a simogatást, sőt talán egyedül neki, a bátyjának hagyja, hogy cirógassa. A gyerek egyenletesen szuszogott. Mindketten szemlélődtek, de a szemük nem ugyanúgy látott, a fiú tudta jól. Ő az ágy rácsának csavart mintáit nézte, és mögöttük a patakpartra nyíló ablakot, a gyerek egy egészen más, a kívülállók számára érthetetlenül szerveződő valóságot. A fiúnak ez így megfelelt. Majd ő lát helyette. Elmeséli neki, milyen az ágy és az ablak, elmeséli neki a vízesés fehéren csipkéző tajtékját, a közeli hegyet, az udvar kékesfekete palaburkolatát, a fakaput, a birtokot határoló kőfalat, rólunk, a napfényben rézvörös izzású kövekről is mesél neki, meg a hasas, kétoldalt füles cserepekben gyarapodó növényekről. A gyerek türelemre tanította. A hűvös önfegyelem hosszú ideig bevált nála, hogy leplezze belső nyugtalanságát. Szívesebben provokálta a dolgokat, mintsem tétlenül várja, hogy bekövetkezzenek. A többiek meg csodálták a merészségét, és zokszó nélkül mentek utána. De az igazság az, hogy a fiú annyira rettegett a kiszolgáltatottságtól, hogy inkább elébe ment az eseményeknek. Így ahelyett, hogy gyáván megfutamodott volna az iskolaudvar csatározásai, a hegyvidéki éjszaka vaksötétje, a denevérek támadása elől, a saját kezébe vette az irányítást. Teljes mellbedobással vetette bele magát mindenbe, az iskolai villongásokba, a legsűrűbb éjszakába és a pince mélyébe, ahol a denevérek felriadtak a rajtaütésre, és pánikszerűen cikáztak a boltívek alatt.

A gyerekkel mindez nem működött. A gyerek egyszerűen csak ott volt. A létezése nem tartogatott semmilyen kellemetlen, sem kellemes meglepetést. A fiú megérezte, hogy mellette nem sokat ér el hősködéssel, okosabb, ha eleve megadja magát. Egészen megjuhászodott, mintha elért volna hozzá egy távoli üzenet, amely rányitotta a szemét a hegyekből áradó harmóniára, egy szikla vagy egy vízfolyás öröknek tűnő jelenvalóságára, a lét önmagáért való szépségére. Csendben alávetette magát a természet törvényeinek, elfogadta a belőlük fakadó nehézségeket, nem hőbörgött, nem is kesergett miattuk. A gyerek ott volt, olyan magától értetődően, akár a földfelszín bármelyik gyűrődése. „Tartással többre jutsz, mint ha kivársz", gyakran járt a fejében ez a környékbeli szólás. Nem, itt nem volt helye lázadásnak.

A legjobban a közönyös jóságot, az eredendő ártatlanságot szerette a gyerekben. A veleszületett megbocsátást, hogy soha nem ítélkezett. Írmagja sem volt benne a kegyetlenségnek. A boldogságához nem sok kellett, olyan egyszerű dolgok csupán, mint hogy valaki megmosdassa, megetesse, ráadja a puha, lila pizsamáját, megsimogassa. A bátyja felfogta, hogy az ilyen tőről metszett romlatlanság ritka madár. És ez felkavarta a lelkét. Amikor a gyerek mellett volt, nem hajszolta az életet, nem félt, hogy lemarad valamiről. Mert az élet ott volt az orra előtt, nem volt benne semmi riasztó, sem küzdelmes, egyszerűen csak zajlott.

Lassanként kiismerte, mikor miért sír. Tudta, hogy hangzik, amikor fáj a hasa, amikor éhes, amikor kényelmetlenül fekszik. Rövid idő alatt olyan készségekre tett szert – pelenkázás, papiztatás –, amiket jóval később kellett volna elsajátítania. Napi szinten vezette, hogy a gyereknek mire van szüksége: egy ugyanolyan lila pótpizsamára, szerecsendióra a főzelékeibe, babafürdetőre. A listát rendszerint az anyjának adta, aki szemében a hála néma pillantásával átvette tőle, és beszerezte, amit összeírt. Szerette, ha a gyerek derűs, mert az azt jelentette, hogy jól érzi magát, melegen, illatosan. Olyankor kéjesen nyöszörgött a nagy kényelemben, aztán a hangja, mint valami rituális énekesé, elvékonyodott, a magasba szökött, a szája enyhén vicsorgó mosolyra nyílt, és sűrű szempilla-rebegtetés közepette dallamos visítással adta a környezete tudtára, hogy az alapvető szükségletei ki vannak elégítve, és a maga módján, talán, így viszonozta a gyengéd törődést.

A fiú gyakran énekelgetett neki. Ugyanis rájött, hogy a fülén, az egyetlen működő érzékszervén keresztül bámulatos dolgokat oszthat meg vele. A gyerek nem látott, nem tapogatózott, nem beszélt, de hallani hallott. Ezt kihasználandó a fiú a hangjával igyekezett érzékletesen lefesteni számára az árnyalatokat. Elsuttogta neki a táj sokféle zöldjét: mandula, élénk, bronz, selymes, csillámló, sárgába hajló, matt. Szárított verbénaleveleket morzsolt közvetlenül a fülénél. Majd egy lavórban vizet lötybölt, hogy lágy csobogással ellenpontozza a száraz ropogást. Időnként közülünk is kiemelt egyet-egyet az udvari kőfalból, és alig pár centi távolságra hajította, hogy a gyerek észlelje, milyen, amikor egy kő tompa puffanással földet ér. Mesélt neki a három cseresznyefáról, amelyeket hosszú-hosszú idővel ezelőtt egy parasztember hozott egy messzi völgyből. Hátára vette a terhét, görnyedezve felkaptatott vele a hegyre, a másik oldalon leereszkedett, fel-le, egészen idáig cipelte, noha semmi sem mutatott arra, hogy a három fácska megélne ezen az éghajlaton és ebben a földben. De csodák csodája, a cseresznyefák gyökeret eresztettek és kilombosodtak. Büszkeségére váltak a völgynek. És amikor megérett a termés, a gazda mindet elosztogatta, a környékbeliek meg ünnepélyesen egy tálból cseresznyéztek. Úgy tartották, hogy a tavaszi cseresznyevirágzás szerencsét hoz. Vittek is a fehérbe borult ágakból a betegeknek. Telt-múlt az idő és a gazda meghalt. A három cseresznyefa pedig kimúlt vele együtt. Magyarázatot senki sem keresett rá, elvégre ott volt napnál világosabban a szemük előtt: az ágak nem zöldültek ki többé, az öreggel tartottak, aki ebbe a földbe ültette őket. Kiszáradt, elszürkült törzsüket senkinek sem volt szíve kivágni, síremlékként tekintettek rájuk, amelyet a fiú a legapróbb részletekig leírt a gyereknek. Soha senkihez nem beszélt ennyit. Belefoglalta a világot egy színpompás, folyton változó, hangzó buborékba, amelyben zajokkal és szavakkal bármit le lehetett fordítani. Egy arc, egy érzés, egy múló pillanat, mindennek megvolt a hangi megfelelője. Ily módon a fiú megismertette vele a vaddisznók és ragadozó madarak lakta tájat, ahol fák sarjadnak a sziklák réseiben, a vidéket, ahol a természet nem hagyja magát leigázni, makacsul visszaköveteli a jogait, és valahányszor az ember, akitől mindenekelőtt némi alázatot várna, megpróbál elhódítani belőle egy falnyi, egy konyhakertnyi, egy terelőútnyi területet, a domborulatait, a növényeit, az állatait csak azért sem engedi kiszorítani. „Ez itt a szülőfölded – mondogatta neki –, hallanod kell." Karácsonykor minden évben azzal kezdte a reggelt, hogy leszaggatta az ajándékokról a zörgős csomagolópapírt, összegyűrte, aztán belemelegedett a leírásba, hogy milyen színű és formájú az új játék, amellyel játszani nem fog sosem. A szülők zavarban voltak ettől, de ráhagyták, hadd csinálja, épp eléggé lefoglalta őket, hogy emelt fővel tartsák magukat. Az unokatestvérek meg, hogy ők is kivegyék a részüket a jótékonykodásból, lelkesen beszálltak, fennhangon elkezdték bemutatni a játékokat, majd áttértek a nappalira, a házra, a rokonságra, mígnem a felsorolás harsogó mulatságba fulladt, a fiú meg, a legnagyobb, együtt nevetett velük.

Amikor a háznép végre elcsendesült, a fiú kikel az ágyból. Férfinak még zsenge, kölyöknek már túlságosan érett. A vállára terít egy takarót, szorosan maga köré tekeri. Kilép az udvarra, és idejön a falhoz. Nekünk nyomja a homlokát. Kétoldalt a feje mellé helyezi a kezét. Mi ez a mozdulat? Simogatás vagy egy halandó fohásza? Nem szól semmit, csak áll mozdulatlanul a fagyos éjszakában, az arca egészen közel van hozzánk. Magunkba szívjuk a leheletét.

Szép időben, amikor a hegy éledezni kezd, és beleborzong a nap első sugaraiba, a fiú megkerüli a házat, és a zúgókkal tagolt patakmeder mellett, a sodrással szemben, nekivág az emelkedőnek. Karján a gyerekkel, akinek le-lecsuklik a feje, lassan, óvatosan halad fölfelé. A táskája, benne egy kulacs víz, egy könyv és egy fényképezőgép, a csípőjét verdesi. Egy részen a terep ellaposodik. A kőzetlemezek kicsiny fennsíkot formáznak. Vigyázva rájuk helyezi a tehetetlen testet, egyik kezével végig tartja a nyakát. Megigazgatja a derekát, kicsit odébb teszi a fejét, hogy érje a fölé boruló hatalmas fenyőfa árnyéka. A gyerek jólesően felsóhajt. A fiú megdörzsöli a tűleveleket, az ujjai citromillatúak lesznek tőle, odatartja a kezét a gyerek orra alá. Ez a fenyőfajta nem őshonos errefelé, a ligetet a nagyanyja telepítette ide valamikor régen. De az éghajlat szemmel láthatóan kedvezett neki, megvetette a gyökerét a hegyen, bár sudárra nőtt egyedei idővel inkább gondot jelentettek. A környékbeliek már nem is számolják, hány ágat hullattak a villanyvezetékekre, és hány tanyát borítottak átmenetileg sötétségbe. A fiú világéletében rendellenesnek érezte a jelenlétüket, minden bizonnyal nem véletlenül fekteti éppen alájuk az öccsét.

Szereti ezt a helyet. Letelepszik a földre a gyerek mellé. Felhúzza a térdét, a karjával átkulcsolja. Olvas, és amikor becsukja a könyvet, csak csendben ül tovább. Nem beszél hozzá. Hagyja, hogy körülzsongja őket a világ. A türkizkék szitakötők halk percegéssel röppennek el a fülük mellett. Az égerfák belelógatják ágaikat a vízbe, leveleikből helyenként cuppogós zátonyok keletkeznek. A patak földbe vájt folyosóját kétoldalt falként sűrű fasor szegélyezi, lábuk alatt a laposra csiszolódott kövekkel, fejük fölött a fenyőboltozattal a tisztás olyan, mint egy csodálatos palota csarnoka, de képzelőerő híján a fiú ezt nem látja bele. Kattintgatja a fényképezőgépét. Ezen a szakaszon a patak lágyan csörgedezik, tiszta vizén áttűnnek az alját bélelő aranysárga kövek. Valamivel lejjebb nekiiramodik, a felszíne fodrokat vet, majd fehéren habzó vágtába kezd, helyenként megpihen egy-egy tükörsima, öblös medencében, ahonnan szűk csatorna vezeti tovább a vízeséshez. A fiú sárgásbarna és zöld palánkok, hajladozó ágak és pöttynyi virágszirmok menedékéből hallgatja, követi a patak töredező lendületét.

Gyakran a húga is vele tart. A köztük lévő két év korkülönbség időnként legalább húsznak tűnik. A fiú a partról figyeli, ahogy a lány hasát behúzva, ujjait széttárva belegázol a jéghideg vízbe. Máskor épp csak bokáig merészkedik a patakba, leguggol, a felszín alatt sikló vízipókokra vadászik, és amikor nagy nehezen végre sikerül elkapnia egyet, örömujjongásban tör ki. Önfeledten pancsol, egyik szikláról a másikra szökell, kavicsokból gátat vagy várat épít. A bátyja élvezi a kitalált történeteit – vele szemben neki legalább van képzelőereje. Az ő kezében egy bot karddá változik, a makk kupacsa lovagi sisakká. Halkan beszél, tömören fogalmaz. Kócos, barna hajának, amelyet türelmetlenül hátra-hátracsap, puha ragyogást kölcsönöz a napfény. A fiú imádja nézni az elevenségét. Magában elkönyveli, hogy már nincs szüksége karúszóra. Hogy már nem ég le a válla, mert rendesen bekeni magát naptejjel. Hirtelen eszébe jut, vajon megvan-e még az a lódarázsfészek, amelyet előző évben találtak az egyik fenyőfa rejtekében. Feltápászkodik, ellenőrzi, aztán visszaül a földre. A szíve tele van aggodalommal, de boldog, hogy itt lehet, a szerettei körében, amelybe a húgán és az öccsén kívül mi, kövek is beletartozunk.

A gyerek idővel felismerte a hangját. A testi növekedése nem állt meg, de kifejezőeszközeiben megmaradt egy újszülött szintjén, mosolygott, gőgicsélt, sírdogált, és ennyi. Mivel egész nap feküdt, és nem rágott, a szájpadlása megemelkedett. Ennek következményeként az arca megnyúlt, amitől a szeme még nagyobbnak látszott. A fiú néha képes volt akár órákon keresztül figyelni a két fekete golyóbis lomha táncát. Azzal soha nem foglalkozott, hogy ebben a korban más gyerekek már jóval előrébb tartanának a fejlődésben. Nem gondolt velük, nem hasonlítgatta az öccsét senkihez. Nem is annyira védekezésből, hanem hogy a maga sajátos teljességében megélhesse a boldogságukat, amelyet olyan különlegesnek érzett, hogy azzal, mi lenne normális, egyáltalán nem is foglalkozott.

A gyereket rendszerint letették a nappaliban a díványra, a fejét egy kispárnával alátámasztották. Neki ennyi is elég volt a boldogsághoz. Fülelt. Mellette a fiú megtapasztalta az üres órák múlását és a mindig önmagába visszatérő idő mozdulatlanságát. Beleélte magát a helyzetébe, együtt merengett vele, így edzette az érzékszerveit, hogy felismerje a távoli neszeket, a levegő frissességét, a fűz susogását, amikor szél borzolja a leveleit, amelyek fonákja úgy csillog, akár a flitter, a szorongással terhes vagy az örömtől könnyed pillanatok változó sűrűségét. Mint aki új nyelvet tanul, az érzékekét, a legapróbb dolgokét, elsajátította a csönd tudományát, amelyet semmilyen iskolában nem tanítanak. Nem mindennapi gyerek, nem mindennapi tudás, gondolta. Ez a kis lény soha semmit sem lesz képes megtanulni, mások viszont rengeteget tanulhatnak tőle.

A szülők beszereztek egy madarat, hogy a gyerek hallgathassa a csiripelését. A család új szokásokat vett fel. Bekapcsolva hagyták a rádiót. Hangosabban beszéltek. Kinyitották az ablakokat. Beeresztették a házba a hegyvidék összes moraját, hogy a gyerek ne érezze egyedül magát. A falak zengtek a sziklákon lezúduló víz zubogásától, a birkanyájak kolompolásától, a bégetéstől, a kutyaugatástól, a ragadozó madarak vijjogásától, a mennydörgéstől, a tücskök ciripelésétől. A fiú tanítás után nem maradt bent az iskolában. Szaladt, hogy elérje hazafelé a buszt. És útközben csupa olyasmin gondolkozott, aminek semmi keresnivalója nem lett volna egy kiskamasz fejében. Van-e még elég babafürdető estére, nem fogyott-e el a fiziológiás oldat, elég-e a zöldség vacsorára a répafőzelékhez? Megszáradt-e a lila pamutpizsama? Nem csavargott együtt a környékbeli gyerekekkel. Nem leste a lányokat, nem hallgatott zenét. Sokat segített otthon, és szorgalmasan tanult.

A gyerek betöltötte a negyedik életévét. Egyre nehezebb volt ide-oda cipelni. Olyan pizsamákba öltöztették, amelyek utcai ruhának is elmentek volna, csak arra kellett figyelni, hogy elég vastag szövetből legyenek, mivel a mozgáshiány miatt állandóan fázott. Gyakran forgatták, különben a bőre vörösen kipikkelyesedett. A fekvéstől kificamodott a csípője. Ez fájdalmat nem okozott neki, viszont begörbült tőle amúgy is piszkafavékony, az arcához hasonlóan szinte áttetszően fehér lábszára. A bátyja mandulaolajjal rendszeresen átmasszírozta a combját. Mert a hallás után a tapintáson keresztül próbálta serkenteni az érzékelését. Megfogta a kezét, finoman szétfeszítette ökölbe szorított ujjait, és különféle anyagokat hordott oda neki, hogy végigsimíthasson rajtuk. Az iskolából hazavitt egy filcdarabot. A hegyen friss hajtásokat gyűjtött a fiatalabb tölgyekről. Egy csokor mentával cirógatta a csuklója belső felét, a tenyerében mogyorót görgetett. És folyamatosan beszélt hozzá. Esős napokon odavitte a nyitott ablakhoz, kidugta rajta a karját, hogy ő is érezze a bőrén a vízcseppeket. Vagy lehajolt hozzá, és belefújt a szájába. A csoda többnyire nem maradt el. A gyerek szája széles mosolyra húzódott, amit az elragadtatás kifejezésének vékonyka sipítása kísért. Dallamos hang, visszafogott, naiv üdvrivalgás, amely szabályos időközönként elhalkult, majd még élesebben még magasabbra szökött. Zene a bátyja fülének, aki a szüleikkel ellentétben soha nem gondolkozott azon álmatlan éjszakákon, vajon milyen lenne a gyerek hangszíne, ha tudna beszélni, milyen a természete, cserfes vagy inkább hallgatag, visszahúzódó vagy inkább belevaló, milyen lenne a tekintete, ha látna. A fiú a maga részéről elfogadta olyannak, amilyen.

Egy áprilisi délutánon – az iskolában épp húsvéti szünet volt – felvetette a szüleinek, hogy amíg elintézik a bevásárlást, kivinné a gyereket parkba. Ez viszonylag nagy zöldterület volt a városka szélén játszótérrel, benne forgókkal és hintákkal. A szülők félénken rábólintottak, megígérték, hogy hamar végeznek, és sietősen elindultak az élelmiszerboltba. A fiú kihámozta a gyereket a külön az adottságainak megfelelően kialakított autósülésből. Ez már önmagában nem volt kis teljesítmény. Alányúlt, az alkarjával tartotta a fenekét, a tenyerével a fejét. Ahogy felvette, érezte a nyakában a szuszogását. Már nem emelgette olyan könnyedén, mint korábban. Messziről úgy tűnt, mintha a gyerek ájultan aludna a vállán.

Átment az úton, be a rácsos kapun, és óvatosan lefektette a fűbe. Hanyatt melléheveredett, aztán halkan elkezdte neki leírni, amit lát. A homokozó gyerekzsivaja, a forgók nyekergése, a közeli piac nyüzsgése tompán bekúszott a fülükbe. Valahányszor szünetet tartott az elbeszélésben, puszikat nyomott a gyerek csuklójára. Hessegette az arca elől a legyeket. Igyekezett távol tartani tőle a bogarakat, nehogy véletlenül lenyeljen egyet (mivel gótikus szájpadlása miatt nyitott szájjal lélegzett). Hirtelen valami elfogta előle a napot. És egy hang megszólította.

– Bocsáss meg, fiacskám, hogy megzavarlak! De ezt még nézni is szomorú. Minek kihozni ide ezt a kismajmot? Miért vállalsz ilyet? Pénzért?...

Az egyik anyuka lépett oda hozzájuk a lehető legjobb szándékkal – ettől még gyilkos is lehetett volna, azok szokták így megkörnyékezni a parkban a gyerekeket. A fiú felkönyökölt. Nem ismerte a hölgyet, nem a falujukba valósi volt. Ám nem tűnt gonosztevőnek.

– Dehát ő az öcsém, asszonyom – felelte.

A nő zavarában a torkát köszörülte. Sarkon fordult, és egymás után többször elkurjantotta magát, különféle neveket kiáltozott. A fiú nem bántódott meg, nem is haragudott. Nem vette rossz néven a megjegyzést. Elintézte magában annyival, hogy a nő nem tudhatta, mibe kotnyeleskedik bele. És igenis ennek a gyereknek is jár egy kis kényeztetés.

Később, amikor valamivel idősebb lesz, ő sem fogja mindig ilyen könnyen venni a babakocsira vetődő sajnálkozó pillantásokat, szégyenében lesüti majd a szemét, amit magában árulásként él meg. Feltűnik majd neki az a láthatatlan és átjárhatatlan határvonal, amely azoktól, akik saját normalitásuk bizonyosságával felvértezve élik az életüket, elválasztja. Kívülről szemléli majd azokat, az átlagosságukkal harsányan dicsekvő, lármázó és lökdösődő családokat, a hibátlan és életerős egyedeket, akik még hírből sem hallottak semmiféle testi elváltozásról, nemhogy gótikus szájpadlásról, és lazán kipattannak a kocsiból, mert nem kell őket a speciális ülésből kihámozni; a kicsinyesen szomorkodó osztálytársakat, akikben egy rossz jegy miatt összedől a világ; a mosolygó arcokat, amelyeken az együttérzés vagy a szánalom kifejezése helyett már-már az undor fintora is elviselhetőbb lenne. Később, amikor valamivel idősebb lesz, ez a sok száz és ezer aprócska körülmény és jelzés végtelen magányra ítéli majd a fiút. Mindezek fényében érthető, ha úgy érezte, hogy a hegyek között legalább nem kell tartania az ítélkező tekintetektől, a természet, az állatok befogadóbbak az embereknél. Az volt az ő menedéke, ahová mindig elszökhetett. A hegyekben kicsit elvonulhatott a világtól, tarthatta az egy lépés távolságot. Közben persze tisztában volt vele, hogy együtt kell élnie azokkal, a nyüzsgésükkel, mert ők a többség. Hogy nem vághatja el magát tőlük. Magában úgy gondolt rájuk, mint egy itatóra, amelynél valahányszor, amikor egy kis normalitásra vágyik, csillapíthatja a szomját. Időnként egy születésnapi zsúr, egy íjászverseny, egy baráti vacsora, egy bevásárlás kirángatta az elszigeteltségből, eszébe juttatta, hogy az embert mások tartják felszínen, mert éreztetik vele, hogy tartozik valahová, és mint egy hatalmas szív, pumpálják bele a vért. Miközben sorban állt a boltban vagy az iskolai menzán, amikor megállt egy lufikkal feldíszített ház előtt, a fiú úgy tehetett, mintha ő is olyan lenne, mint a többiek. A kosarába halmozott pelenkák, bébiételek és mandulaolajos flakonok alapján bárki azt gondolhatta, hogy csecsemő van a háznál. Amikor átment valamelyik iskolatársához, és ott megkérdezték tőle: „Hány testvéred van?, ő mindig azt felelte, „kettő. Arra meg mindig kitalált valamit, hogy az „És hányadikosok? kérdésre ne kelljen egyenesen válaszolnia. Megtanult színlelni. És szégyellte magát, amiért erre kényszerül. Szerette volna, ha nyíltan kimondhatja, hogy „két testvérem van, az egyikük sérült, és aztán fennakadás nélkül folyik tovább a társalgás, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ehelyett bűnösnek érezte magát. Mert azok, a riasztó többség hajlamos volt bárkit ok nélkül hibáztatni. Úgy járt velük, mint azzal az ütött-kopott furgonnal, amelyik minden nyáron megjelent a völgyben, hangos zenével csalogatta a helyieket, hogy vegyenek gesztenyés fánkot. Amint közeledett, a gyerekek elébe szaladtak, a felnőttek pedig előkapták a pénztárcájukat, és kitódultak az utcára. Mindenki tömte magába a fánkot, alighogy kifizették, a kicsik újabb és újabb adagot követeltek. Amikor meghallotta az ismerős dallamot, a fiú épp lent volt a patakparton, valamivel távolabb az úttól, a fák alá terített egy rongydarabot, és abba szedegette a lepotyogott almát. A hullott alma evésre nem volt alkalmas, tele volt kukacokkal, vagy a madarak már megcsipkedték, de nem is azért gyűjtötte. A gyereket akarta levinni a gyümölcsösbe, még az ülését is leköltöztette, hogy megmutathassa neki az ott termő fajta rücskös héját. Szeretett lejárni abba az árnyas ligetbe, a híd túlsó végére, ahol a fák törzsét drótháló védte a vadak ellen. Mivel az út magasabban futott, az áthaladó autókból nem lehetett odalátni. A motorzúgásra a fiú rögtön felkapta a fejét. A furgon átrobogott fölötte, a környékbeli gyerekek bolyban rohantak utána. Mitévő legyen? Maradjon, és mondjon le a fánkról? Lehetetlen. Pakolja fel az ernyedt gyereket, és somfordáljon vissza vele? Azt nyilván nem vállalta. Nem sokat gondolkozott, legörgette az almát a rongyról, kirázta a vásznat, és ráterítette a gyerekre. Aztán nekivágott az emelkedőnek, és amikor elérte az utat, hátra sem nézett, a hídon a furgon után eredt.

Csatlakozott a gyereksereghez, segített a húgának kicsomagolni a fánkot. Mosolygott, együtt örült a többiekkel. Egy kósza pillantást sem vetett a gyümölcsös felé, nehogy lebukjon. A fánknak papíríze volt.

Miután a furgon továbbindult, és rákanyarodott a szerpentinre, a fiú észrevétlenül kivált a csoportosulásból, és futásnak eredt. Lefelé menet meg-megcsúszott a lába az apró köveken. Nézte a füvet, az ülés fölé hajoló ágak remegő táncát, aztán meglátta a fehér vásznat; barna hajtincsek kandikáltak ki alóla, kétoldalt két kicsi, ökölbe szorított kéz; körülötte a földön szétgurult az alma. A gyerek nem sírt, a figyelmét lekötötte az a finom szövet, amely egyik pillanatról a másikra teljesen beborította. Mivel a feje oldalra billent, levegőt kapott. A fiú elszorult torokkal térdelt le mellé. Lehúzta róla a rongyot. Óvatosan megigazította a fejét. Az arcához nyomta az arcát, és egymás után többször, suttogva bocsánatot kért tőle. A gyerek nem adott ki semmilyen hangot, csak nagyokat pislogott, nem értette, mik azok a langyos, sós vízcseppek, amelyek csendben áztatják a bőrét.

De egyelőre, abban az időben, amikor az a derék családanya a parkban megszólította, a fiú még nem volt tisztában azzal, hogy az emberek, mások milyen kártékony, ostoba és zsarnoki módon tudnak viselkedni. Tőle aztán jöhettek-mehettek a furgonok, nem érdekelte. Ő más utat választott, azt tette, amire a környező hegyek tanították: védelmezőként lépett fel. A folytonos aggódás adott keretet az életének. Állandóan tapogatta a gyerek kezét, hogy ellenőrizze a testhőmérsékletét, rászólt a húgára, hogy kösse meg rendesen a sálját, nem engedte, hogy az úton sűrű, tömött sorokban tülekedő juhok közelébe menjen. Egy nap a húga hazahozott egy sebesült pelét, és a fiú ráparancsolt, hogy azonnal dobja a patakba. A húga közelében feltámadt benne a védelmező ösztön, ha teheti, a széltől is óvta volna; később ezért is nem akar majd saját gyereket. Egy olyan ember, akit a világ legapróbb zajától is elfog a reszketés, aki minden pillanatban a legrosszabbtól tart, nem képes biztonságot nyújtani senkinek. Ha ez az ára, hát ő megfizeti, rendezte el magában. Ez volt az ő küldetése, amely olyan mélyen belevésődött, mint a sárgásbarna barázdák a sziklafalba. Aznap, amikor a malom melletti öreg cédrust kidöntötték, az egész falu odaterelte a gyerekeit, hogy a kicsik ne maradjanak le a látványosságról. Őket kettejüket sehonnan sem tudták előkeríteni. A fiú annyira rettegett, nehogy egy ág agyoncsapja a húgát, hogy inkább felvitte őt a hegyekbe vadspárgát szedni. Egész délelőtt hajolgattak, keresgélték a gaz között a tüskés csomókat. Utána a fiú némán tűrte a büntetést, de kétsége sem volt afelől, hogy helyesen cselekedett. Egy korhadt fát kidönteni veszélyes mulatság, jobbnak látta távol tartani tőle a húgát. Erről nem nyitott vitát – elvégre az élet oly könnyedén felforgathatja bárki boldogságát. A gyerekkor megtörhet, a test felmondhatja a szolgálatot, a szülők összeomolhatnak. Egy nap, amikor az egyik tanára megkérdezte tőle, mi szeretne lenni, ha nagy lesz, a fiú rávágta: „Nagy testvér."

A húga élete látszólag felhőtlenül telt. Üde, helyes kislány volt. Időnként beöltöztette a gyereket, úgy bánt vele, mint egy eleven játék babával. A fiú nem örült ennek. Ráncolta a homlokát, aztán letörölte a gyerek arcáról a festéket, leszedte róla a csipke főkötőt, az ékszereket. De nem haragudott a húgára. Az önfeledtsége megnyugtatta, az élénksége neki is jót tett, ő legalább rohangászott, nem csak feküdt, akár egy öregember. Ha másból nem is, belőle mindig jókedvet merített. A húga mintha nem igazán fogta volna fel a helyzetet. Soha nem fogyott ki a kérdésekből, ugyanolyan szertelenül viselkedett, mint annak előtte, beleélte magát a kitalált történeteibe. Megmaradt gyereknek. A fiú irigykedve figyelte ezt a boldog ártatlanságot, egészen addig, amíg a szomszédos tanyáról az egyik kislány át nem jött hozzájuk játszani. Állával a fiú felé bökött, és megkérdezte, hányan vannak testvérek. Amire a húga gondolkodás nélkül azt felelte: ketten.

Egy nap a gondozóban, ahol napközben vigyáztak a gyerekre, közölték a szülőkkel, hogy a továbbiakban nem tudják ellátni a kicsit. Az otthon bent volt a faluban, a másik végén, és többnyire hátrányos helyzetű, enyhén sérült gyerekeket fogadott, átmenetileg, egy időre, súlyosabb eseteket nem vállalt. Ahhoz az intézmény felszereltsége nem volt elégséges, és a személyzet sem volt elég felkészült. A gyereknél viszont egy ideje rángógörcsök kezdtek jelentkezni. Olyankor szaporán pislogott, ökölbe szorított kis keze pedig szaggatott tempóban remegett. Rövid epilepsziás rohamok, az orvosprofesszor szólt előre, hogy előfordulhatnak, fájdalommal nem járnak, néhány csepp Rivotril pár perc alatt rendbe is teszi őket, de a külső szemlélőnek elég ijesztőek. A gyerek emellett gyakran félrenyelt, a gondozónők meg tehetetlenül figyelték, ahogy öklendezik, és rettegtek, nehogy megfulladjon. Nem beszélve a közelgő influenzajárványról, amely egy ilyen érzékeny szervezetet könnyen ledönthet a lábáról. Szóval találni kellett a gyereknek egy helyet. Vannak egyáltalán a környéken erre szakosodott szervezetek, létesítmények, intézetek? – tették fel maguknak a kérdést a szülők. Ha voltak is, nagyon kevés. Azon a vidéken alapelvárás volt a jó ellenálló képesség, a szívósság. A másságot nem nézték jó szemmel. Nem voltak rá berendezkedve. A másmilyenek kiszorultak az óvodákból és iskolákból, nem jutottak fel a tömegközlekedési eszközökre, az utca számukra maga volt az akadálypálya. Azon a vidéken senki sem számolt azzal, hogy egyeseknek egy lépcsősor, egy magasabb útpadka vagy egy kátyú legalább akkora kihívást jelent, mint egy bérc, egy sziklafal vagy egy szakadék… Az udvar felé nyitva maradt az ajtó, így mi is elkaptunk néhány információfoszlányt, hallottuk a hangokban a tanácstalanságot. Ahogy teltek az évek, nem egy ilyen magányos pillanatnak voltunk fültanúi. Mert a szülők magukra maradtak. Rendszeresen bejártak a városba ügyeket intézni. Kora reggel indultak, láttuk, ahogy felkaptatnak az emelkedőn a zsebkendőnyi parkolóig, és beülnek a kocsiba. A maratoninak ígérkező talpalásra szendvicset is csomagoltak, meg egy palack vizet. Időnként egész napra elmaradtak. A polgármesteri hivatalokban, a szociális szakszolgálatoknál, az úgynevezett családsegítő központokban, a minisztériumokban többnyire leszerelték őket, inkább csak tetézték a bajaikat. Kemény, embertelen menetelés volt ez mindahányszor egyik bonyolult rövidítéssel megjelölt hatóságtól a másikig: MDPH, ITEP, IME, IEM, CDAPH. Az irodisták hol abszurd módon kukacoskodtak, hol tapintatlan lekezeléssel bántak velük, hivatala válogatta. A szülők maguk között, halkan még este is ezen méltatlankodtak. Eszement szabályoknak és előírásoknak kellett megfelelniük. Sötét falú helyiségekbe citálták be őket mindenféle bizottságok elé, amelyek a meghallgatás alapján majd eldöntik, igen vagy nem, jogosultak-e segélyre, gondozói szolgálatra, matricára, férőhelyre. Bizonyítaniuk kellett, hogy a gyerek születése óta az életük jóval költségesebb lett; bizonyítaniuk kellett azt is, hogy a gyerekük más: orvosi leletekkel, ideggyógyászati és pszichológiai teszteredményekkel, amelyeket egy külön irattartóban gyűjtögettek, és féltve őriztek. Elvárták tőlük, hogy vázolják fel a „távlati terveiket, miközben az addigiak szinte mind romba dőltek. A folyosókon összefutottak más, az ügymenetben megtört szülőkkel, akik kifogytak az anyagi forrásaikból, mert a segélyt nem folyósították időben, vagy azon háborogtak, hogy a papírjaik nem érkeztek meg egyik megyéből a másikba, és a költözés miatt kezdhetnek mindent elölről. Megtudták, hogy háromévente kötelességük igazolni, hogy a gyerek még mindig fogyatékkal él. („Miért, mit gondoltak, hogy három év alatt talán visszanőtt a lába?!, üvöltötte egy anya az egyik iroda ajtajában.) Végignézték, ahogy egy pár ott helyben összeroskad, mivel a hatóságok úgy ítélték meg, hogy a gyerekük nem eléggé sérült ahhoz, hogy gondozói segítséget utaljanak ki mellé, viszont az állapota túlságosan súlyos volt ahhoz, hogy a normális intézményrendszer befogadja. Az anya feladta az állását, hogy otthon foglalkozhasson a gyerekével, akit sehol sem voltak hajlandóak elvállalni. A szülők lassanként felfedezték azt a parttalan senki földjét, amely tele volt támogatás és barátok nélkül maradt, kilátástalan emberekkel. Megtanulták, hogy a mentális betegség, mivel az nem látható fogyatékosság, csak még több bajjal jár. („Ha a lányomnak ferde lenne a képe, akkor talán hamarabb felemelnék a seggüket?", hörögte egy apa egy kizárólag délelőtt nyitva tartó orvosi és szociális rehabilitációs ellátási központ recepcióján.) A fiú nemegyszer látta kimerült szüleit hajnalban kelni, megtörten hazatérni, nyomtatványokat töltögetni és rendezgetni, sorban állni, igazolások után futkosni, vég nélkül telefonálgatni, dátumokon vagy elírt adatokon vitatkozni, valójában megalázkodni, amitől olthatatlan gyűlölet támadt benne a hivatali rendszer iránt. Ez volt az egyetlen negatív érzelem, amely a lelkébe férkőzött, de ez olyan mélyen, hogy még felnőttkorában sem volt képes betenni a lábát semmilyen hivatalba vagy ügyfélszolgálatra, és formanyomtatványokat kitölteni, legyen szó bármilyen ügyintézésről. Nem hosszabbíttatta meg a lejárt okmányait, sem az előfizetéseit, inkább fizette a bírságot és a felárat, csak hogy egy másodpercre se kelljen közvetlenül érintkeznie a bürokráciával. Egész életében nem igényelt vízumot, nem járt közjegyzőnél, sem bíróságon, nem vett kocsit, sem lakást. Senki sem értette, miért vésődött bele ez ilyen mélyen, egyedül a húga, aki kijárta helyette az adóelőleg-visszatérítését, lemondta a telefon-előfizetését, összeállította a magánbiztosítási csomagját. Mindent meg tudott oldani nélküle, egy kivétellel: az új személyi igazolványához neki is muszáj volt személyesen megjelennie. A húga kért időpontot, összeszedte a szükséges dokumentumokat, elkísérte, de szólni egész idő alatt nem mert a fiúhoz, aki merev háttal, verejtékezve ült a műanyag széken, és legszívesebben a világ végére menekült volna.

Végső elkeseredésükben a szülők egyéb lehetőségek után néztek. Földrajzilag kibővítették a keresést, a szakterületeket leszűkítették, többet is rászántak volna. Az is felmerült bennük, hogy esetleg külföldön helyezzék el a gyereket, egy olyan országban, ahol azokra, akik kilógnak a sorból, nem koloncként tekintenek. De erről hamar lemondtak, mert már maga a gondolat, hogy elszakadjanak az ő kicsikéjüktől, letaglózta őket. Esténként, sötétedés után az anya kiült az udvarra, és könnyek között cigarettára gyújtott. Az apa készített neki egy csésze vasfűteát, de kifelé menet félúton megállt, visszafordult, és inkább egy üveg borral telepedett le mellé.

Hallottak egy otthonról. Egy elszigetelt, L alakú házról a puszta közepén, több száz kilométerre tőlük, tele az övékhez hasonló gyerekekkel, akikről apácák gondoskodnak. A nővérek vajon hol laknak, hazamennek esténként, mind azon a környéken születtek? Tudják, hogy a gyerek fázós, de a gyapjú bántja a bőrét, hogy a sárgarépa-főzelék a kedvence, hogy szereti simogatni a füvet, és hogy minden ajtócsapódásra összerezzen? És tudnak majd mit kezdeni a rángógörcseivel, a köhögőrohamaival, amikor egy falatot félrenyel, meg a szemhéján egyre gyakrabban kialakuló árpa gyulladt duzzanatával? A fiú ezekre a kérdésekre sohasem kapott választ. Utálta azt a sík vidéket, ahol közel s távol nem volt egyetlen szikla sem, az enyhe éghajlatot. Megütközött a házat és a kertet erődítményszerűen körülvevő kőkerítésen. Mintha a gyerek képes lenne rá, hogy kereket oldjon, gondolta. A kék kapun belül a murva hangosan csikorgott a kocsi gumija alatt. A ház alacsony volt, cseréptetős, a homlokzata fehér; a fiúnak egy pillanatra eszébe jutott a falujuk házfalainak homokszíne, a pala és a mész sajátos keveréke, és elszorult tőle a szíve. Lelki szemei előtt látta, ahogy sarkon fordul, kikapja a gyereket az autósüléséből, és fél kezével a tarkóját támasztva messzire rohan vele a pusztában. És mivel ez a vágykép teljesen lefoglalta, nem viszonozta a fehér fityulás nővérek köszöntését.

Nem szállt ki a kocsiból. Nem volt hajlandó bejárni az épületet, elköszönni sem akart. A környező zajokra összpontosított, ahogy azt a gyerektől tanulta. A csomagtartó nyekergésére, a táska súrlódására, ahogy kirángatják belőle (Ugye bepakoltuk a lila pizsamáját, a kedvencét? És egy kavicsot a folyóból, egy faágat, valamit, ami eszébe juttatja a hegyvidéket, azt tettünk be neki?), a murván ropogó léptekre, a kapu csikorgására, a csöndre, az ismeretlen madárcsicsergésre, aztán megint lépteket hallott, a kocsiajtó becsapódott, és felberregett a motor. A fekete szempárt ott hagyta a pusztában, ő meg élte tovább a saját életét.

Az apja viccelődött az apácákon, a rokonok nevetve élcelődtek a telefonban, hogy nem vezet az jóra, ha az ember kénytelen lepaktálni „a pápistákkal". De tulajdonképpen mindenki megkönnyebbült, hogy a gyerek jó kezekben van. Mindenki, kivéve a fiút.

Belülről emésztette a bánat. Nem ment a dívány közelébe, amelyen a párnákon még látszott a gyerek testének a nyoma. Nem járt ki többet a patakhoz. Nem írt már listákat, változtatott a reggeli rituáléján. Iskola után nem sietett sehová, hiszen már senkinek sem kellett pelenkát és bébiételt vásárolnia.

Levágatta a haját, szemüveges lett. Elkezdte a gimnáziumot, rendesen oda is tette magát, olyan zavarba ejtő komolysággal, mint amilyennel azok szokták belevetni magukat a tanulásba, akiknek van mit feldolgozniuk a múltban. Sokan vették körül, annak a híres többségnek a tagjai, akik egyetlen pillantással éles határvonalat húztak az öccse és a világ másik fele közé. Meg kellett békélnie velük. Ezzel tisztában volt. Közel engedte őket magához, de épp csak annyira, hogy lehetőleg ne hagyják ki semmiből, ahhoz viszont nem eléggé, hogy bárki előtt megnyíljon, vagy bárkihez kötődjön. Elvegyült közöttük, a menzán mindig talált asztaltársaságot, néhanapján egyik-másik házibuliba is elment. Kerülte az egyedüllétet, miközben rettentő magányos volt. Gondosan felépítette a látszatot. Ébredéskor a könnyeivel küszködött, mert amint kinyitotta szemét, az első, amit meghallott, a patak csobogása volt, a következő pillanatban pedig belehasított a biztos tudat, hogy a szomszéd szobában üres a vetetlen kiságy. Meg kellett keményítenie a szívét, szinte fizikailag érezte, ahogy kérgesedik, mintha körbenőné valami kemény és súlyos páncél, amely nem sokáig bírja, hangtalanul elpattan, szanaszét szóródnak a repeszei, és összekarcolják az előtte álló nap minden egyes percét. A mellkasára szorította a kezét, és amikor elvette, mindig csodálkozott, hogy nem véres. Nehezen lélegzett, egy darabig úgy maradt, előredőlve, csupasz lábát megvetette a hideg kövön. Aztán valahonnan mégis erőt merített, hogy felálljon, a gyerek szobája előtt elvonszolja magát a fürdőszobáig, és beszálljon a kádba. A mosdó szélén álló flakonból egy ideje egy csepp mandulaolaj sem fogyott.

Bármerre járt, a hiány mindig vele volt. Az volt a legnehezebb. Hiányzott neki, hogy hozzáérjen a sápadt, puha bőrhöz, hogy az arcához nyomja az arcát, hogy beszívja az illatát, beletúrjon a hajacskájába, hogy kövesse az izgékony, fekete szempár mozgását. Hogy benyúljon a hóna alá, és felemelje, hogy érezze a kis testet a mellkasán, a légzését a nyakában. A narancsvirágillatot. Hiányzott neki a békés mozdulatlanság, a jámborság, ó, az a mérhetetlen jámborság, amely segített neki élni. A folytonos aggódást is le kellett győznie magában, hogy rendesen gondját viselik-e. Rendszeresen kínozta a gondolat, hogy mi van, ha a gyereket nem öltöztetik fel elég melegen. Hogy miközben ő a leckéjét írja, a buszon zötykölődik, leszakítja a fáról az első érett fügéket, ő fázik. Két párhuzamos idősík ment a fejében, ami számára az elviselhetetlenség határát súrolta. És ehhez jött még a rettegés, hogy a gyakorlatlan kezek esetleg fájdalmat okozhatnak a gyereknek. Szóval, amikor csak tehette, lement a gyümölcsösbe, oda, ahol annak idején ráborította azt a rongyot az öccsére, és nézte a földre hullott almát. Tudta, hogy hiába fészkeli bele magát abba az emlékbe, nem tehet semmit. Hogy ez csupán arra jó, hogy lecsitítsa zaklatott szívét, és legalább valamilyen módon a gyerekkel legyen.

Egy nap egy rokonuk megházasodott, és a szülei magukkal vitték az esküvőre. A fiú nem szerette a tömeget, sem a megszokott udvariassági köröket, kiöltözni még kevésbé. De időnként hajlandó volt legyűrni magában az ellenérzéseit, és a szülei a meghívástól olyan boldognak tűntek. Az anyja kivasalta a haját, az apja pedig végig el sem mozdult mellőle, amivel sikerült mosolyt csalnia az arcára. A füvön felállított kerek asztal mellett ülve, háttérben a hegyekkel, a fiú adott magának egy kis haladékot. A hozzá hasonlóknak az ilyesfajta ünnepi felhajtás átmeneti fegyverszünetet nyújtott. A tekintetével a húgát kereste, és a fák között meg is találta, ahol mindenféle sportalkalmatosságokat lehetett kipróbálni, amikor is megcsapta a fülét egy mondat, valami olyasmi, hogy „szeretni nem annyit jelent, mint egymás szemébe nézni, hanem azt jelenti: együtt nézni ugyanabba az irányba. A vőfély mondta a mikrofonba. Ez a magvas aforizma egyetlen esküvői beszédből sem maradhatott ki; az idézet állítólag Saint-Exupérytől származik, és a fiúnak nagyon nem tetszett, mert elképesztő butaságnak gondolta. Neki ez inkább a csapatszellemről szólt, nem a párkapcsolatról. Miféle világ az, ahol a szeretetet egy focikapuhoz hasonlítják, és nem értik, hogy a szeretet az, amikor az ember belemerül a másik ember szemébe, még ha az a szem vak is? Egyedül érezte magát. Körbepillantott. A vendégek mind a beszédre figyeltek. Ő meg bármit megadott volna azért, ha a gyerek is ott lehetne vele. Lefektetné a fűbe, és belemerülne a szemébe. Eszébe jutott, mennyire mellbe vágta, amikor irodalomórán Trisztán és Izolda történetét vették. Ha azoknak kettejüknek be kellett volna érniük annyival, hogy „együtt ugyanabba az irányba néznek! Ők pont hogy elvesztek egymásban, és a fiú, aki máskülönben többre tartotta a matematikát az irodalomnál, valamiért megkedvelte a szerelmeseket. Mert nagyon is értette, hogy van az a szeretet, amelyet szabályokkal nem lehet megzabolázni.

Az új iskolájában, a gimnáziumban a kifinomult hallása miatt minden zörejre, hangos szóra összerezzent. Utálta a ricsajt, az üvöltözést, amikor a különböző bandák a kerítés két oldaláról sértéseket vágtak egymás fejéhez. De nem mutatta. A zsibongástól gyakran könnybe lábadt a szeme, mert jobb szerette, ha jámborság és csend, egyenletes szuszogás veszi körül. Úgy tűnik, gondolta, igazából én nem illeszkedem a sorba. És amikor rátört a gondolat, hogy a gyerek abban a pillanatban is lélegzik, csak ő nem láthatja, hogy még mindig ugyanúgy létezik, de tőle távol, olyan fájdalom szorította el a mellkasát, aminek az elkerülésére kénytelen volt védekező mechanizmusokat kidolgozni. Leszokott az olvasásról, és kizárólag a természettudományos tantárgyakra koncentrált. A tudomány, az legalább nem fáj. Nem enged teret az elkalandozásnak, az emlékeknek, nincs benne helye az érzelmeknek. Olyan, mint a hegy, szilárd alapokon áll, ha tetszik, ha nem, kimozdíthatatlan, nem hatja meg holmi bánat. A józanság terepe. Saját, belső törvényszerűségekkel, igaz vagy hamis, szélcsendes vagy viharos. A fiú geometriapéldákkal bástyázta körül magát, nem szavakban kifejezett rébuszokkal, matematikai műveletekkel, és elbíbelődött velük, mint valami ősi, ismeretlen nyelven íródott kézirat megfejtésével. Ez a tevékenység lehűtötte, megnyugtatta. De valahányszor felnézett a füzetéből, érezte, ahogy az agyát elönti a harag és a féltékenység az apácák iránt, amit nem tud kordában tartani. Úgyhogy inkább megint beleásta magát a számokba.

Évekkel később persze majd rájön, hogy azok az asszonyok szintén felülemelkedtek már a hallható nyelven, képesek szavak és gesztusok nélkül kommunikálni. Hogy ők is értik, régóta, a szeretet különös természetét. Azét a pókháló-finomságú, rejtélyes és illékony szeretetét, amely az emberben rejlő állati ösztönből táplálkozik, a megérzésből, és csak ad, mert felismeri az önzetlenség mosolyát, amely mögött nincs más, csupán hála a jelen pillanatért, a megbékélés kőbe vésett mosolyát, amely számára a holnap nem létezik.

A nyári szünidő kezdetén a család keresztülfurikázott a hegyeken, hogy hazavigye a gyereket. A fiú nézte, ahogy a kék kapu egyre közelebb ér, hallotta a murva csikorgását. Nem szállt ki a kocsiból. A nővérek már a ház előtt várták őket, a gyereket is kihozták karban. Ügyesen tartották a nyakát, hátul türelmesen beszíjazták a speciális autósülésbe. Az anya megsimogatta a gyerek fejét, megköszönte a nővéreknek a gondoskodást. A fiú maga elé bámult. A szíve a gyomrában, az ujjaiban, a halántékában lüktetett, azt hitte, az egész teste menten szétrobban. Új illat csapta meg az orrát, a narancsvirágét ismerte, de ez nem az volt, hanem valami édesebb. Érezte, hogy oda kell hajolnia hozzá, a nyakába, oda kell nyomnia az arcához az arcát, be kell pótolnia azt az érintést, amelyre annyira vágyott. Tudta, hogy reménytelen az ellenállás, így jobb megoldás híján levette a szemüvegét. Rövidlátó volt, ezzel legalább azt a kockázatot kizárta, hogy lássa. Mert ha látja, azonnal visszaesik, és kezdhet mindent elölről. Akkor feltolul benne annak a rengeteg napnak minden keserűsége, amelyet nélküle, a puha bőre és a mosolya nélkül töltött. Akkor számolnia kell azzal, hogy hamarosan ismét elválnak, és az megint fájdalmas lesz. Ha látja, akkor egy pillanat alatt romba dől a kemény munkával felépített kitartása. Ezzel az erővel akár le is fekhetett volna a földre, és várhatta volna a halált.

Úgyhogy fogta, és gondosan elrakta a szemüvegét. Egész úton mereven, összeszorított foggal utazott hátul. Tekintete konokul az ablakra tapadt, de odakint minden ködösen összefolyt. Zöld, fehér és barna foltok suhantak el előtte gyors egymásutánban. A másodperc törtrészére engedett a kísértésnek, megfordult, hogy vessen egy pillantást a másik ablak felé, a gyerekülésbe. Megkönnyebbült, nem sokat tudott kivenni, talán csak a két soványka vádlit, amely már lelógott, nem fért el olyan kényelmesen. Egyébként mi az a lábán? Zokni? De honnan van neki ilyen? Aztán hamar megálljt parancsolt a gondolatainak, és visszafordult a másik irányba. Nem vett tudomást a húgáról, aki árgus szemekkel figyelte, csak a kinti foltokkal törődött, és dörzsölgette égő szemét. Az anyja átpelenkázta a gyereket egy országúti pihenőnél, megetette, csivitelt a fülébe. Látva ezt a kényeztetést, a fiú megnyugodott. De továbbra is makacsul kizárta a gyereket a látómezejéből, nehogy visszarántsa a mélybe.

Megérkeztek az udvarba. Elsőnek, lendületes járással, a lány. Nem volt már csitri, de megmaradt ugyanolyan huncutnak, elevennek, és ez alkalommal végig a bátyján tartotta a szemét. Rajta volt a sor, most neki kellett vigyázni rá. A fiú utána jött. Üres kézzel. Mögötte az anyja hozta a gyereket. Óvatosan lépdelt vele. A gyerek megnyúlt, nagyobb volt a távolság a csípője és a feje között, szorosabban kellett tartani, nehogy megroppanjon a nyakcsigolyája. Az anyja lefektette a felhalmozott párnákra, amíg kinyitotta a házat. Mi meg közben láttuk, ahogy a fiú megfog egy műanyag széket, elhúzza távol az öccsétől, leereszkedik rá, és felé hunyorít. Próbálta kivenni a vonásait. Nem tette fel a szemüvegét, mert ahhoz, hogy lássa, nem volt benne elég erő. De a hosszú kocsiút alatt volt ideje rájönni, hogy ahhoz sincs ereje, hogy ne lássa. Úgyhogy tett egy kísérletet, hogy mégis lássa valamelyest.

Az egész szünidőt így töltötte. Kiköltözött az udvarra, mondván, a szabadban jobban megy a matek, de nem a füzetét bújta. Elkeskenyedett szemrésén át, feszülő arcizmokkal figyelte fektében a gyereket. Nem vitt neki enni, nem beszélt, nem ért hozzá. De amikor az anyja fürdette, hosszan szappanozta a mosdónál a kezét, és oldalvást a fürdőkád felé pillantgatott. A dívány mellé telepedett zöldséget pucolni, és a keze közben többször megállt, mereven az erőfeszítéstől, az egész lényét átható bizonyosságtól: nem szabad odamennie hozzá, nem szabad az arcához nyomnia az arcát.

Mivel a rossz látása csupán homályos körvonalakhoz engedte hozzájutni, a hallására támaszkodott. Azt nem lehetett kijátszani. Hallgatta, ahogy az öccse lélegzik, köhécsel, nyeli a nyálát, sóhajt, nyöszörög. Éjszakánként a legszörnyűbb rémlátomások gyötörték. Felriadt, lerúgta magáról a takarót. Lábujjhegyen odasettenkedett az ajtóhoz, résnyire kinyitotta, hogy épp csak a kiságy kanyargós vasát lássa. Ennél messzebb nem merészkedett. Csak hallgatózott, hallgatta a gyerek légzését. A közelébe semmi esetre sem mehetett. Abból nem tudna újra feltápászkodni. Megállt az ajtóban, remegve, megtörten. Érezte, mennyire képtelen ez a helyzet. De így kellett lennie. Feladat volt, alkalmazkodott.

Éjszaka, amikor felkel, és kijön az udvarra a kőkerítéshez, hogy nekünk nyomja a homlokát, fejmagasságba emeli a kezét, és ránehezedik. A teste megfeszül, mint aki kész szembeszállni bármivel.

Teltek a hónapok. Egy nyáron a fiú, már kész fiatalember, összepakolta a hátizsákját, hogy nem messze a hegyekben csatlakozzon a barátaihoz. Pár napig tervezett távol maradni. Elköszönt a szüleitől, átvágott az udvaron, amikor is hirtelen azon kaptuk, hogy sarkon fordul. Mi csodálkoznivaló lett volna ezen? A dolgok nem tartanak örökké, egyszer mi is elporladunk. Neki akkor érkezett el az újrakezdés ideje. Hogy a közelgő újbóli elválás volt az oka, vagy a gyerek nélkül töltött hosszú hónapok fájdalmát nem bírta tovább? Felnőtt végre, vagy épp ellenkezőleg, feladta a küzdelmet, hogy próbáljon felnőtt módjára gondolkodni? Bárhogy is volt, az elhatározás megérett benne, még mielőtt kisétált volna a fakapun. Elképzelhetetlen volt továbbra is mellette élnie. Pedig ő megtett mindent. Levette a szemüvegét, barátkozott, társaságot és elfoglaltságot keresett magának, hogy legyen mivel kitölteni a napjait. Megvívta a maga belső harcait, megelégedett a halvány árnyalakkal, sikerült megállnia, hogy éjszakánként, amikor nem bírt aludni, odamenjen a kiságyhoz. És az eredmény így is csak ugyanaz lett: elképzelhetetlen volt továbbra is mellette élnie. A fiú ledobta a földre a hátizsákját, visszasietett a házba, s felrohant a lépcsőn.

A lába magától vitte a hűvös szobába. Benyitott az ajtón, odament a fehér rácsos ágyhoz. A gyerek szokásához híven hanyatt feküdt. Megnőtt. Lila pizsama volt rajta, tízévesnek való, a lábán birkagyapjúval bélelt mamusz. A kezét ökölbe szorította. A szája elnyílt. Egyáltalán nem változott. Két fekete szembogara folyton mozgásban volt, bár nem nézett semerre. A nyitott ablakon keresztül a patakot és a tücsköket hallgatta. A fiú, mint valami korláton, áthajolt a vasrácson. A gyerek az ablak felé fordult, odakínálta neki pufók és selymes arcát. A fiú úgy tért meg hozzá, mint madárfészekbe a kicsinyeihez a tojó, akkora megkönnyebbüléssel, hogy a könnye is eleredt tőle. És kibuggyantak belőle a hónapok óta elfojtott szavak. Ugyanúgy beszélt hozzá, ahogy korábban, nem kellett erőlködnie, egészen közelről, ugyanazzal az ismerősen természetes hanghordozással. Elmesélte neki a szánalmas próbálkozását, hogy azt hitte, szemüveg nélkül nem fogja látni, pedig akarta, mesélt neki a napjairól, amelyek nélküle egybefolytak. Megnyitotta előtte a szívét, a kéreg felrepedt, mint az érett gyümölcs héja. A gyerek közben nem mosolyodott el, nem is pislogott. Máshol járt, és lassan, egyenletesen lélegzett, mint mindig. Már nem ismerte föl a hangját. Mióta is nem beszélt hozzá a bátyja? A fiú sápadtan felegyenesedett, fogta a hátizsákját, és elindult a barátai után.

Négy napig bírta. Az ötödik nap hajnalán kisétált az erdőből, megállt egy gesztenyefákkal szegélyezett út szélén, és hazastoppolt. Délután belökte a vállával a fakaput, átmasírozott az udvaron, aztán a szülei legnagyobb megrökönyödésére a nappalin is, csak ment előre, egyenesen fel a lépcsőn. Úgy tűnt, négy nap alatt a házban nem történt az égvilágon semmi: az ágy ugyanott állt, a nap ugyanúgy sütötte a nyitott ablak elé húzott függönyt, odakint a vízesés ugyanúgy morajlott. A fiú beviharzott a szobába. Lihegve hajolt be az ágyba. És megint beszélni kezdett, szaggatottan, dadogva, kiengedte magából a félelmét, hogy a gyerek elfelejtette. Sírt, akárcsak évekkel korábban lent a gyümölcsösben, könnyekkel áztatta az öccse arcát, puszikkal borította a kezét. A bocsánatáért esedezett. Mire a gyerek megrebbentette hosszú, fekete szempilláit, mosolyra húzta a száját. És ki is fejezte az örömét egy halk és vékonyka, hosszan kitartott sipítással, amely a végén egy pillanatra éteri magasságokba szárnyalt. A fiú pedig közölte vele, hogy a nyár fennmaradó részében nem megy mellőle sehová.

Lépésről lépésre közeledett felé. Egy nap kivitt az udvarra egy lavór langyos vizet, ollót, fésűt. Odatérdelt a párnahalom mellé, óvatosan benedvesítette a gyerek fejét, a homlokáról puha törölközővel felitatta a vizet. Levágta a haját az egyik oldalon, majd az arcát a két keze közé fogva átfordította a fejét, és a másik oldalon is elvégezte a műveletet. Aztán úgy törölte szárazra, mintha simogatná. A mozdulatok visszajöttek, tudta, mit hogyan kell csinálni. De időre volt szüksége, és a nyár nem több két hónapnál. Amikor az autó megállt az L alakú ház előtt a puszta közepén, a fiú nem szállt ki, képtelen volt búcsút venni tőle.

Viszont ősszel könnyebb szívvel tért vissza a gimnáziumba. Tudta, hogy az öccse biztonságban van. És azt is tudta, hogy az ő élete hová tart. Ez a két dolog végre nem állt egymással ellentmondásban. Amikor az apácákra gondolt, már nem volt benne harag. A nővérek jól gondját viselték. Efelől nyugodt volt. Minden egyes nap felidézte magában a boldogság sipítását a kiságyban, és erőt merített belőle. Félretette a matematikát, előmerészkedett a számok menedékéből, és eljárt koncertekre, moziba, felfedezte, milyen jó beszélgetésbe elegyedni másokkal. Persze tisztában volt vele, hogy soha nem lesz a társaság középpontja, hiányzott belőle a fesztelenség. Arra az esetre, ha kifulladna a társalgás, vagy egy személyes kérdés zavarba hozná, mindig volt nála egy lista érdekes témákkal. Ha az oldott hangulatban túlságosan elengedné magát, és egy mondat váratlanul eltalálná. Nem hagyhatott magán fogást. Kijelölte a határait. Túl magas volt a tét. A félszegség páncélját senkinek sem engedte áttörni, de a védelmi vonalán azért sikerült lazítania. Együtt nevetett a többiekkel, ki tudott kapcsolni, még egy rövid románcba is keveredett. Ennyit tudott nyújtani. Amikor eszébe jutott a gyerek, elmosolyodott. Távol volt tőle, mégis közel érezte magához. Jelen volt mindenben: a vízisikló hullámzó mozgásában, a levegőben szálldosó fehér virágszirmokban, a feltámadó szélben. Olyankor mintha hallotta volna a patakparti fák lombjának zizegését. A tudat, hogy a világ a szépséggel örökre adósa marad a gyereknek, megedzette, még konokabbá tette. A következő nyártól, amikor megint viszontlátta, már nem facsarodott el a szíve. Épp ellenkezőleg, előre örült neki, szinte pár centivel a föld fölött járt, érezte, hogy már elég kiegyensúlyozott ahhoz, hogy ne kelljen levennie a szemüvegét, és élvezze a társaságát. Alig várta, hogy mellette elcsendesedjen. Ezt az érzést, amely mélyen meggyökeresedett benne, korábban nem ismerte. Mert idő kellett hozzá, hogy azt, amit addig próbatételként élt meg, magában átértelmezze. Felmérte a hozadékát: szabálytalan, beilleszthetetlen, lehet, de ki más képes ennyi mindent adni? Eleve a létezése olyan tapasztalattal gazdagította, ami semmi mással nem vethető össze. És még ha attól, hogy kiöntse a lelkét, hogy megnyíljon, hogy meghívja magukhoz a barátait, elszokott is, ezt a felbecsülhetetlen értékű szeretetet kapta cserébe. Úgyhogy elhatározta, hogy végre egyszer ki fog szállni a kocsiból, amikor a pusztában az L alakú ház elé begördülnek. Talán még a kedvesnővérekkel is szóba elegyedik.

Valahol itt tartott az újjászületésben, amikor megtudta, hogy a gyerek meghalt. Ugyanolyan csendesen, mint ahogyan élt, mondták a nővérek, akikkel a fiú végül soha nem elegyedett szóba. Egyszerűen feladta a szervezete. Fájdalom nélkül ment el, annyi történt, hogy nem lélegzett tovább. A házban kitört az influenzajárvány, a betegség benne is bujkált, egyre többet köhögött, a rángógörcsök is gyakrabban jelentkeztek, lassabban evett, nehezen nyelt. Ő megtette, ami tőle tellett, derekasan küzdött, ameddig futotta az erejéből. Úgy tűnt, bevetette az energiatartalékait, de egy idő után azok is kimerültek. És egy reggel nem ébredt fel.

A nővérek a könnyeiket törölgették. A kis test egy külön erre a célra kialakított helyiségben várta a hozzátartozókat, a mosókonyha mellett. A hangokban nem volt semmi különös, a suttogásba a kőpadlón kopogó cipősarkak zaja keveredett. A fiú nem sokat fogott fel az egészből, gépiesen csinálta, amit kell. Leginkább azon járt az esze, hogy most először lépett be abba a házba, ahol a gyerek a napjait töltötte. A folyosókon kihűlt krumplipüré illata lengedezett. A magasított ágyakat egy lenyitható rács zárta körbe. A fiúnak feltűnt, hogy semelyikben sincsenek párnák, sem plüssállatok, ami szükségszerű óvintézkedésnek tűnt. Az ágyneműhuzat halvány egyensárga volt. A falakat kiskacsás, csibés, cicás poszterek díszítették. Rajzok nem voltak sehol, nyilván, gondolta, hiszen ezen a helyen egyik gyerek sem tudta megfogni a ceruzát. Az ablakok a kertre nyíltak. Vajon kinyitották az ablakokat, hogy a gyerek, az övék, hallja a külvilág moraját? Magában arra jutott, hogy igen.

Amikor a helyiségbe belépett, a fiú levette a szemüvegét, és becsukta a szemét. Tapogatózó keze megakadt valami kemény tárgyban, ami csakis a koporsó lehetett. Lehajolt, és csupán annyit érzékelt, hogy a felület, amelyhez az orra hozzáér, a gyerek arca, hideg és puha. Akkor egy pillanatra kinyitotta a szemét. Meglátta az áttetsző, apró, kék erekkel átszőtt, csukott szemhéjakat. A szempillák árnyat vetettek a halvány bőrre. A száj résén, magától értetődő módon, nem járt szuszogva ki-be a levegő. Mindkét láb térdben enyhén behajlott, és ennek az anatómiai sajátosságnak köszönhetően kétoldalt hozzányomódott a koporsó oldalához. A kar a mellkason pihent, a két kis kéz ökölbe szorult. A fiú megkérdezte, megkaphatja-e a lila pizsamát.

Otthon, a tanyán az anya hálóingben zokogott a férje vállán, majd a karjára támaszkodva valahogy lábra állt. A férje szorosan átölelte, aztán így, összekapaszkodva mindketten a földre rogytak. A lány, a középső mozdulatlanul állt a szobája ablakában, és a hajnal első sugarainak megjelenéséig mereven nézte az udvar végében magasodó hegyeket. A fiún nem látszott semmi. Hosszú évek óta először nem jött ki éjjel az udvarra, hogy hozzánk nyomja a homlokát.

A temetésen tömeg volt, noha a gyerek nyilván nem ismert senkit. De az emberek a szülők iránti együttérzésből eljöttek. A sokaság az udvaron gyülekezett. Aztán lassú léptekkel mindenki nekivágott a hegynek, mivel errefelé a halottakat odafönt szokás eltemetni. A családnak volt saját sírhelye, két nagy, fehér, fekvő kőtábla, körülötte erkélykorlátra emlékeztető ráccsal, amelynek mintázatában a fiú a kiságy vasának kanyarulatait vélte felfedezni. A rokon gyerekek, unokatestvérek elhelyezkedtek az összecsukható kempingszékeken, előkerült a cselló, a lába belefúródott a földbe, behangolták a fuvolákat. Felszállt a zene.

A földbe helyezéskor a gyülekezet figyelmesen hátrahúzódott, egyedül hagyta a fiút a sírnál. A fiúnak ez nem tűnt fel. Óvatosan engedték le a kötelet. Amikor a koporsó a hegy gyomrában eltűnt előle, a fiúba pánikszerűen belemart a félelem: „Csak ne fázzon!"

Aztán csak bámulta a földet, amely lassanként elnyelte a gyereket, és tudván, hogy ez itt a végső búcsú, tett neki egy ígéretet, amelyet rajta kívül senki más nem hallott: „Nyomot hagyok utánad."

A temetésen az az orvosprofesszor is részt vett, aki annak idején kimondta az ítéletet, és nyolc éven át figyelemmel kísérte a gyerek fejlődését. Megjegyezte, hogy ez a gyerek már így is jóval tovább élt, mint a papírforma. És azt is mondta, hogy lám, ez a vártnál hosszabb élet a bizonyíték, hogy az orvostudomány sem tudja a magyarázatot mindenre. Biztosan a szeretet, amellyel körülvették, az tartotta életben, súgta oda a szülőknek.

Azóta a fiú felnőtt, kötődések nélkül. Kötődni túlságosan veszélyes, vallja. Mert a szeretteink egyik napról a másikra eltűnhetnek az életünkből. Felnőtt fejében a boldogság ígérete összekapcsolódik a veszteség lehetőségével. Ha rossz idők járnak rá, ha jók, ő már semmibe sem lovalja bele magát. A megbékélést is elengedte. Azok közé tartozik, akik egy kimerevített, örökre félbemaradt pillanatot dédelgetnek a szívükben. Valami megkövült benne, ami nem azt jelenti, hogy érzéketlen lenne, inkább kemény, áthatolhatatlan, kimozdíthatatlanul egyhelyben toporog nap mint nap.

Állandó készenléti állapotban van, ez nem változott. Amikor kijön egy megbeszélésről vagy film után a moziból, azonnal bekapcsolja a mobiltelefonját, és többnyire megkönnyebbül. Nem kapott kétségbeesett üzeneteket. Megvan mindenki, nem történt semmilyen katasztrófa. A sors nem vett el tőle senkit, aki kedves számára, a családdal minden rendben. Ha valaki késik öt percet, ha a busz hirtelen fékez, ha valamelyik szomszéddal napokig nem fut össze, érzi, ahogy gyűlik benne a feszültség. Az aggódás gyökeret vert benne, megkapaszkodott, mint sziklás talajon a fügefa, ellenállóan, kitéphetetlenül. Talán egy nap majd ez is elmúlik. Talán nem.

Rendszeresen felébred az éjszaka közepén, a tarkója csatakos a verejtéktől, a fejében képek kavarognak. Álmában a gyereknek valami baja esett. Fel akar kelni, hogy ellenőrizze, jól van-e. Eszébe jut, hogy már nincs ott a szomszéd szobában. Mindig meglepődik, mennyire friss még az élmény, mintha egyetlen nap sem telt volna el azóta. Úgy él benne, hogy az öccse épp csak tegnap halt meg, és ez most már örökre így marad. Azt mondják, eleget hallotta ő is, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Ezeken az éjszakákon igazából arra jön rá, hogy az idő nem gyógyít be semmit, sőt. Elmélyíti, belobbantja a fájdalmat, minden alkalommal egyre hevesebben. Mindössze ennyi maradt a gyerek után, a bánat. Ez alól nem vonhatja ki magát; ha hagyná, hogy csillapodjon, végleg elveszítené a gyereket.

Felkel, eszik valamit. Kinéz az ablakon a városi éjszakába, amely jóval csöndesebb, mint a hegyvidéken. Idő kellett hozzá, hogy megszokja a várost. Sokáig nem tudott napirendre térni afölött, hogy a kutyákat pórázon tartják. Meg hogy nyáron nem hallani a tücskök ciripelését és a békák kuruttyolását. Márciusban ösztönösen leste az égen az első sarlósfecskéket, júliusban fülelt, mikor fakadnak dalra a füstifecskék. Kereste az ismerős illatokat – trágya, kecskerágó, menta – és zajokat – a hazatérő birkák kolompolása, a patak csörgedezése, rovarzümmögés, a fák törzséhez dörgölőző szél zúgása. Aztán valahogy csak alkalmazkodott a lapos terephez, a sima járdához, amelyen hiába keresne lábnyomokat, a cipőkopogáshoz. De nem mindennapi tudása a városi mindennapokban nem jó semmire. Mire megy azzal, hogy tudja, hogy nyolcszáz méter fölött a vadgesztenye nem él meg, és hogy íjkészítésre a hajlékony mogyoróvessző a legalkalmasabb? Semmire, de ehhez már hozzászokott. Haszontalan tudásból kijutott neki bőven.

Ahogy áll éjszaka az ablakban, eszébe jutnak a zúgón lefelé sodródó szottyadt égerágak, a türkizkék szitakötők. Az elmélkedésnek mindig az a vége, hogy a kezébe vesz egy bekeretezett képet, a kedvenc fotóját, amelyet kinagyíttatott, a patakpartit. És újra meg újra tüzetesen megnézi. Amikor készítette, majdnem hason feküdt a lapos köveken, egészen közel a gyerek fejéhez. A két nagy, fekete szembogár épp készült oldalra szaladni, de a képen úgy tűnik, mintha figyelne. A gyerek sűrű haját lelapította a szellő. Pufók orcáját az ember legszívesebben megsimogatná. Körben fenyőfák magasodnak fölé védelmezőn. A víz csillogva fodrozódik, folyását két karcsú boka töri meg, a húgáé, aki kavicsokból gátat épít, lehajol, arcát a fényképezőgép felé fordítja, tekintetét belefúrja egyenesen az objektívbe. Fölötte a szél borzolta levelek és faágak hátterében kirajzolódik a foszladozó felhőkkel csipkézett kék ég. Reggelig el tudja nézegetni ezt a képet.

Aztán összeszedelőzködik, és elindul a munkába.

Elmélyült a matematikában, és olyannyira jeleskedett benne, hogy egy nagyvállalat gazdasági igazgatója lett. A számok megbízhatóak, nem hazudnak, nem csapják be, nem tartogatnak kellemetlen meglepetéseket. Reggelente sötét öltönybe bújik, és buszra száll egy sereg másik sötét öltönyössel. Nem szereti, de azért elviseli a többieket. A vállalatnál nem igazán vannak barátai. Beéri a jó kollegiális viszonnyal, ahhoz ennyi is elég, hogy a menzán ne kelljen egyedül ebédelnie, és időnként vasárnap vendégségbe hívják. Tudja, mit mondjon, hogyan viselkedjen, hogy ne tűnjön fel a jelenléte. Általában nem tartanak tőle, de nem is különösebben rokonszenveznek vele. Egy elfoglalt, harmincas férfi a sok közül, és neki ez a szerep meg is felel, mert reméli, hogy így, ha szépen meghúzza magát, névtelenül belesimul a tömegbe, a sors talán megfeledkezik róla, és békén hagyja. És a környezetében senki sem tudja róla, hogy azért veti bele magát ilyen keményen a számításokba, táblázatokba, költségvetési oszlopokba, nagypályás banki tranzakciókba, mérlegfőkönyvekbe, mert a saját bőrén megtapasztalta, milyen az, ha valami előre kiszámíthatatlan. Senki még csak nem is sejti, hogy ezen az öltönyös hivatalnokon valahonnan egy különös gyerek tartja rajta az ide-oda ugráló fekete szemét.

Nincs barátnője, se gyereke. Ezeket a dolgokat a húgára hagyja. Neki három lánya lesz, ők fogják hangosan benépesíteni az udvart, de csak a nyári szünidőben, mert a húga külföldre költözött. Másik ország, férj, gyerekek: normális életet teremtett magának – távol innen. A húga már-már becsületbeli ügyet csinált belőle, hogy megtörje az átkot, hogy kilépjen belőle, míg ő benne ragadt. De talán éppen azért sikerült neki, gondolja a fiú, mert levonta a megfelelő következtetéseket abból, amit rajta, a bátyján látott. És akkor neki tulajdonképpen ez volt a szerepe, hogy előremenjen, és világítson neki. Hogy megmutassa, hová nem szabad lépni.

Mi, akik évszázadok óta őrizzük ezt az udvart, ugyanolyan türelmetlenül várjuk, hogy hazalátogassanak, mint a szüleik, akik időközben átköltöztek a másik házba, abba, amelyik közvetlenül a patak partján áll. És a súlyos kapu végre megnyikordul, az érkezők kifújják magukat, a garázsból zörögve előkerül a kerti bútor. Elnézzük, ahogy együtt vacsoráznak, újabb generációk egy asztalnál, és tudjuk, hogy ha a lány családostul jön, nem sokkal később általában a fiú is megjelenik. A testvérek jóban vannak, a kapcsolatuk ugyanolyan szoros, mint régen. A húga továbbra is intézi a bátyja ügyeit, beszerzi a hivatalos papírokat, neki csak alá kell írnia, figyelmezteti a határidőkre, lejárat, befizetés. Piszkálja, hogy járjon el többet otthonról, szerezzen barátokat, amire a bátyja csak mosolyog, jó így nekem. Mi pedig hiszünk neki. Bárhová megy, de főleg akkor, amikor idejön, batyuként hordja magával az emléket, hogy annak idején egy sírnál tett egy ígéretet. Nyomot hagy utána. Órákon át ücsörög a vízparton. Figyeljük ezt a magas, felnőtt férfit, ahogy letelepszik a fenyőfa alá, és figyeli a szitakötőket meg a vízipókokat. Tudjuk, hogy a lelkét szorongatja a bánat, és rajtakapjuk, hogy a tenyerével végigsimít a kövön, amelyen egyszer régen a gyerek feje pihent. De közben érezzük, hogy a dolgok mintha nyugvópontra jutottak volna benne. Időnként megáll mozdulatlanul előttünk, azzal a résszel szemben, amelyet a gyereknek teleraktak párnákkal, az árnyékunkban, és hallgatja a késő délután morajait. Amikor a rokonok is itt vannak, beszáll a társalgásba, együtt nevet velük az egykori csínyeken. Az unokatestvéreinek is vannak már gyerekeik. Szereti látni, hogy a kicsik is elkezdték már gyűjtögetni a közös emlékeiket. Vigyáz, ne menjenek a malom közelébe, megszereli a háromkerekűiket, a parton rájuk parancsol, hogy mielőtt bemennek a vízbe, húzzanak karúszót. Neki a szeretet nem megy aggódás nélkül. A családban ő mindenki bátyja. A nagy testvér.

Esténként ő megy be utoljára, miután rendbe tette az udvart, locsol egy kis vizet a palaburkolatra, megöntözi a hortenziákat, és ami elmaradhatatlan: idesétál, lassan előredől, nekünk nyomja a homlokát, és mellette kétoldalt megtámaszkodik a kezén. És egy darabig így is marad, csukott szemmel rátapad a nyirkos falra. Egyik este az ötéves unokahúga erre tévedt, és megkérdezte tőle: „Te meg mit csinálsz itt?, mire a fiú arccal a falnak, szelíd mosollyal azt felelte: „Lélegzem.

 

 

 

 

2

 

 

A KÖZÉPSŐ

 

 

Születésétől fogva haragudott rá. Egészen pontosan attól a pillanattól, amikor az anyja elhúzott előtte egy narancsot, és rájött, hogy nem lát. A szobája ablaka az udvarra nyílt, nézte a gyümölcs élénk színű foltját, az anyját, ahogy leguggol, hallotta lágyan éneklő hangját, aztán elnémult minden. Emlékezett a tücskök elszánt ciripelésére, a zuhatag viháncolására, a szél rázta fák pukkadozó nevetésére, de a nyár zenéjéből nem maradt meg semmi, csupán a kép, ahogy az anyja lehajtott fejjel egy narancsot szorongat.

Már akkor felfogta, hogy az volt a törés pillanata. Valami véget ért. Az apja hiába adta az optimistát, és hitegette őket azzal, hogy az iskolában egyedül ők tudják majd, hogyan kell Braille-írásos kártyával játszani, őt nem lehetett ilyen könnyen becsapni. Mert látta, hogy az apja tekintete elfátyolosodik, meg azt is látta, hogy csak a szájával mosolyog, a szeme viszont kifejezéstelenül mered az ismeretlen távolba. De a bátyja bevette ezt az átlátszó hazugságot, ki is alkudta, hogy az iskolába ő vihesse be elsőként a paklit, és megígérte, hogy vele is játszik majd, csak vele. Úgyhogy ő, a középső is belement.

És azóta a gyerek átvette az uralmat.

Elszívta maga körül mindenki összes erejét. A szüleiét, a bátyjáét. Az előbbiek küzdöttek, az utóbbi hagyta, hogy bekebelezze. Neki meg nem maradt semmi, egy cseppnyi tartalék sem, ami felszínen tartotta volna.

Ahogy a gyerek nőtt, egyre jobban viszolygott tőle. De ezt a világért sem árulta volna el senkinek. Állandóan csak feküdt a legyengült immunrendszerével mindenféle kórságnak kitéve. Törölgetni kellett az orrát, pipettával beadni neki a gyógyszert, csepegtetni a szemébe, megemelni a fejét, amikor köhögött. Maga az etetés eltartott legalább egy órát. Nehezen nyelt, két falat között apró kortyokban, a poharat finoman megdöntve vizet töltöttek résnyire nyitott szájába, miközben végig ott volt a rettegés, nehogy félrenyeljen. Érzékeny bőre egy durvább szövésű anyagtól, a túl kemény víztől, egy erősebb napsugártól, egy szemcsésebb szappantól rögtön kipirosodott. Neki mindenből puha, langyos, lágy kellett, mint az újszülötteknek és az öregeknek. Pedig nem volt egyik sem. A teremtés hibájából megrekedt valahol félúton a születés és az aggkor között. Jelen volt, nem lehetett nem észrevenni, csak némán, mozdulatlanul, vakon. Vagyis védtelenül. Kiszolgáltatottan. Rémisztő volt ez a sebezhetőség. És a test diszfunkcionalitását tolta előtérbe, amit a lány nem bírt elviselni, mármint ezt a folyton nyűglődő testet. Főleg azt utálta, amikor a szemhéja begyulladt, árpa nőtt rajta, olyan kis, vörös púpok, mint a darázscsípés. De a szemcseppet még ennél is jobban utálta, pláne a sárgás, antibiotikumos kenőcsöt, amely olyan tömény volt, mint a vaj. Amikor a bátyja bekente vele a gyerek szemét, és a mutatóujjával lassan belemasszírozta a szemhéjába, a lány kiment a szobából.

Nem szerette azt az üres, fekete szempárt; amikor belenézett, borsózott tőle a háta. És a bűzös leheletét sem szerette. Meg a mészfehér, csontos térdkalácsait sem, amelyek nem értek össze. Elmagyarázták neki, hogy az állandó fekvés miatt van dongalába, mert a csípőízülete nincs használatban, és a combcsontja kiugrott a vápából. Meg hogy később is így marad, a talpa homorú lesz, mint a balerináké, mert soha nem érte a földet. De mi haszna akkor ennek a két lábnak, merült fel időről időre a lányban, ha nem kell megtartania a testet, és nem halad semerre?

A lábfejére irhamamuszt húztak. Több pár is volt belőle otthon. És valahányszor a lány belebotlott a házban egy hányódó fél párba, elsőre mindig összerezzent, mert azt hitte, megint egy döglött cickány.

A fürdetés idejétől már előre irtózott. A tehetetlen test látványa ebben a helyzetben, kinyújtóztatva, meztelenül még borzalmasabb volt. A bordái kitüremkedtek, a szegycsontja beesett, a feje oldalra billent, ebből következően nyelte a fürdővizet. A bátyja közben végig beszélt hozzá, halkan magyarázta, épp mit csinál vele, mintha csak mesét mondana neki. Egyik kezével a tarkóját tartotta, a másikkal megmosdatta, óvatosan benyúlt a hajlatokba is, végiglötybölte langyos vízzel. Miközben a kád fölé hajolva ezzel foglalatoskodott, a lány oldalról elemezgette az arcát. Kénytelen volt elismerni a két fiú szembetűnő hasonlóságát. Ugyanaz az arcél, magas homlok, keskeny orr, csapott áll. És ugyanolyan sötét, enyhén húzott szem, sűrű haj, széles és finom rajzolatú száj. Ott volt előtte a fürdőszobában a pompás eredeti és az elfuserált másolat, mintha másodjára valami szerencsétlenül félrement volna.

Ő a maga részéről egyáltalán nem érzett gyengédséget a gyerek iránt. Alapvetően egy sápatag, színtelen bábut látott benne, amelynek folyton gondját kell viselni, akár egy soha fel nem növő csecsemőnek.

Nem hívhatta át a barátnőit, erről le kellett mondania. Egy ilyen teremtménnyel otthon hogyan is hívhatott volna oda bárkit? Szégyellte magát miatta. Egyszer látott a tévében egy reklámot ezzel a szöveggel: „Ne érje be a hétköznapival!" A szlogen az elevenébe talált. Bármit megadott volna azért, ha az ő életük csak egy kicsit is hétköznapibb. Ha az övék is csak egy átlagos család, apa, anya, három gyerek, egy házikó a hegyen. Az álmaiban dudorászva ébredt, a bátyjának voltak szabad vegyértékei, a nappaliban hangosan szólt a zene, és péntek esténként pizsamapartit tartottak a barátnőivel. Irigyelte a derűs, normális családokat, ahol mindez nem tűnt kiváltságnak.

Egy nap láttuk, ahogy átvág az udvaron. A gyerek kint feküdt és mélázott a párnákon. Enyhe volt az idő. Szeptember közepe felé jártunk, szerdai nap volt. Ez biztos, mert szerdánként nincs tanítás, gyerekzsivajnak kellett volna megtöltenie a házat, egy csomó kislánynak, akik átjönnek leckét írni, aztán a szabadban, a közelünkben meguzsonnáznak, talán még a nevük kezdőbetűit is belénk karcolják, ahogy az errefelé szokás. De a lány magányosan töltötte ezeket az iskolai szünnapokat. Szóval kijött a házból, és a régi fakapu felé menet megkerülte a párnákat. Félúton megtorpant, visszafordult, odament a gyerekhez, és belerúgott a párnákba. Azok szinte el sem mozdultak (a halom alján tömör, súlyos párnák voltak, matracvastagságúak, direkt kerti használatra). A gyereknek szeme sem rebbent. De a lány attól még odarúgott. Riadtan hátrapillantott, a ház felé, aztán elszaladt. Nem ítéltük el érte – kik vagyunk mi, hogy ítélkezzünk? A viselkedésében azonban felismertük azt az ősidők óta újra és újra működésbe lépő abszurd, tőlünk szerencsére idegen, de az emberekre és az állatokra nagyon is jellemző logikát, miszerint a gyengeség erőszakot szül, mintha az életrevaló egyedek meg akarnák büntetni a kevésbé életképeseket.

A lányban lassanként felgyülemlett a harag. A gyerek elzárta mindentől. Láthatatlan határvonalat vont a családjuk és a többi ember közé. Egy kérdést sehogyan sem tudott megválaszolni magának: miféle csoda folytán lehetséges, hogy egy ilyen csökevényes lény ennyi kárt okozzon maga körül? A gyerek csendben rombolt. A kívülálló fensőbbséges közönyével. A lány ekkor ismerte fel, hogy az ártatlanság sem mindig kegyes. Magában a kánikulához hasonlította a gyereket, amikor a forróság kitartó aknamunkával felperzseli és kiszikkasztja a földet, látványos tombolás nélkül végez hatalmas pusztítást. Vannak alapvető törvényszerűségek, amelyekre nem szokás mentséget keresni. Tetszés szerint irányítják a dolgokat, a velük járó elemi csapásokkal meg mások, az adott környezet kénytelen kezdeni valamit. Ha megkérdezik, a lány úgy foglalta volna össze a helyzetet, hogy a gyerek elvette a szüleik örömét, felforgatta az egész gyerekkorát, kisajátította a bátyját.

A bátyja azelőtt nem volt ennyire gondoskodó. A lány ámulva figyelte az átváltozását. Az emlékeiben inkább afféle kalandvágyó, hallgatag, kicsit nagyképű fiúnak látta, aki képes volt felhajtani az unokatestvéreiket egyik-másik magasabb csúcsra, rávenni őket arra, hogy riasszák fel a denevéreket, vagy algacsatázzanak a patakparton. Olyasfajta fiú volt, aki gondolkodás nélkül egy vaddisznócsorda nyomába eredt, és mint az almát, falta a nyers hagymát. Egy kicsit mindig tartott is tőle, de közben felnézett rá. Vakon követte volna bárhová. De a bátyja a gyerek miatt levette róla a kezét, még az sem tűnt fel neki, hogy magától megtanult úszni. Hová lett az ő nagy testvére? Az utóbbi időben legfőképpen az kötötte le, hogy a kémények jól szelelnek-e, mert rettegett, nehogy füstmérgezést kapjon a gyerek. Még a járása is megváltozott. Amikor nyáron a nap legmelegebb óráiban ki-kiment az udvarra, hogy áthelyezze a gyereket, behúzza az árnyékba, a lány figyelte ruganyos, valahogy furcsán lassú, mégis határozott lépteit, amelyekkel ütemesen tartott a párnákból rakott fészek felé, célirányosan. Egy állat gondoskodik így a kicsinyéről. Ezt nem tudta neki megbocsátani.

A bátyja, akinek a szemében a kitartás volt az egyik legnagyobb erény, eléggé megedzette ahhoz, hogy ringbe szálljon a jogaiért. Első menetben igyekezett kijelölni a saját területét. Amikor a bátyja az ujját a gyerek markába csúsztatva olvasott, a lány mindig ott sertepertélt a közelében. Játszott a tűzzel, hívta, hogy szedjenek szedret, csináljanak íjat, másszák meg a hágót azon a szűk, meredek ösvényen, ahol, ha valaki szembejön, a másiknak félre kell állni. A fiú ilyenkor kérdő tekintettel felpillantott, láthatóan nem neheztelt rá. Ő pedig unszolni kezdte, telebeszélte a fejét, próbált bűntudatot kelteni benne. Bevetett mindent. De a bátyja kedves, már-már udvarias mosollyal leszerelte. Visszabújt a könyvébe, az ujját közben el sem vette, hagyta, hadd szorongassa a gyerek, akinek fogalma sem volt arról, milyen érzés, ha magára hagyják.

A lány ebből azt szűrte le magának, hogy a stratégiája nem működik. Kénytelen volt feladni a reményt, hogy ha kimondaná is: „gondoljunk magunkra, gondolj rám is", a bátyja meghallaná. Kénytelen volt idomulni a helyzethez, ahogy az ember alkalmazkodik a háborús körülményekhez. Megtanulta, hogy időnként érdemes fegyverszünetet kötni, máskor meg támadni kell.

Fegyverszünetet kötött például iskolába menet a buszon. Reggelente kettesben várták az érkezését az országút menti megálló fedett betonpihenőjében. Korán indultak. És amikor a busz hangos fékcsikorgással lelassított előttük, a lány iszonyúan megkönnyebbült. Mert minden egyes megtett kilométer távolabb vitte őket a gyerektől. Leült a bátyja mellé, és egész úton fecsegett, különféle történeteket költött. A fiú csak fél füllel figyelt rájuk, kifelé bámult az ablakon. De legalább ott volt vele, és csak az övé volt. A legszebb emlékű fegyverszünete az volt, amikor egész délelőtt vadspárga után kajtattak a hegyekben, mialatt lent a faluban a férfiak kidöntöttek egy cédrust. A felnőttek tűvé tettek értük mindent. Aztán amikor előkerültek, meg is büntették őket. De kit érdekelt? Érezte, hogy a bátyja meg akarja védeni, nehogy ráessen az a hatalmas fa. Ugyanúgy, mint régen, azon az estén, amikor az apjuk egybeterelte őket az udvaron a nagy bejelentéshez, hogy a gyerek nem lát. Akkor a bátyja ösztönösen a vállára tette a kezét, és az az oltalmazó mozdulat olyan természetes volt. Fel sem merült benne, hogy egyik napról a másikra le kell majd mondania róla.

A bátyja részéről támadásként élt meg minden olyan pillanatot, amelyben ő nem vehetett részt. Főleg azokat a kirándulásokat, amikor fogta a gyereket, és felvitte a zúgóhoz. Látta, ahogy ölében a gyerekkel ingatag léptekkel elindul felfelé. Mindig ugyanoda. Tudta, melyik fenyőfa alá teszi majd le, oda, ahol két kisebb vízesés között elcsitul a sodrás. Végül mindig utánuk ment, és belegyalogolt a meghitt nyugalomba. Pancsolt a patakban, kavicsvárat épített, vízipókokat hajkurászott. Hangoskodott, túljátszotta a vidámságot. Helyet követelt mellettük magának. Nem hagyta, hogy megfeledkezzenek róla. Alkalmasint a bátyja elővette a fényképezőgépét, és lefotózta őket, őt állva, ahogy mezítláb tapicskol a bokáig érő vízben, a gyereket fekve, csakis együtt kettejüket, őt egyedül soha. Olyankor dacosan egyenesen az objektívbe nézett, hogy jelezze, ő is ott van.

De ezzel sem ment semmire.

Egy időben, hogy ne veszítse el teljesen a bátyját, arra gondolt, hogy talán meg kellene próbálnia ugyanúgy szeretni a gyereket, ahogyan ő szereti. Kivitte az udvarra a nagy párnákat, de olyan ideges volt, hogy rendezgetés közben az egyiket túl erősen megrántotta, és az kiszakadt. Több száz apró, fehér golyócska gurult szanaszét a palaburkolaton. Nagy morgolódás közepette valahogy összeszedegette őket. A bátyja nem szólt semmit, csak felírta a listájára, hogy be kell szerezni egy új párnát. A lány tovább próbálkozott. Hirtelen támadt érdeklődést mutatott a főzelékek, az epilepszia-gyógyszer adagolása és a hangok iránt, mert a gyerek az érzékelésben egyedül a hallására támaszkodhatott. Faleveleket morzsolgatott a füle mellett ő is, igyekezett neki elmesélni, mit lát éppen. De nem igazán találta a szavakat. Sutának és nevetségesnek érezte magát. Hamar kifulladt. Szíve szerint jól megrázta volna a gyereket, hogy keljen már fel, elég a bohóckodásból, kezd ebbe már mindenki belefáradni.

Próbálta követni az ide-oda szánkázó fekete szempárt. A vaksága, ezt nem is tagadta, nyomasztotta. Nem szerette ezt a nyughatatlanul vibráló tekintetet. Előfordult, hogy a gyerek sötét pillantása valahol félúton keresztezte az övét. Rossz érzés fogta el tőle. Az egész nem tartott tovább egy másodpercnél. Aztán a szembogara lassan tovasiklott, és a lány hiába tudta, hogy az a látószerv látásra nem alkalmas, valami rosszul van bekötve benne, attól még ő néma fenyegetést vélt kiolvasni belőle, mintha abban a pillanatban, amikor a tekintetük összeakadt, a gyerek azt mondta volna neki: tartsd féken az érzéseidet, tudom, hogy undorodsz tőlem, pedig én nem tehetek semmiről, és mindkettőnk ereiben ugyanaz a vér folyik.

Az arcához nyomta az arcát, igaz, arra ügyelt, hogy lehetőleg azon a részen érjen hozzá, ahol a bőre viaszosan sima. De hamar zsibbadni kezdett itt-ott, meg a szájszagát sem bírta, a pempősített főtt zöldségekét, a pelenkájából szivárgó bűzről nem is beszélve, az ugyanakkor fel sem merült benne, hogy esetleg tisztába tegye, azt már nem.

Odahívta a bátyját. És ő szó nélkül jött is, hogy átpelenkázza a gyereket. Miközben nézte, ahogy fölé görnyed, és mindig ugyanazon a már-már csöpögős hangon duruzsol neki, óvatosan átkulcsolja a bokáját, és a fenekét megemelve alácsúsztat egy tiszta nadrágpelenkát, egy adott ponton minden alkalommal szinte szuggerálni kezdte, hogy bárcsak hagyná a gyereket, odafordulna inkább hozzá, és azt mondaná, menjenek fel a zúgóhoz, csak ők ketten, és ücsörögjenek együtt a parton.

Néha megvonta a vállát, és arra gondolt, hogy ha már így alakult, tulajdonképpen ki is használhatná, hogy van egy élő játék babája. Összeszedett egy marék hajgumit, sminkkészletet, csipkeszalagokat, hajpántot, és az udvaron törökülésben a gyerek mellé telepedett. Pirosítót kent az arcára, feketére pingálta a szempilláját, kifestette a szemhéját. Vagy befonta a haját. A gyerek nem húzódozott, nem mutatott semmilyen ellenállást. Csak olyankor fintorgott kicsit, amikor az ecset csiklandozta az arcát, és arra is épp csak rándult egyet a szemöldöke, amikor valami idegen anyagot érzett a fején. Egy idő után mindig megjelent a bátyja, az arcán némi rosszallással közbelépett, nem szidta le a lányt, de felvette, magához szorította és elvitte onnan a gyereket. Ahogy a karjában tartotta, olyan könnyűnek tűnt, mint a pihe. A lány képtelen volt erre.

Egyszer, csak egyetlenegyszer vette fel. A nappaliban odament a hordozható üléséhez. Összeszedte minden bátorságát, benyúlt a hóna alá, és kiemelte. De arról, hogy a nyakát nem tudja önállóan tartani, megfeledkezett. A gyerek feje menten hátracsuklott, és tehetetlen súlyként fityegett a levegőben. A lány ijedtében elengedte, és a gyerek visszazuttyant az ülésébe. A feje visszapattant a fejtámla szövetéről, és előrebukott. A felsőteste teljesen kicsavarodott, és úgy is maradt. Hangos nyöszörgéssel jelezte, hogy nincs jól. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a bátyja kifakadt, mérges volt, amiért így találja a gyereket, maga alá gyűrt lábbal, lekókadó fejjel, mint valami félredobott bábut. Mégsem esett neki a húgának. A közönyösségen morgolódott, hogy miért nem jutott eszébe senkinek rendesen felültetni. Hogy miért gondolja bárki, hogy azért, mert a gyerek nem szokványos, csak úgy ott lehet hagyni kitekeredett nyakkal, csálén. A szülei türelmesen lecsendesítették, biztosították az igazáról, aztán megjegyezték, hogy tulajdonképpen minden elrendeződött, a gyerek már nem is sír, egyébként meg vettek neki egy új melegítőalsót, talán rögtön rá is adhatnák. A lányt ők sem hibáztatták.

A lányt hajlíthatatlanná tette a harag, tartást adott neki. És így körülötte azoknak is volt mihez tartani magukat, akik képesek voltak megállni a lábukon. Az elesettek, a heverészők viszont kiszorultak a hatósugarából. A harag mentséget szolgáltatott neki a csendes különlázadásaira, arra, hogy a zsebében ökölbe szorult a keze, hogy lefekvéskor levezetés és vigasztalás gyanánt többször belebokszolt a kispárnájába. Amikor süvítve feltámadt a szél, és a hegy felajzottan reszketett a vihar közeledtére, mindig lecsillapodott. Felszegett állal kémlelte az ólomszürke égboltot, elégedetten szimatolta a levegőben az aljnövényzetet borzoló feszültséget. A patak robaját vidám hancúrozásnak hallotta. Várta, mikor szakad le végre az ég. Mert olyankor úgy érezte, megértésre talál.

Mivel folyton látványosan duzzogott, és a szülei kérdezősködésére többnyire konok hallgatással válaszolt, a szülők elvitték pszichológushoz. A rendelő a város határában volt. A kocsit az ipari zóna parkolójában hagyták. A lányra a telep méreteitől rátört a szorongás. Aztán felengedett. A neonbetűkkel hivalkodó hatalmas feliratok, a hangárnyi raktáráruházak, a hangos berregéssel köröző autók ugyanolyan jótékonyan hatottak rá, mint a vihar. Volt ebben az egészben valami mértéktelenség, és az ilyesfajta túlzás mindig megnyugtatta. Sok mindent megadott volna azért, ha a pszichológus rendelőjében is hasonló nagyzolás fogadja, ami óhatatlanul is bizalmat keltene benne, de természetesen nem így volt, épp ellenkezőleg. Gyűlölte a váró párnázott akolmelegét. Úgy érezte, mintha beterelték volna egy inkubátorba. A puha szőnyegek, a süppedős fotelek, az illóolaj-párologtató, minden zavarta.

A pszichológus fiatal volt, egy fiatal férfi lágy, behízelgő hanggal és kíváncsi tekintettel. Mivel a lány válasz helyett minden kérdésére csak vonogatta a vállát, a férfi elé tett pár lapot és egy marék színes ceruzát. A lány már nyitotta a száját, hogy közölje vele, elmúlt tizenkét éves, és nem óvodába jár, de eszébe jutott az anyja, aki kint várta az előtérben. Szóval választott egy ceruzát.

Hat hónapon keresztül mást sem csinált, csak rajzolgatott. A vége felé már eléggé unta, úgyhogy amikor nem volt ihlete, az egész lapot besatírozta, és lehetőleg jó erősen rányomta a ceruzát, hogy kitörjön a hegye.

A második pszichológus, szintén férfi, egy kisebb településen rendelt, túl a város másik végén. Autóval egyórányi távolságra. Három hónapig ingatta rettentő komoly képpel a fejét, miközben a lány hétről hétre felmondta neki az iskolai menza menüjét.

A harmadik egy jóval közelebb eső faluban lakott. A rendelője egy egészségközpontban volt, ahol rajta kívül egy belgyógyász, egy fogorvos és egy gyógytornász is fogadott pácienseket. Ez a váró valóban terem volt, körben műanyag székekkel. Az ajtók bizonyos időközönként kinyíltak, szólították a következőt, az emberek felálltak, és bementek, némelyiküknek fel volt kötve a karja. A pszichológus, korra meghatározhatatlan és ezúttal nő, laza kontyot viselt. A lánnyal együtt az anyát is behívta. És alaposan kikérdezte. Szoptatta-e a gyerekeit, későn jár-e haza, szereti-e a férjét, milyen volt a viszonya az anyjával? Tudja-e, hogy a „korai kötődés elégtelensége" nemzedékről nemzedékre öröklődik? Ahogy elnézte az anyját, aki úgy feszengett a széken, mint egy megfelelési vágytól hajtott kisiskolás, a lányban egyre jobban felment a pumpa, ami erőt adott neki. Vannak helyzetek, amikor nem a szülők védik meg a gyerekeiket, hanem a gyerekeknek kell kiállni a szüleikért. Az anyja nem is tiltakozott, amikor a lány kézen fogta, és elindult vele kifelé. A pszichológusnő egészen az ajtóig ügetett utánuk. A cipője kopogása olyan volt, mint a patadobogás.

– Na de kérem! – mondta.

– Magának kellene pszichológushoz mennie! – feleselt vissza a lány.

Miután beültek a kocsiba, kipukkadt belőlük a nevetés. Az anyja a kormányra dőlve törölgette a könnyeit. A lány nem tudta eldönteni, hogy nevet-e, vagy sír. Odahajolt hozzá, hogy megölelje, és úgy is maradtak jó darabig, a sebességváltó botja fölött egymásba kapaszkodva.

Egy nap az anyjához eljöttek a városból a barátnői. A gyerek szokás szerint kint feküdt az árnyékban a párnáin. A hangulat barátságos volt, de mi, akik nem ma kezdtük őrizni ezt az udvart, mi felismerjük, ha valami feszültség húzódik a mélyben. Az anya természetesen viselkedett, frissítőt töltött a poharakba. A barátnők időről időre a gyerek felé pillantgattak. Sütött róluk a zavar. Mígnem nekidurálták magukat, és elkezdték sorolni a kérdéseiket. Tudja mozgatni a végtagjait? Vannak fájdalmai? Érti, amit mondanak neki? Lehetett előre tudni a „betegségéről"? (Ezt a szót használták.) Az anya letette a kancsót, és türelmesen válaszolgatott. Nem, bár a gerince teljesen ép, nincs rajta semmilyen kimutatható sérülés. Épp csak az idegpályái nem működnek rendesen, nem közvetítik, amit kell, az agyba. Nincsenek fájdalmai, de az érzéseit egyébként ki tudja fejezni sírással vagy nevetéssel. És a hallása is rendben. Miért, a látása nem? Nem, az nem, gyakorlatilag vak. Beszélni, járni soha nem fog megtanulni? Nem. És az ultrahangon nem látszott semmi? Nem, semmi. Méhen belül elkapott valamit? Vagy te kaptál el valamit a terhességed alatt? Nem, genetikai rendellenességgel született, elég egy hibás kromoszóma, ilyesmi előfordul, véletlenszerűen, csak hát nem számít rá az ember, és gyógyítani sem lehet.

Abban a pillanatban a lány kárhoztatta az anyját, mert tudta, hogy ő soha nem lenne képes ilyen méltósággal kezelni a helyzetet. Szinte hallottuk a csattanást, ahogy lecsapott rá a gyötrő bűntudat. Ilyesmik jártak a fejében: bennem nyoma sincs ennek a szeretetteli, egyszerű szavakban kifejeződő nagyvonalúságnak. A bizalom törékeny dolog, és az anyám vállalja a kockázatot. Nyíltan beszél, őszintén, nem fél. Nekem ez nem megy. Belőlem hiányzik az a fegyelem, ami a hegyvidéki asszonyok sajátja, azoké az asszonyoké, akiket szívóssá edzett az évszázadokon át emelt fővel tűrt alávetettség. Azoké az asszonyoké, akik minden körülmények között talpon maradnak, nem roppan meg porcelánbokájuk a rájuk rakódó terhek alatt, és akiknek néma beletörődése csupán a látszat. Azoké az asszonyoké, akik olyanok, mint az itteni kövek, szemcsések, mégis sziklaszilárdak. Azt hinnénk, könnyű szétmorzsolni őket (a pala is pattogzik, nemde?), de valójában nincs náluk ellenállóbb. Mert az asszonyok agyafúrtan bánnak a sorssal. Elég bölcsek ahhoz, hogy ne akarják kihívni maguk ellen. Meghajlanak előtte, de közben hátulról becserkészik, és hozzácsiszolódnak. Bebiztosítják magukat, hogy mindig legyen mivel vigasztalódniuk, megszervezik az ellenállást, beosztják az energiájukat, kijátsszák a csapásokat. Talán véletlen, hogy a bátyám szemében a kitartás a legfőbb erény? A sorssal meg kell tanulni együttélni, nem érdemes szembefordulni vele. Nekem nem megy. Középsőként nekem ez jutott, a folytonos ellenszegülés. Én nekimegyek a sorsnak, csökönyösen lázadok ellene, nem veszek tudomást az erőviszonyok egyenlőtlenségéről, és tudom, hogy rajtavesztek, de akkor sem vagyok hajlandó elfogadni. Különutas tiltakozás az enyém. Mintha nem is tartoznék ide, én nem vagyok olyan alázatos, mint az itteni nagyasszonyok.

Felszedelőzködött, kiment a középkori fakapun, és nekivágott a hegynek. A tornacipője talpa megcsúszott a sziklán, de nem állt meg, sípcsontján egy vörös barázdával mászott tovább. Felkaptatott az ösvényen, és a tisztáson leült. A távolban megpillantotta a cseresznyefákat, amelyek a gazdájuk halálával egyidejűleg kiszáradtak. A három szikkadt rönk kidudorodott a fűből. A lány körül minden harmonikus volt. Korábban esett, a víz még ott csillogott a köveken. A talaj finoman párállott, a nyirkos földben a gyökerek felfrissültek. Együtt lüktettek a fákkal, a pocsolyákkal, a levelekkel, a kint legelésző birkák messziről odahallatszó kolompolásával. A természetben tökéletes összhang uralkodott, amelybe a lánynak, senkinek nem volt beleszólása, és ez elviselhetetlen volt számára. Feltámadt benne a sértett igazságérzet. A természeten ugyanazt a nyers, kíméletlen közönyt kérte magában számon, mint a gyereken. Mert mindez ugyanígy fennmarad akkor is, amikor ő már nem lesz, hivalkodik a szépségével, érzéketlenül, süketen az emberek panaszára, még a kétségbeesett testvérek jajszavát sem hallja meg. De hát ez is azok közé az elemi törvényszerűségek közé tartozott, amelyektől hiába várt volna megbánást vagy könyörületességet. A lány felállt, fogott egy nagyobb követ, és módszeresen szétroncsolt vele egy frissen sarjadt növendék tölgyfát. A csemete ágai még lágyak, rugalmasak voltak, többször visszacsaptak az arcába, mintha a fácska védekezett volna. A lányon ujjatlan trikó volt, a gallyak összekarmolták a karját. De ő lesújtott a kővel újra és újra, egészen addig, amíg le nem teperte a növényt, amelyből végül nem maradt más, csak egy halom megtépázott ág és levél. A homlokáról lecsorgó verejték csípte a szemét.

Lefelé menet, ahogy elhaladt a fáskamra előtt, a tető kinyúló peremének menedékében látott egy kóbor kutyát. Az állat furcsán aludt. Az oldalán feküdt, végigheveredett a földön, a feje ferdén pihent mellette, szétvetett lábai mintha nem is a törzséből nőttek volna ki. Nyilván csak a fülledt idő viselte meg, és örült, hogy van hová behúzódnia, de a lánynak, akit a látvány megállásra késztetett, az jutott róla eszébe, hogy a másság ragadós, a gyerek ezt a kutyát is megfertőzte. Hogy minden élőlény, aki csak a közelébe megy, előbb-utóbb tehetetlenül összecsuklik. Hamarosan az egész világ legyengül, és kifordul önmagából. És egy reggel majd ő is arra ébred, hogy nem bírja tartani a fejét és felemelni a lábát. Pánikszerűen futásnak eredt, le a patakhoz, a gyümölcsösbe. A hullott almában megbotlott, elvágódott a földön, felállt, és rohant tovább. Belegázolt a vízbe. Tornacipőben, nem csúszott meg. Csak ment egyre beljebb, a vízre árnyék borult, a felszíne fekete volt, és szinte rezzenéstelen, egy kósza vízipókon kívül nem fodrozta semmi. A lány ezernyi apró tűszúrást érzett a lábikráján, a combján, a csípőjén, noha rövidnadrág volt rajta. A víz kimosta a sípcsontján a sebet, a karmolásokat a karján, az izzadságot a trikójából, lemosta ragacsosan csillogó bőréről a rátapadt porszemeket. A mellkasa túl gyorsan süllyedt és emelkedett. Didergett, de maga sem tudta, hogy a hűs víztől vagy a keserűségtől rázza a hideg. Mintha szakadékba nézett volna, úgy szembesült az agyába toluló kérdéssel, a saját szívbemarkoló szavaival: „Ki segít rajtam?" A patak körbenyalábolta, nem hagyta, hogy a szakadék behúzza. A lány széttárta a karját; ahogy a kézfejét kiemelte a vízből, az ujjai megtörték a víztükör egyenletes simaságát. És úgy is maradt egy darabig, merev, reszkető karral. Ha valaki akkor rajtakapja, bizony megrémült volna tőle. Nem mindennap látni egy kócos, ziháló ifjú hölgyet derékig a patakban, ruhástul, keresztre feszítve. Próbálta szabályosan venni a levegőt. Becsukta a szemét, és csak a hangokra koncentrált – hirtelen eszébe sem jutott, hogy pontosan úgy csinál, mint a gyerek. Hagyta, hogy átjárja a délután nyugalma. Lassanként kihallotta belőle a madárcsivitelést, a zúgók tompa moraját. Érezte maga körül a nyári napsütésben aszalódó hegyoldalakat. A levegő állt, a növényzet kókadozott, csupán a bogarak zümmögése verte fel a csöndet. Egy elrebbenő szitakötő súrolta a fülét. A dolgok megint a helyükre kerültek. A hegy kivárta, amíg elmúlik a roham. Évszázados tapasztalata volt már ebben, a várakozásban, hogy az emberek lecsillapodjanak. A lány úgy érezte magát, mint egy makrancos kisgyerek. Kinyitotta a szemét, felnézett. A kőrisek lombja sátorként borult fölé.

Az egyetlen, akinek a társasága könnyített a lelkén, a nagyanyja volt. Az asszony korábban szintén a tanyán lakott, nyugdíjaskorára költözött be a városba. Egyébként is már régóta mondogatta, hogy ő inkább „városi életre termett. A szájára mindig élénk színű rúzsokat kent, ügyelt rá, hogy a cipőjének legyen egy kis sarka, barna haját kontyban feltűzte, de nem ám csak úgy, egyszerűen, a karkötőit soha nem vette le, még a legnagyobb hidegekben is selyemköntöst viselt otthon, a karácsonyi családi összejöveteleken pedig ragaszkodott az eleganciához, és minden évben felvette a fekete szaténruháját. De ettől még a gyökereit le sem tagadhatta volna, ízig-vérig a hegyvidék neveltje volt. Ami egyrészt abból is látszott, hogy ha bármi gondja akadt, mint valami varázsigét, önkéntelenül a „hűség, kitartás és szemérem hármas jelszavát szajkózta. Másrészt a háború alatt részt vett az ellenállásban, amiről szinte alig mesélt, a lányunokája előtt is csupán egyetlenegyszer hozta szóba, akkor, amikor megmutatta neki a kőhíd lábazatába vájt titkos alagutat. A bejáratot a gyümölcsösön át lehetett megközelíteni, onnan csak pár métert kellett megtenni fölfelé, hogy az ember a híd alá érve a sötétben megpillantsa a beugrót. Az a búvóhely több családnak nyújtott menedéket. A partról viszonylag egyszerű volt felkapaszkodni a vaskos kőkockákon. Az öregeket meg a hátukra vették. A peremről kúszva-mászva sötét és hosszú, csőszerű járat vezetett beljebb. Mindig a gyerekeket küldték előre.

Harmadrészt a nagyanyja első ránézésre meg tudta különböztetni a naspolyafát a szilvafától, a bambusszal is jól elboldogult (a gyümölcsös végébe telepített egy sövényt, az egész völgy a csodájára járt), és ízletes ételeket főzött vadnövényekből. Ha meglátott egy göcsörtös fatörzset, azt mondta: „Boldogtalan teremtmény. Nemcsak azt tudta megállapítani, merről fúj a szél, de azt is, hogy pontosan hol támadt fel. Így mondta: „Ez nyugatról érkezett, Aveyronból. Csípős fajta, Rouergue lehet a fészke, nyúlós, párás levegőt hoz, szúr tőle az ember mellkasa. Meglásd, mire megisszuk a kávét, szemerkélni fog az eső. És az utolsó korty kávénál szitálni kezdett az eső. Kifinomult hallásával nemcsak felismerte a madarak énekét, de a barázdabillegető trilláiból a korát is megmondta. Hercegnői álruhába bújt boszorkány, ezt gondolta róla a lány.

A nyári szünidőben visszaköltözött a tanyára, az első házba. Az unokáknak, miután átvágtak az udvaron, csupán pár lépést kellett megtenniük az úton, hogy meglátogassák. Külön lakott, mégis közel a családjához, ahogy az a régi tanyavilágban szokás. A teraszt fából ácsolt korlát keretezte. Alatta ott habzott a zúgó. Ha az ember a korláton áthajolva kinyújtotta a karját, az ujjai végével kis híján elérte a túlparton meredő, mahagónifényű sziklafalat. A víz moraja beszorult a hegy és a terasz kőből rakott alapja közé, és ahogy ezen a szűk folyosón felszállt, a visszhang dübörgéssé nagyította. A lány szerette ezt a zajosan tajtékzó helyet, ahol a természet mintha ráspollyal esett volna neki a sziklának. Szívesebben volt ezen a teraszon, mint az udvar védett karámjában, ahová kitették az öccsét egy halom párnára.

Épp ezen a teraszon üldögéltek, amikor a nagyanyja előredőlt a fonott karosszékben, odahajolt hozzá, és ezekkel a szavakkal a kezébe nyomott egy fából készült jojót: „Ugyanilyet adtam a híd alatt bujkáló gyerekeknek. Mert az életben is vannak lejtmenetek, de ha az ember leér a legaljára, onnan már csakis fölfele van tovább." Ebben az egyenletben nem szerepelt rajta kívül senki, sem a bátyja, akinek a hiányától szenvedett, sem az öccse, aki elrabolta őt tőle.

Nemegyszer egész délutánra bezárkóztak kettesben a konyhába, és narancsos kosárkát (portugál eledel, a nagyanyja egyik kedvence) meg hagymafánkot sütöttek, vagy bodzalekvárt készítettek. A begyűjtött szelídgesztenyét kifőzték, leöntötték róla a lobogó vizet, és a helyiséget betöltő párafelhőben azon melegében meghámozták mindet. Aztán egy rézkondérban illatos vaníliás cukorral lassú tűzön pépesre keverték. A lekvárokat eladásra szánták, hogy a piacon befolyt pénzből megajándékozzák magukat egy „csinos manikűrrel, ahogy a nagyanyja rendelkezett. Sokat mesélt neki a selyemhernyó-tenyészetekről, ahol a gyerekkorát töltötte. A hatalmas, kaszárnyaszerű épületekben nem voltak falak, sem ajtók. Odabent mindig jó meleget csináltak. Ott gyűjtötték a leveleket, várták, hogy a hernyók teledézsmálják magukat, és bebábozódjanak. „A gubók – mondta a nagyanyja –, az nekem maga volt a pokol. Óvatosan le kellett választani őket a levelekről, és forró vízben kipusztítani, még mielőtt előbújtak volna belőlük a lepkék. A lány a csodálattól tágra nyílt szemmel hallgatta, és próbálta elképzelni, vajon milyen hangot adhat ki százezer selyemhernyó, ahogy százezer eperfalevélen nyammog. „Hagyd el! – intette le a nagyanyja. – A fejlődés magával sodorja az ilyen zajokat."

Néhanapján beültette a kocsiba, és egy különleges fa kedvéért felvitte a hegy egy magasabb régiójába. A cédrus az út szélén nőtt ki a sziklából. Ez már önmagában is felért a lehetetlennel, hiszen a fák nem szoktak kőben gyökeret verni. Márpedig ez a sudár példány, mint egy hattyú, kecsesen nyújtóztatta a nyakát az ég felé. A nagyanyja leállította a motort, a kormányra támaszkodva végigmérte a magasba törő, karcsú törzset, és megjegyezte:

– Ez bizony élni akar.

És mindig hozzátette:

– Akárcsak te.

Aztán megint ráadta a gyújtást, továbbhajtott, még följebb, ahonnan együtt gyönyörködtek a kilátásban. A völgy szűk folyosót képezett két jókora hegyorom között. A távoli csillogásból ki lehetett következtetni a folyó útját, aztán a falu is feltűnt, amely úgy bújt meg a hajlatokban, ahogyan egy kisgyerek az anyja ölébe bevackolódik. De a nagyanyja sosem lefelé nézett, a tekintetével mindig egy másik falut keresett valamivel magasabban, a szülőfaluját, ahonnan elszármazott, azt a néhány, majdnem mindentől elzárt, mahagóniszínű kőházat a sziklás meredély felső peremén.

– A szakadék szélén táncol – mondta.

És a lány azt gondolta:

„Akárcsak én."

A visszaúton hallgattak. A lány lehúzta az ablakot, és kidugta rajta a kezét. A nagyanyja vezetett, az utat figyelte. A csöndben egyedül a motor berregése hallatszott, egyik-másik hajtűkanyarban akadozott, aztán a lejtőn megint rákezdett. A tanya felé közeledvén azonban nem maradt el a kérdezz-felelek. A nagyanyja előrenézett, nem vette le a szemét az útról, úgy kezdett bele:

– Melyik fenyőfajta toboza olyan, mintha a pikkelyei közül apró kígyónyelvek nyúlnának ki?

– Douglas – felelte tömören a lány kinézve az ablakon.

– Ifjú kőriscsemete vagyok. Milyen a kérgem?

– Sima és szürke.

– A leveleim olyan formájúak, mint a pálmafáé, csak villás erezettel…

– Ginkgo biloba.

– A kérgemet óvatosan lefejtik, és ekcéma kezelésére használják. Ki vagyok?

– Bükk.

– Nem.

– Tölgy.

– Jó.

A nagyanyja nem sokat beszélt. És mint a szófukar embereknél általában, inkább a tettei beszéltek helyette. Amikor a városból látogatóba érkezett, elhozta a lányunokájának a vágyott walkmant meg a legújabb divat szerinti edzőcipőt. Előfizette neki a korának megfelelő folyóiratokat. Elvitte a legfrissebb filmekre a szomszéd faluba, ahol volt mozi, hogy az iskolaudvaron a lány eldicsekedhessen vele: „Én is láttam ám A smaragd románcát! Mindezekből kifolyólag a lány tudta, mi fán terem a Modern Talking, volt márkás pulcsija és tubusos rágója. A nagyanyja gondoskodott róla, hogy ne maradjon alul a többiekkel szemben. Normális életet biztosított neki. Sokkal később, már felnőttként az egyik barátnője előtt ki is csusszan majd a lány száján: „Ha egy családban az egyik gyerek beteg, a testvéreit sem szabad egészen elhanyagolni. És magában még ezt is hozzáteszi: „Mert az egészségesek nem toporzékolnak, csendben alkalmazkodnak a mostoha körülményekhez, mert ez van, lemondóan belesimulnak a szomorú hétköznapokba. Olyanok, mint a világítótorony őre, aki utálja a talapzatot nyaldosó hullámokat, de nincs választása, hát elviseli őket. Kötelességérzetből. Áll az őrhelyén a sötét éjszakában, nem hagyja el, és közben azon töri magát, hogy ne fázzon, és ne is féljen. Pedig, ha valaki nem fázik, és nem is fél, az nem normális dolog. Az őrszemeknek is kijár a törődés."

A nagyanyja mellett a lányból elpárolgott a harag. Annak ellenére, hogy az asszony istápolta a gyereket. Amilyen sasszeme volt, a fiú ragaszkodását és a szülők bánatát is kifigyelte, és mélyen átérezte. A maga gyakorlatias módján próbált segíteni nekik. Mindennap kompótot készített a gyereknek, vadalmából vagy birsből. Kitipegett a házából, átment az úton, át az udvaron. És egy kis tálkában ott hagyta a főztjét a konyhaasztalon „a kicsinek" vacsorára. Időnként, amikor az anyja épp nem ért rá, bepakolta reggel a gyereket a kocsiba, és elvitte a gondozóba, vagy délután hazahozta. Amikor felvette, a csuklóján csörögtek a karkötők. Ügyetlenül fogta, de stabilan. A karjában a gyerek enyhén kitekeredett, de meg se nyikkant. Beszélni nem sokat beszélt hozzá, ilyen volt a természete, de a kompótos tálka mellé rendszeresen odatett egy pár új gyapjúzoknit, egy csomag vattát vagy pár flaska fiziológiás oldatot. Hogy honnan tudta, mi fogyott el éppen, nincs annak megmondhatója. Egyszerűen tudta. A lány nem volt féltékeny. Épp ellenkezőleg, a nagyanyja szolgálatkészsége, ahogy éberen ügyelt a gyerek szükségleteire, levette a válláról a bűntudat terhét.

Teltek a hónapok, és a lány szép lassan kitörölte a gyereket az életéből, egyszerűen nem vett tudomást a létezéséről. Amikor a szülei egy ügyintézéssel töltött nap végén megviselt arccal hazaértek, elfordította a fejét. Úgy tett, mint aki nem lát semmit. Nem mutatott semmilyen érzelmet, nem támogatta őket a döntésükben, amikor bejelentették, hogy több száz kilométerre onnan, a puszta közepén találtak a gyereknek egy speciális otthont, ahol kedvesnővérek fogják gondját viselni. Gyanította, hogy a hírtől a bátyjának majd megszakad a szíve. De csak ült mellette az asztalnál, és szorosan a tányérja fölé hajolva kipiszkálta a salátából a paradicsomdarabokat. Aztán megkérdezte, hogy vacsora után felhívhatja-e a nagyanyját, mert a barátnője, Noémie váltig állította, hogy François Mitterrand jóképűbb, mint Kevin Costner, és ezt mindenképpen meg kell vitatnia vele.

Amikor a gyerek kikerült a házból, a lány fellélegzett. Ahogy ez az állandó jelenlét megszűnt, megszűnt az undor, a harag és a bűntudat mardosó érzése is. A gyerek magával vitte a lelke sötét oldalát. Feloldozta a fájdalom alól. A lány halványan még abban is reménykedett, hogy idővel visszakapja a bátyját, aki eleinte csupán árnyéka volt önmagának. Szinte kísértetként közlekedett, ez volt rá a legtalálóbb kifejezés, minden mozdulatából valami meghatározhatatlan szomorúság áradt. Sápadt volt, merengő. Erőtlen. Hasonult a gyerekhez.

Vele szemben a lány egészen felélénkült. Új barátnőket szerzett, szülinapi zsúrokra és pizsamapartikra járt (de magukhoz továbbra sem hívott meg senkit), mindenféle sportot kipróbált, az OK! magazinnak hála naprakészen követte a hírességek magánéletéről szóló pletykákat, levelezett a nagyanyjával, előkészült az érkezésére. Szerette körbejárni és rendbe tenni a kihűlt házat, mielőtt megjött, befűtött a kályhába, felhúzta az ágyat, ellenőrizte a melegvíz-tartályt, a locsolócső vízsugarával lemosta a teraszt. Amikor a nagyanyja itt volt, nem ölelgette, nem csókolgatta, viszont gyakorlatilag átköltözött hozzá. Ismerte a ház minden szegletét, az összes csorba bögrét, a víz zubogását, amikor valaki megnyitotta a csapot, a konyha illatát: vaníliás cukor és mosószappan. A nagyanyja részben felújíttatta a házat, a nagyszobát egybenyitotta a konyhával, számára az amerikai konyha volt a modernség netovábbja, a saját anyját túl sokat látta bezárkózva a konyhába. A nagyszoba egyik falát végig kitöltötte a fehér és világos fa konyhabútor, középen állt a kályha, a fennmaradó rész volt a szalon. Gyakran fogadott vendégeket, a barátnőit, olyankor a lány is együtt kávézott velük. Mindenféle Marthe, Rose, Jeanine járt fel hozzá, akik, mint egy antik nyaklánc igazgyöngyei, szorosan egymás mellett foglaltak helyet a díványon, eltartott kisujjal fogták a csészét, és rendre félbehagyták a mondandójukat. De nem azért, mert öregek voltak, ahogy a lány eleinte gondolta. Hanem mert már félszavakból is értették egymást, felesleges szócséplés lett volna befejezni a mondataikat. Ebből néha egészen valószerűtlen és talányos beszélgetés kerekedett. A töredékesen felsejlő történetek tele voltak rejtélyes epizódokkal („az az üreges híd, amelyikben a Schenkel család…, „aznap ültettem, amikor a kanális…, „nocsak, pedig milyen ígéretes fiú volt…", „tudjátok, amikor megégettem a kezemet a gubókkal…). Szó esett nagy ijedségekről, augusztusi lakomákról, csalfa jegyesekről. Időnként vihorásztak, a lány nem értette, miért. Reszelős torokhangon, ami sehogyan sem illett az urizáló viselkedésükhöz. Aztán megint felvették a társalgás szaggatott fonalát, „a mignargue-i bál, na, az eszméletlen volt, „mindenütt kerestük az ujját, ami belepottyant… jegygyűrűstül…, „fizimiskára tipikus német, és merev volt, mint a deszka…. Bólogattak, el-elmosolyodtak, az elharapott részeknél sóhajtoztak vagy sápítoztak. Ezek az asszonyok nagy érzelmi hullámokat éltek meg együtt, és a közös múlt minden szónál szilárdabb alapot jelentett számukra.

A társaságukban a lány megfeledkezett a gyerekről és a bátyjáról. Kívül helyezkedett a jelenen. Próbálta egybegyúrni az elejtett emlékmorzsákat. Estefelé megjelent az anyja, bedugta a fejét az ajtón, odaköszönt Marthe-nak, Rose-nak vagy éppen Jeanine-nak, majd jött a „késő van, anya, add vissza egy kicsit a kislányomat, kész a vacsora". A lány kelletlenül felállt a díványról. Semmi kedve sem volt a bátyjával egy asztalnál, szemtől szemben elkölteni a vacsorát. Ha tehette, az utóbbi időben inkább kerülte. Mert tudta, hogy ha közeledik hozzá, úgy, mint régen, annak megint szenvedés lesz a vége, akkor megint felszínre tör a végtelen keserűség, amiért le kellett mondania róla. Tudta, hogy ha a közelébe megy, nem sok kell, és feladja az ellenállást, odavész minden vitézsége, amiért pedig keményen megdolgozott. Ezzel az erővel le is fekhetett volna a földre, hogy csendben várja a halált. Hagyhatta volna, hogy az igazságtalanság és az a gyerek, aki mindent megváltoztatott, végképp leigázza.

Úgyhogy inkább a lehető legkevesebbet érintkezett a bátyjával.

De azért igyekezett úgy intézni, hogy viszonylag sűrűn összefusson vele. A fürdőszobából kijövet, vizes hajjal; az iskolabusz megállójában, bár már nem ugyanoda jártak (szerette az üvegen keresztül méregetni az arcát, amikor a bátyja már fent ült valamelyik első ülésen, és csak bámult maga elé, ő meg még odalent várta a saját járatát). Örült, ha meglátta, hogy az asztalon felejtette a szemüvegét. Vagy ha rajtakapta, hogy arccal a pataknak lent ücsörög a gyümölcsösben, noha láthatóan semmi dolga sem volt arrafelé. Olyankor arra gondolt, hogy a bátyjának biztosan eszébe jutott valami emlék, amikor a gyereket ülésestül leköltöztette azoknak a fáknak a hűvösébe, és hogy mennyi időt töltött ott vele. Rengeteg időt, amit tőle, a húgától vett el.

A lány elfogadta. Az elfogadás kevesebb fájdalommal járt, mint táplálni magában azt az érzést, hogy valamiből ki van zárva. Egy olyan báty, aki folyton búslakodik, mégiscsak jobb, mint egy olyan, aki boldog nélküle. A bátyja többé nem nevetett, de legalább nem fordult el tőle. Lehet, hogy korábban elvesztette, de valamennyit, egy bolyongó árnyat azért visszakapott belőle.

Ez a nyugalmi állapot fenntarthatónak bizonyult anélkül, hogy a családban bárki könnyeket hullatott volna. Pár hónappal később aztán a szülők felkerekedtek, hogy a nyári szünidőre hazahozzák a gyereket. Miután visszaértek vele, a lány nem ücsörgött mellette, nem foglalkozott vele. Mindig valami dolga akadt. Folyton a nagyanyja körül legyeskedett, vagy átment a barátnőihez, akik elől a gyereknek még a létezését is gondosan eltitkolta. Az elbeszéléseiből csupán annyi derült ki, hogy van egy bátyja, meg hogy azért nem hív meg magukhoz senkit, mert a házukban munkálatok zajlanak.

Az iskolában a lány nem igazán teljesített. A tanárai az elevenségére panaszkodtak. És megosztották egymással az aggodalmaikat. Még nincs tizennégy éves, mondták, és máris tele van indulattal, ez nem vezet jóra. Az irodalomtanárát egyszer rendesen helyretette, amikor az órán egy olyan Nietzsche-idézetet akart az osztállyal megvitatni, amit a lány álságosnak ítélt: „Ami nem öl meg, az megerősít. A tanár döbbenten hallgatta a kirohanását: „Ez így egyáltalán nem igaz, mert ami nem öl meg, attól pont hogy gyengébbek leszünk. Aki ilyet mond, az semmit sem tud az életről, tele van bűntudattal, és éppen ezért szépnek állítja be a szenvedést. Mindezt olyan hévvel vágta ki, hogy úgy hangzott, mint egy hadüzenet, a túlzó hangvétel miatt be is hívták utána a szüleit. A fejében valami egyre hangosabban bosszút kiáltott. Mintha arra bujtogatta volna, hogy ha már romok közt kell élnie, maga is miért ne rombolhatna. Amikor a fodrásztól az egyik oldalon kopaszra nyírt fejjel ment haza, a nagyanyja volt az egyetlen, aki a frizuráját eredetinek találta. A szülei már belefáradtak, hogy hadakozzanak vele. A bátyjának az egészből nem tűnt fel semmi.

A lányt nem érdekelte az udvar, nem érdekelte a kőfal, nem is törődött velünk. Megállás nélkül masírozott el előttünk a magabiztos, feldúlt lépteivel, körül sem nézett. De talán jobb is, hogy nem volt ránk figyelme, mert ha észrevesz minket, csak kikapar közülünk egyet, hogy beverje vele valakinek a fejét. Ismerjük mi jól azt a vihar előtti csöndet, amikor mindent áthat a feszültség. Láttunk mi már erőszakot ebben az udvarban. Ilyesmi sugárzott belőle is, abból a drága középső kislányból: hogy elkövessen valami jóvátehetetlent, hogy elmenjen odáig, ahonnan nincs visszaút. Törni-zúzni volt kedve, beleüvölteni a vakvilágba. Júniustól járta a környékbeli falusi mulatságokat, feketére mázolt szemhéjjal megállt a szélen, verekedésre készen. Mindenfelé rendeztek ilyesféle ünnepeket tereken, a teniszpályák vagy az ifjúsági ház mellett, a kemping parkolójában, ahol elég széles és sík volt a terep, hogy elférjen rajta a hangrendszer, egy kis színpad és egy italos bódé. A lány műanyag pohárból döntötte magába a sangríát, sokat, amitől egyre harsányabb lett. A lampionok szinte hívogatták, hogy felgyújtsa az egészet. Lecövekelt valahol a haverjaival, és mustrálta a szomszédos völgyekből érkező motoros bandákat. Ezeken a mulatságokon úgy ismerkedett az ember, hogy a másiknak nem a keresztnevét kérdezte, hanem azt: „Hová valósi vagy? És valahányszor valaki határozottan kijelentette, „vallebonne-i, „én montdardier-i", a lány csodálattal adózott ennek a lokálpatrióta öntudatnak. Hiába volt neve a tanyának, ahol élt, a völgynek is, amelyben a házuk állt, ő nem tudott volna ilyen egyértelműen felelni. Hontalannak érezte magát, talajvesztettnek. Úgyhogy inkább nem felelt a hovatartozását firtató kérdésekre. Provokált, kötözködött. Kereste a bajt. És egyszer meg is találta, hátul, a hangfalak mögött, ahol az erősítés elnyomta a sikoltását. Egy részeg srác megelégelte a piszkálódását, és behúzott neki egy akkorát, hogy a lány elterült a földön. A szájában homok és murva íze keveredett, olyan karcos volt, mint Cindy Lauper hangja, akitől épp az I Drove All Night című számra ropták a tánctéren. Kiesett egy foga. Valahogy feltápászkodott a hangerőtől remegő színpad mögött, és bicegve, száját a tenyerével eltakarva otthagyta a mulatságot. Az apja érte ment kocsival. Mindig elment érte, hogy hazavigye. Volt, hogy a saját hányásából szedte össze, volt, hogy zokogva, a sírástól az arcán elmázolódott fekete szemfestékkel. Ez alkalommal csak szó nélkül a kezébe nyomott egy csomag papír zsebkendőt. És egész úton némán, összeszorított foggal vezetett.

A lány elkezdte a gimnáziumot. Verekedett ott is, főleg a menzán meg az óraközi szünetekben. Miután az egyik tanára az egész osztály előtt lehordta, a lány felborította a padját. Kirúgták. A szülei egyetlen olyan iskolát sem találtak, amelyik év közben átvette volna. Az egyedüli, ahol mégis befogadták, sokba került, és messze volt. Beíratták. Korán kellett indulnia, hogy időben beérjen, ugyanolyan korán, mint az anyjának a munkahelyére. A hátsó ülésen a gyerek helye fölött egy mackó himbálózott mindkét mancsában nyeles csörgővel. A csörgők tányérjai minden kanyarban összekoccantak. A lány utálta a hangjukat.

Egyik reggel a gyerek kivételesen otthon volt. Belázasodott, nem lett volna jó, ha a pusztaság közepén álló udvarház többi lakóját is megfertőzi. Amíg a láza le nem ment, a szülők maguk mellett tartották. Az anya szabadságot vett ki. A lányt azért elvitte az iskolába, és jobb híján a gyereket is beültette az autóba. A lány olyan mélyen belesüppedt az anyósülésbe, hogy még véletlenül se lássa a gyereket. De hallotta, ahogy mögötte elégedetten felszusszant, amikor az anyja bekapcsolta a rádiót, és az utasteret betöltötte a zene.

Útközben a gyerek nyöszörögni kezdett. A bélelt kabát miatt túl szorosan préselődött az ülésébe. Az anyja félreállt, lefejtette magáról a biztonsági övet, kiszállt a kocsiból, és kinyitotta a hátsó ajtót. A lányt megcsapta a friss hajnali levegő, a nedves aszfaltéval keveredő harmatillat, a madárcsivitelés. A hegyek fekete körvonalai élesen kirajzolódtak az égbolt rózsaszín háttere előtt. De a lány jobb szerette az éjszakai sötétséget. Hallotta, ahogy az anyja kiszíjazza a gyereket, és közben kedves, lágy hangon beszél hozzá. Nekiállt, hogy kibogozza a pántokat. Ehhez ki kellett szednie a gyereket az üléséből, de hirtelen nem tudta hová tenni. Egyik kezével benyúlt a feneke alá, megemelte, de a gyerek nehéz volt, csúszott ki a karjából, miközben a másikkal a szíjakat igazgatta. A lány nem ajánlkozott, hogy segítene. Konok hallgatásba burkolózva ült a helyén, bámult maga elé, a lilás ködfelhőbe burkolózó bércekre. Az anya végül megkerülte a kocsit, a másik oldalon is kinyitotta az ajtót, áthúzta oda a gyereket, aztán visszament, és elrendezte az ülését. Nem szólt rá a lányára, nem kért tőle semmit. Amikor visszaült a kormány mögé, a homlokán gyöngyözött a verejték. Feltekerte a hangerőt a rádión.

A lány kinézett magának egy boksztermet, beiratkozott edzésre. Biciklivel járt, végig az országúton, ami veszélyes volt, de egyáltalán nem bánta. A nagyanyja, aki mindig ott volt, amikor kellett, finanszírozta neki a felszerelést. Cserébe a lány beöltözött, és párnás fejvédőben, selyemfényű rövidnadrágban bemutatót tartott neki a teraszon, megmutatta az alacsony rúgást, a blokkolást, az elhajlást, a söprést (és közben véletlenül leverte a gyereknek szánt kompótot). Jó hangosan sorolta a formációkat, hogy túlkiabálja a zúgót. Addig csinálta, amíg teljesen ki nem fulladt. A nagyanyja pedig tapsolt neki a fonott karosszékből, akár az operában.

Legalább heti egyszer befészkelték magukat a kályha mellé, és egy Portugália nevezetességeit bemutató könyvet lapozgattak. Ott járt egyedül külföldön a nagyanyja. Számára az volt a nagy utazás, a nászútja. Újra és újra elmesélte a kisunokájának, és a végén mindig előkerült a fényképalbum az első oldalon egy térképpel. Lakkozott körmű ujját az ország délnyugati csücskére helyezte. „Carrapateira", suttogta maga elé. Abban a hófehér, az Atlanti-óceán partján elterülő falucskában robbant le a buszuk. Felidézte az óceán robaját, a szelet, amely olyan erősen fújt, hogy alázatuk jeleként a fák is meghajoltak előtte, vízszintesen, a talaj mentén terjeszkedtek, az alacsony házakat, a falakra száradni felaggatott polipokat. Az úton begyűjtött egy csomó süteményreceptet, köztük azét a narancsos kosárkáét, amelyet a lány annyira szeretett. A lánynak iszonyúan tetszett ez a szó, Carrapateira, sokkal szebb volt a hangzása, mint az antibiotikumos kenőcs nevének. Merészebb álmaiban még az is felmerült benne, hogy magára tetováltatja.

Egy délután, miközben Marthe, Rose és Jeanine a szalonban teázgattak, a lány megértett valamit. Ezek az asszonyok a lelkükben megbékéltek. Úgy érezte, nagy titkot fedezett fel. Szinte meg is lepődött rajta, pont úgy, mint amikor a bátyjával annak idején, amikor még minden rendben volt, hosszú keresgélés után végre folyami rákokra bukkantak – ahogy megpillantották a víz alatti köveken araszoló formátlan, fekete foltot, a felfedezéstől mindkettejüket kellemes borzongás járta át. A nagyanyja töltögette a teát töredezett szavú, kék szemhéjú barátnői csészéibe, akik egy pillanatig sem tűntek csodálkozni azon, hogy egy féloldalt borotvált fejű, szénfekete szemű tinédzser velük múlatja az időt. A lány észlelte, mennyire különbözik azoktól a sokat megélt asszonyoktól. Szelídség és elfogadás érződött rajtuk, amit magáról nem mondhatott el, ő már mindkettőt elengedte. Az ő világát a vegetatív funkciók uralták, a zöldellő fák és a zöldségként létező gyerek. Mindössze erre korlátozódott a jelene. Hirtelen jóval öregebbnek érezte magát a saját nagyanyjánál. Felpattant a díványról, amitől a hölgykoszorú nem különösebben zavartatta magát. Bedugta a fülébe a walkman fülhallgatóját, maximumra tekerte a hangerőt, és elindult, hogy az I Drove All Night című Cindy Lauper-számra szétrúgja a hegyet.

Hétvégenként hajnalban kelt, megszokásból, elvégre hétköznap az anyjával korán indultak. A padló kőburkolata hideg volt. Elment a gyerek lakatlan és a bátyja lakott szobája előtt. Belebújt egy hosszú, meleg kardigánba, és kisétált a házból. Friss levegő csapta meg az arcát. A föld füstölögni látszott, ahogy a belőle fölszálló pára megült a talajszint fölött. A lánynak az járt a fejében, hogy az emlékezete mintha hasonult volna ehhez a földhöz, a belőle föl-föltörő emlékfoszlányok ilyen ködszerűen rátelepszenek. Egyedül a vízesés moraja jelezte, hogy a természet éledezik, ahogy az örök menekülésben lévő víztömeg zúdult le a sziklafalon. Lába előtt a hegy a magasba rugaszkodott, talpát szilárdan megvetette az útpadkán, derékból felfelé nyújtózott. A lány megállt a hídon, összehúzta a mellén a kardigánt, és beleszippantott a levegőbe. Nekibúsult, amiért nincs ott mellette a bátyja, aki pedig annyira szerette ezeket a közös hajnali sétákat. Azon gondolkodott, hogyan gyászolhatna el egy élő embert. Érezte, ahogy felhorgad benne a harag a gyerekkel szemben, aki szétdúlta az egész életüket. A dühébe némi szánalom és egy csipetnyi undor vegyült, ahogy felidézte magában a félig elnyílt száját, a leheletét, a panaszos nyöszörgését és az üdvözült sipítását. Aztán elkámpicsorodott, a bánat felülírt mindent, kioltotta a kérdéseket. Állt a hídon, és dörzsölte a szemét.

– Hogyhogy a barátnőid, Marthe, Rose és Jeanine nem néznek rám rosszallóan?

– Mert szomorúak. És a szomorú ember nem ítélkezik.

– Ez hülyeség. Én egy csomó szomorú embert ismerek, aki attól még gonosz.

– Akkor azok az emberek nem szomorúak, hanem boldogtalanok.

– …

– Vegyél még egy narancsos kosárkát!

És a nagyanyjánál is bekövetkezett, ami az idős rokonoknál be szokott következni. Egy nap, ahogy a kedvenc selyemköntösében épp reggelihez készülődött a gesztenye- és vaníliaillatú konyhában, összeesett. Késő délelőtt találtak rá. Marthe, Rose vagy Jeanine nézett be hozzá, a három közül az egyikük. A bejárati ajtó üvegtábláin keresztül pillantotta meg vörösre lakkozott körmeit a földön, a keze békésen pihent a kiszóródott cukor fehér halmán, körülötte szanaszét hevertek a porcelán cukortartó cserepei.

A mentősök hamar feladták. A dolog már több órája eldőlt, közölték a szülőkkel.

A lány számára ez egyet jelentett a világvégével. Ugyanazt élte meg, amit a bátyja, amikor elvitték a gyereket.

A hírt az anyja jelentette be neki, este, hazafelé a kocsiban, görcsösen szorította a kormányt, rá sem mert nézni, csak bámulta mereven az utat, rettegett tőle, hogyan fog reagálni. „A nagyanyád reggel meghalt. A lány azt felelte, amit a szíve diktált. Csupán annyit mondott: „Nem. Az anyja felkapta a fejét, azt hitte, rosszul hall. Mi az, hogy „nem"? Nem.

Egy ilyesfajta összeomlásból néha valami egészen más is kikerekedhet. A reménytelenség átfordulhat az ellenkezőjébe, és megkeményítheti az embert. A lánnyal is ez történt. A verekedhetnék, a bármikor kitörni kész, dübörgő indulat, a fortyogó harag, ami addig belülről feszítette, mind egyszeriben elmúlt, hűlt helyet, kies pusztaságot hagyva maga mögött. A lány szívét mintha vastag jégpáncél nőtte volna körül. Ösztönös reakció volt ez nála. Rendíthetetlenné vált, akár egy kőszikla. Kitépték a szívét, szívtelen lett, és ezzel magában lezárta.

A járása is megváltozott. Nekünk ez azonnal feltűnt. Semmi sietség, semmi tétovázás, inkább tettrekészség sugárzott a lépteiből. Szilárdan állt a földön, fegyelmezetten lépdelt, merev térddel, emelt fővel. A középkori fakaput kiszámított lassúsággal nyitotta-csukta. Még akkor sem lehetett türelmetlenségen kapni, amikor megigazította a haját, a keze mintha egy aprólékosan kidolgozott tervet hajtott volna végre engedelmesen, ahogy elkapta a tincset, és betűrte a füle mögé. Minden mozdulatán határozottság érződött, valamiféle eltökéltség, ami nem engedett teret semmiféle kételynek, sem érzelemnek.

Hogy ez az átalakulás szükséges volt, az azon az estén nyert igazolást, amikor az apja lába alól, a kezdetek óta először, kicsúszott a talaj. Úgy vesszük észre, hogy a fokozódó érzelmek felőrlik az emberek türelmét. A gyerek születése óta az apjuk tartotta a lelket az egész háznépben. Nemegyszer láttuk, ahogy megállt a fia mellett, egy darabig némán szemlélte, aztán elment, hozott neki egy sapkát, és ráadta. De ezt a pár esetet leszámítva folyton viccelődött, a jót kereste mindenben. Egy karácsonyeste, ahogy az egyetlen árva csomagocskát mustrálta a gyerek odakészített zoknija mellett, egyszer csak megszólalt: „Nézzük a dolog jó oldalát, kész spórolás a családnak egy fogyatékos gyerek." A felesége nem bírta megállni kacagás nélkül.

Egyedül a lány vette észre, a középső, hogy az apja szívesebben hasogatja a fát fejszével, mint láncfűrésszel. Egyszer rajtakapta a fáskamra előtt, ömlött róla a verejték, és szinte remegett a tehetetlen dühtől, amelyet maga is jól ismert. Az apja a magasba emelte a fejszét, mielőtt egy iszonytató, csuklásnak és zokogásnak egyaránt beillő hörgés kíséretében, amihez soha még csak hasonlót sem hallott a szájából a lánya, teljes erőből lesújtott vele. A farönk szálkás darabokra hasadt a csapása alatt, szanaszét röpködtek belőle az apró, éles szilánkok. Az apja, mint a környékbeliek többsége, inas, szikár férfi volt, de abban a pillanatban a lány hatalmasnak és izmosnak látta. A fejsze beleszorult a farönkbe, kiszedte, és remegő csuklóval újra a magasba emelte.

A lány szemtanúja volt annak is, ahogy a zúgó melletti hegyoldalban támadásba lendült, hogy kiirtsa a bozótot. Az apja ott sem a benzinmotoros kaszával állt neki, hanem kézi sövényvágóval fegyverkezett fel, amelyet olyan ijesztő sebességgel csattogtatott, mintha meg akarná büntetni a természetet. Egyedül a feladatra koncentrált, összeszorított foggal csinálta, mint amikor éjszaka érte ment kocsival, hogy valamelyik falusi mulatságból hazafuvarozza.

Aztán estére megint elővette a humorérzékét, és mindenféle finomsággal kényeztette a családot, hagymás lepénnyel, vaddisznópörkölttel, mert „ezen a vidéken kell az energia", mondta, majd áttért a legújabb hírekre, hogy miként haladnak a szövetkezetnél a felújítási munkálatok, vagy hogy egy régi szövőüzemet múzeummá alakítanak. Ezeket hallgatva a lányban minden alkalommal mocorogni kezdett valami halvány aggodalom, megszólalt benne a veszélyérzet, amitől legszívesebben a falhoz vágta volna a tányérját.

Meg sem lepődött, amikor azon a bizonyos estén egy túrázó, aki mindenáron a régi malom mellett akart tábort verni, úgy felidegesítette az apját, hogy az apja megragadta a grabancát, és ugyanazzal a vadálattias hörgéssel, mint amikor a fát aprította, kipenderítette a férfit az útra. Ez az erőszakkitörés a lánynak azt jelezte, hogy ideje hadrendbe állnia. Feltérképezte a helyzetet. Az apjuk vérmes fellobbanására a bátyja épp csak felvonta az egyik szemöldökét. Az anyjának arcizma sem rándult, a saját anyja halála után teljesen magába roskadt. Az óta a nap óta egyébként is alig lehetett szavát venni, állapította meg magában a lány. Miközben a túrázó sántikálva és jogi lépésekkel fenyegetőzve odébbállt, a lány próbálta felmérni a károkat. Látta maga előtt, ahogy odahajol a gyerekhez, egészen közel, és belesuttogja a sápadt arcba: „Ezt mind te okoztad, kártékony vagy!", de hamar elhessegette a gondolatot. Felesleges lett volna újabb káosszal tetézni a káoszt. Ez most nem az a pillanat volt. Bánkódás és szemrehányás helyett most mindenekelőtt az volt a fontos, hogy a veszélybe került családi béke helyreálljon. Az apja egyre kevésbé tudott uralkodni magán, az anyja elnémult, a bátyja meg már eleve kísértetként létezett otthon. A lány tisztában volt vele, hogy itt az idő, neki kell bevetnie magát. Feltámadt benne valami rejtélyes erő, amelyet hideg józansággal mozgósított. Ez a vészhelyzeti készültség nem volt új számára, megélt már hasonlót, amikor a hegyekben leszakadt az ég, a szél tövestül tépte ki a fákat, felborogatta az úton a kocsikat, életeket döntött romba. Mi volt akkor a teendő? Fel kellett nyalábolni a fákat, eltakarítani az útból, eltávolítani az akadályokat, hogy a víz a mederben továbbáramolhasson, megerősíteni a gátakat. Most a lánynak a családot kellett körbebástyáznia.

Hogy ezt sikerrel véghez vigye, alaposan kidolgozott haditervre volt szükség. Vett egy füzetet, amelybe felvezette a kérdéseket, és felvázolta a lehetséges válaszlépéseket. Első kérdés: A bátyja jobban érzi magát, ha a gyerek a közelében van? A lány felvetette, hogy mi lenne, ha gyakrabban elhoznák a gyereket az apácáktól. Napra pontosan vezette a füzetben a hazatérése dátumait, az érkezése előtt telepakolta a hűtőt, kompót híján vett neki egy csomó joghurtot, előre befűtötte a szobáját. Nem a gyerek iránti szeretetből, hanem hogy a bátyja jobban legyen. Háborús logika mentén cselekedett, tervszerűen, annak érdekében, hogy a vert sereg, a család mihamarabb összeszedje magát. Elsősorban a hatékonyságot tartotta szem előtt. Második kérdés: Túl sok időt tölt egyedül a bátyja? A lány figyelte, feljegyezte, mikor és mennyi időre vonul el magában, és amikor az időtartam túllépte az általa meghatározott kritikus küszöböt, valami kikezdhetetlen ürüggyel utánament, például, hogy magyarázzon el egy matekpéldát, amelyet már rég megoldott, de ezt persze esze ágában sem volt elárulni neki. Harmadik kérdés: A bátyja nem úgy viselkedik, ahogy egy idősebb testvérnek kellene? Kit érdekelt a dolgok előírt rendje, náluk már jó ideje fenekestül felfordult minden. Majd ő védelmezi a bátyját, átveszi tőle a szerepét. Negyedik kérdés: Könnyítene-e a szülein, ha tudnák, hogy jól teljesít az iskolában, levenne-e ezzel egy gondot a vállukról? Belevetette magát a tanulásba. Kitűzte maga elé a célt: lehajrázni az összes osztálytársát. Az, hogy egyhamar osztályelső lett, őt magát nem töltötte el különösebb elégedettséggel, egyedül annyit akart elérni vele, hogy a szülei fellélegezzenek, és a megoldásra váró problémák közül egy újabbat kihúzhasson a listájáról. Minden lépését sebészi pontossággal kiszámította, akár egy bevetésen lévő katona. Néztük, ahogy kijött az udvarra, határozott kézzel kihúzott magának egy széket, keményen, mintha odavágna egyet, lecsapta a füzetét a kerti asztalra, és a tollat erősen a papírra nyomva feljegyezte, hogy áll a hadművelet. Alkalmazkodott, a szemünk láttára csiszolódott hozzá a helyzethez, ahogyan a bátyja, a szülei, és előttük oly sok mindenki más is tette, aminek mi minden esetben töretlen elismeréssel adóztunk. Megemlékezik-e majdan az utókor azokról, akikkel a sors mostohán bánt, a helytállásukról, a rátermettségükről, hogy újra és újra képesek helyreállítani az egyensúlyt, megemlékeznek-e majd ezekről a megszomorított holdkórosokról?

A lány megszabadult a felesleges terhektől, hogy levezényelhesse a csatát. A sminkkészletet betette a fiókba, a fodrásztól elbúcsúzott. Ha előre kellett nyomulni, hogy a család helyrerázódjon, ő bizony előrenyomul. Kiadta magának a parancsot. Megtanult közönyt színlelni, miközben a könnyeit nyeldekelte, látszólag gondtalanul fecsegni az asztalnál, megtanulta elengedni a beszólásokat a füle mellett az iskolaudvaron. Vasfegyelmet erőltetett magára. Másodpercről másodpercre beosztotta a napjait. Bevásárolt, főzött, a malom melletti réten kiteregette a frissen mosott ruhát. Mert ha legalább részben tehermentesíti az anyját a házimunka alól, azzal értékes tíz perceket, sőt akár egy egész órát is nyerhet, amit vele tölthet, hogy ismét szóra bírja. A lány gyűjtötte a füzetébe a társalgási témákat, és kívülről meg is tanulta őket, hogy adott esetben az anyjával kettesben vagy a vacsoránál felhozhasson közülük egyet-egyet. Az eredmény érdekében mindennap újságot olvasott, különösen a helyi hírek érdekelték, amelyeket még aznap este bedobott a családnak megvitatásra. Aztán leste, ki mire és hogyan reagál. A szőlőültetvényeken élősködők pusztítanak, újabb módosítás lép hatályba a schengeni egyezményhez, Bruce Springsteen turnéra érkezik a környékre, készül az apja kedvenc bűnügyi sorozatának következő évada, kánikula várható júniusban, a város szélén turisztikai hivatal nyílik… Ha valamelyik témára az anyja felkapta a fejét, az apja megeresztett egy megjegyzést, a bátyja felmordult, azokat bekarikázta. Nem beszélte már meg a magánügyeit a barátnőivel, tanítás után ment egyenesen haza, hiába hívták, nem ment velük sehová.

A haverjai először megsértődtek. Az iskola előtt várták berregő motorral, és köröztek körülötte. Az egyik elvette a táskáját. A lány szemtől szemben rendezte le vele az ügyet, amihez kifejezett hasznát vette a bokszedzéseknek. Az ellenfelének eltört az orra. A szülei pedig megint mehettek mentegetőzni és alkudozni, hogy az áldozat családja lehetőleg ne jelentse fel őket, és némi kártérítés fejében megússzák az esetet.

Ezután a banda békét hagyott a lánynak. Ő pedig, aki addig kereste mások társaságát, egyedül maradt. Magára maradt a küldetésével, hogy ne hagyja elveszni a saját családját. Ha akkor valaki azt mondja neki, hogy nem lesz ez mindig így, valahol várja a nagy szerelem, amely áttör majd minden gátat, és megszeretteti vele az életet, hangosan felnevetett volna. Márpedig így lesz. Idővel rá fog találni arra a férfira, aki megtanítja neki, hogy vannak dolgok, amiket el kell engedni, de akkor még, a csata kezdetén, mit sem sejtett az efféle csodák létezéséről.

Néha elővette a nagyanyjától kapott jojót, de hamar el is tette. Egy pillanatra sem gyöngülhetett el. A nagyanyja házába soha többé nem tette be a lábát, és a selyemköntöst sem fogadta el, amelyet a temetés után akartak rátukmálni, hogy tartsa meg emlékbe. Lassan elfelejtette a narancsos kosárka ízét. Nem járt többet bokszedzésre, a lapokat, amelyeket a nagyanyja fizetett elő neki, ki sem nyitotta. Kiürítette az agyát, lerázta magáról az emlékeit és a kötődéseit, elcserélte a jövőjét egy nemes célért. Ökölbe szorított kézzel, elszánt hadvezérként állt a küzdelem élére. Ki kellett tartania, tétovázásnak nem volt helye.

Teltek-múltak a hónapok. Hajtotta magát, akár egy versenymén, gyorsan reagált, keveset beszélt, félretette az érzelmeket. Az utolsó barátnői is elmaradoztak mellőle, de ő egyáltalán nem bánta. Szép lány volt, de nem törődött az udvarlókkal, kivonta magát mindenféle társaságból, ha bárki a közelébe merészkedett, hűvös távolságtartással kezelte. Folyton méricskélt: sikerült-e a napi kötelező kettőnél többször megmosolyogtatni a bátyját, mennyi idő telt el azóta, hogy az apja utoljára kiment fát aprítani, hogy levezesse a feszültségét, mennyit beszélt és miket mondott a héten az anyja, ki kivel és hányszor nézett össze a vacsoraasztalnál, érdemes-e tovább erőltetni a helyhatósági választások témáját, milyen lesz a félév végi tanulmányi átlaga. Szoros könyvelést vezetett a füzetében a megújulásról. A világ egy számszerűsített mérlegben összegződött. Bal oldalon a megoldandó feladatok, amelyeket nap mint nap egymás után szépen kihúzott a listáról, jobb oldalon a másnapra javasolt társalgási témák. Rendszeresen aludt el úgy, hogy a kispárnáján a füzet még nyitva volt.

A bátyja mindeközben épp átellenes irányba haladt. Meglágyult, kezdett kinyílni valamelyest. Amikor a gyerek hazajött a szünidőre, megint kedves volt hozzá, gyengéden foglalkozott vele. Még a haját is lenyírta. A lány örült, hogy teljesítette a célt – csak ez számított, elvégre reménnyel nem sokra ment volna, csakis teljesítménnyel. A fiú felengedett, jóval kiegyensúlyozottabbá vált, sokat mosolygott, a gyerekkel, a gyerek nélkül. Amikor a húgának visszanőtt a haja, megdicsérte a frizuráját, és megjegyezte, milyen jól áll neki, ha nem ken az arcára semmit. A lány pedig arra gondolt, hogy este kihúzhat egy újabb sort a füzetében, és elégedetten felsóhajtott.

A kedvező fejleményeket kihasználva a lány tágította a határokat. Sikerült elcipelnie a bátyját moziba. Neki nem szólt, de a teremben úgy irányította, hogy még véletlenül se ugyanoda üljenek, ahová a nagyanyja szeretett, amikor még rendszeresen jártak filmeket nézni (mindig a szélére, mert „ha menekülni kell, onnan egyszerűbb", ahogy ő mondogatta). Beszélgettek kicsit a szedertermésről, hogy idén milyen nagyra nőttek a gyümölcsök, a benzinkutasról, aki megszöktette a helyi fodrászkisasszonyt, felelevenítettek néhány közös emléket az iskolából. Egyelőre félénken barátkoztak újra egymással.

A film nyálas volt, a szinkron pocsék. De ez az ő szempontjából teljesen mellékes volt. A színes, mozgó árnyak benépesítette sötét teremben a lány hirtelen rájött, hogy a bátyja soha nem fog kigyógyulni a gyerekből. A gyógyulás egyet jelentett volna azzal, hogy elengedi a fájdalmát, márpedig ezt a fájdalmat a gyerek plántálta belé. Ez volt a nyom, amelyet benne hagyott. Ha kigyógyulna belőle, nyomát veszítené, örökre elveszítené a gyereket. A lány pedig már tudta, hogy kötődni sokféleképpen lehet. A háború kötődés. A bánkódás is az.

Egyik este megkérte a bátyját, hogy menjen érte a gimnáziumba motorral. Vöröslött az égalja, csípős őszi éjszaka volt. Néhány nappal azelőtt roppant erejű vihar söpört végig a hegyeken, tomboló széllel, amelyet a nagyanyja bizton megérzett volna előre. A patak felduzzadt, a víz fákat, kocsikat, csónakokat sodort magával, két ember is eltűnt. Az áradat letarolta a hegyoldalról a kempinget, elmosta a farakásokat, a fóliasátrakat, a hagymaültetvényeket. A faluban a part menti boltokban benyomta a kirakatokat. A patikusnő lebegő fecskendőkről mesélt, a hentesnek egyetlen gépe sem maradt épen. És nekik még szerencséjük volt, mondták a kereskedők, mert amikor a víz betört az üzletbe, volt hová menekülniük, hátra a raktárba vagy fel az emeletre.

Hazafelé a lány és a fiú a sötétben megszemlélhette a pusztítás eredményét. A fák az út mentén feküdtek a földön, az ágaikon vastag sárréteggel. Földből kifordult gyökereikben volt valami szemérmetlen. A patak medre többméternyit szélesedett, mintha két hatalmas lapátkéz lenyúlt volna a magasból, hogy kijjebb tolja a partot és a szélét lelapogassa. Kétoldalt nem voltak letört faágak, sem kiálló szikladarabok, mindent sima iszapos homok borított. A lány a csomagtartóról úgy érzékelte az utat, mintha sűrűn hullámzó tömegen vágnának át, amely nedves földszagot árasztott magából, és amelynek visszhangos csöndjét különös zajok töltötték meg, kihalt állatok rikoltozása, árnyak zizegése, egy ősfás rengeteg suttogása. A lány ügyelt, hogy ne kapaszkodjon túl szorosan a bátyja derekába. A fiú lassan, óvatosan vezetett. Nem beszéltek. A lány azon gondolkozott, vajon örökre elveszítette-e. De hol dőlt ez el? Mindegy, ő elfogadja. A veszteség érzését már amúgy is közelről ismerte. Időközben egy viharvert kőhídhoz értek. A korlát egy részen leomlott, és feltárult a mélyben tátongó szakadék. Olyan volt, mintha a hídból egy óriás kiharapott volna egy darabot, és rajtahagyta volna a fogsora félköríves lenyomatát. Ott és akkor, miután elhagyták azt a lezárt hidat, fogalmazódott meg a lányban, hogy el fog innen menni.

Amikor a gyerek a következő szünidőre hazatért, megint sokat nőtt az előző látogatása óta. Az állandó fekvéstől megemelkedett a szájpadlása, amitől a fogai összevissza nőttek, és az ínye feldagadt. A fogyatékossága ezúttal látható külső jegyeket öltött. De a lány, és ezen ő maga volt a legjobban meglepődve, már egyáltalán nem undorodott tőle. Szokásához híven egész nyáron kerülte a gyereket, de fél szemmel figyelte, a bátyja hogyan közeledik felé újra. Nem irigykedett, nem volt féltékeny. Már nem akart befurakodni közéjük, mint régen. Vacsoránál a társalgási témák működtek, a bátyjának mindig volt hozzáfűznivalója valamelyik hírhez, vagy kérdezgette az apját, hogy áll a hagymatermés betakarítása. A lány közben alaposan szemügyre vehette. És újfent rácsodálkozott, hogy azok ketten mennyire hasonlítanak egymásra. A bátyja olyan volt, mint a gyerek idősebb kiadásban.

A fiú egy reggel egy rövidebb kirándulásról hazaérve berobbant a kávéillatú nappaliba, levágta a hátizsákját, és ment fel egyenesen az emeletre, a gyerekhez. Becsukta maga mögött az ajtót, a lány pedig elképzelte, ahogy a rácsos ágy fölé görnyed, és várt. Attól a naptól kezdve a fiú boldogabbnak tűnt. A lány egy újabb sort húzhatott át a füzetében. A bátyja megint segített a fürdetésben, felvitte a gyereket a zúgóhoz, lefektette a parton a fenyőfa tövébe. A lány messziről szemmel tartotta őket. Ahogy egy tábornok szemlézi az irányítása alá tartozó gyalogsági egységet: terített-e a fiú maga alá is takarót, hányszor nézett fel a könyvéből, hogy megsimogassa a mellette szuszogó gyereket, hozott-e magával kulacsot, ellenőrizte-e, hogy nem költöztek-e be a darazsak a fenyő törzsébe. Mindent rendben talált. Minden jel arra mutatott, hogy a bátyja jól van. A lány elővette a füzetét. Kihúzott egy sort. A küldetése a végéhez közeledett, a család szép lassan regenerálódott. Az is eszébe jutott, hogy neki viszont sikerült olyan kemény páncélt növesztenie, amely talán soha többé nem engedi kifejezni, amit érez.

Ezt a félelmét a temetés eloszlatta.

A hegyre felfelé menet, a sírhelyhez, nyomában egy kisebb, elcsendesült sokasággal, érezte, ahogy lépésről lépésre megy ki a lábából az erő. Fázott, iszonyatosan fázott. Az egész testét átjárta a hideg, lebénította a tagjait, ránehezedett a mellkasára. Eszébe jutott, hogy a bátyja mindig betakargatta a gyereket. Hát őt is elérte. Mint a gyerekre, most rá is lecsapott a hideg. Kitört rajta a pánik. Hajlítgatta az ujjait, időnként megállt, és toporgott egy helyben, hogy beinduljon a vérkeringése. A mardosó hideg lassan terjedt szét az ereiben, nem olyan jegesen markolt bele, mint amikor a vízesés alján beleugrott a patakba. Szinte égette.

Kifelé nem mutatta, hogy rosszul érzi magát, lehajtott fejjel gyalogolt tovább, a köveket bámulta a lába előtt. Szerettünk volna némi biztatást nyújtani neki, de ki hall meg minket? Hangozzék bármilyen ellentmondásosan, a kövek képesek meglágyítani az embereket. És ha ők ennek nincsenek is tudatában, mi segítünk nekik, amennyire tőlünk telik, igyekszünk a hasznukra lenni, behúzódhatnak alánk, leülhetnek ránk, lőhetnek velünk, járhatnak rajtunk. Ezt a földre szegett szemű lányt is terelgettük. Gyors, akadozó, remegő léptekkel ment előre. A talpa alatt csikorgott a szikla, mintha homokon járt volna.

A tisztásra érve az elé táruló mesebeli díszletben legelőször a lecsüngő tölgyfaágakat pillantotta meg, amelyek majdnem a földet érték; aztán a szülei lábát olyan szorosan egymás mellett, mintha ők ketten egy testté forrtak volna össze; végül az alacsony és hegyes végű vasrudakkal, megannyi nyárssal körbekerített kicsinyke sírkertet. Hirtelen feltolultak benne az elmúlt évek. Válogatás nélkül zúdult rá minden, az öröm, amikor a gyerek megszületett, az arca bársonyos érintése, a szégyen, amiért menekült előle, és amiért aznap, amikor fel akarta venni, elengedte, a törékeny test a fürdőkádban, a párnakupac az udvaron, a kisöccse szuszogása – így gondolt rá, akkor először, a kisöcsém, magában így nevezte; milyen boldog lett volna ettől a nagyanyja. Elérzékenyült, elakadt a lélegzete. Tompán eljutott a füléhez a patak csobogása odalentről, de ez alkalommal, akkor először, nem közönyt hallott ki belőle, hanem engedélyt, felhatalmazást. A víz azt duruzsolta: leteheted a fegyvert. A lány összerogyott. Döbbent csend vette körül. Még a temetkezési vállalat emberei is ledermedtek. A bátyja ocsúdott fel elsőként a meglepetésből, hogy a húgát mennyire leverte a lábáról a bánat, őt, aki pedig eldöntötte, hogy soha többé nem adja át magát semmilyen érzelemnek, és elindult felé. Láttuk, ahogy odalép hozzá. Megfogja a vállát, a nevét suttogja. Megpróbálja talpra állítani, nem sikerül, hagyja, hogy a mellkasára kucorodjon, és tartja. A lányból nem látszik más, csak egy görnyedt hát, amelyet ráz a zokogás. Azt nyöszörgi: „Meg kellett halnia, hogy visszataláljunk egymáshoz. Ekkor a fiú elveszi a válláról a kezét, a homlokára nyomja, és mosolyog, miközben már az ő arcán is csorognak a könnyek, az állát megtámasztja a húga feje búbján, és kedvesen odasúgja neki: „Dehogy, hát látod, a halálában is összeköt minket.

 

 

 

 

3

 

 

A LEGKISEBB

 

 

A szüleik telefonon jelentették be. „Újra gyermeket várunk." Félve mondták, gondosan megválogatták a szavaikat. Bár nem kellett volna. A fiú a városban lakott, egy közgazdasági képzés épp lefoglalta. A lány Lisszabonban tanult.

Minthogy mindketten elköltöztek otthonról, nem botlottak bele a nappaliban az anyjukba, ahogy az éjszaka közepén a lábát gömbölyödő hasa alá húzva a díványon kucorog. Nem tudtak a rémálmairól, amelyekben szülés közben mindenféle komplikációt vizionált. Nem látták, ahogy az este sűrű csöndjében elrévedő tekintettel megmássza a hegyet, kis terpeszben, oldalazva, nehogy elessen. Fogalmuk sem volt arról, milyen erősen szorította az apjuk kezét, amikor megint ott ültek szemtől szemben azzal az orvosprofesszorral, akihez az immáron halott gyerekkel is jártak. Ugyanabban a szürke linóleumpadlós kórházban, a szájukon ugyanazzal a kérdéssel, mint évekkel azelőtt: egészséges lesz-e a kicsi? A székük mögött szinte rezgett a levegő, lüktetett benne a nagy várakozás, az elgyötört szülők közös szorongása, hogy az új élet, amelyre annyira vágynak, túl korán megfeneklik.

Az orvosprofesszor kiterítette maga elé az ultrahangfelvételeket, és közölte, hogy minden rendben. „Minden rendben – a környezetükben évek óta senki sem ejtette ki ezt a mondatot, a szülők elsőre nem is hittek a fülüknek, nem merték elhinni, hogy jól értették, hát visszakérdeztek. A főorvos elmosolyodott. Napnál világosabb, hogy mindaz, amin korábban keresztülmentek, csupán sajnálatos véletlen volt, és kész szerencse, hogy az anya így, negyvenen túl, ismét megfogant. Borúra derű, végül csak helyreáll az egyensúly, mondta a főorvos úr, miközben kikísérte őket a rendelőből. Úgy tűnt, maga is elérzékenyült. Végigsorolta az anyának a vizsgálatokat, amelyeket el kell végeztetnie, mert ennél a terhességnél mindenre gondosan oda fognak figyelni, de az orvosi képalkotó eljárások fejlődésének hála bármilyen rendellenesség időben kiszűrhető, az elmúlt tíz évben ezen a területen jelentős előrelépések történtek. Aztán megköszörülte a torkát, és bevallotta a szülőknek, hogy a harmadik gyerekük ultrahangjánál részben eltitkolta előlük az igazságot, mivel „egy különleges gyermek nagy megpróbáltatást jelent. Az esetek többségében a házasság is rámegy.

És most itt volt. Egy fiú.

A legkisebb. Az utolsó.

Az érkezését nem kevés dráma előzte meg. Következésképpen tőle azt várták, hogy vele egyáltalán ne legyen.

Példásan viselkedett. Keveset sírt, az elválasztás is gond nélkül ment, alkalmazkodott a mostoha körülményekhez, a viharos időjáráshoz, és soha nem futamodott meg semmilyen munka elől. Ő volt a szülei vigasza. A tökéletes fiúgyerek, a jóvátétel azért, akit a szülei előtte elveszítettek.

Az egész gyerekkorára rányomta a bélyegét az izgalom, hogy megfelelően fejlődik-e. Az anyja időnként kérdezgette, hogy ugye látja a narancsot a konyha másik végében a gyümölcsöskosárban. Ilyenkor azt válaszolta: „Igen, persze hogy látom a narancsot. És amikor erre az anyja arcára kiült egy távolról fakadó, a múlt fájdalmaitól enyhén lekókadó mosoly, a legkisebb elkezdte neki részletezni a látványt, hogy az a mosoly minél tovább megmaradjon. „A héja már kicsit petyhüdt – mondta –, a színe is sötétebb, formára nem egészen gömbölyű, szépen megül az almák tetején, bár fontolgatta, hogy leguruljon, de jó neki ott, és inkább nyugton marad. Addig mondta, amíg az anyja el nem nevette magát.

A megkönnyebbülés sóhajai közepette nőtt fel. A falak tele voltak róla készült fényképekkel, az első lépései, az első szavai, az első mutatványai lenyomataival, megnyugtatásul, intésként, hogy ideje fellélegezni. Hogy jól van, tud járni, beszélni, nincs baj a látásával. A szülei mindezt megörökítették. Hogy legyen róla bizonyíték.

A legkisebb nem egymagában cseperedett. És ő tudta ezt jól. Már a születésekor ott lebegett fölötte egy halott fiúcska árnya. És ez az árnyék azóta sem tágított mellőle. Neki pedig együtt kellett élnie vele. De egy percig sem lázadozott ez ellen a kényszerű kettősség ellen, sőt. Beépítette az életébe. Szóval a szüleinek volt előtte egy sérült gyerekük, élt tíz évet. Természetesnek vette, hogy azok, akik már nincsenek velük, ugyanúgy részei a családnak.

Éjszakánként valami ősi ösztöntől vezérelve gyakran felriadt. (Ebben a családban már senki sem volt képes békésen átaludni az éjszakát. Az álom olyan, mint egy lepárló, amelynek az oldalán kicsapódik az ember összes bánata.) A legkisebb felült, kikelt az ágyból, és megbizonyosodott arról, hogy nem csapta be a megérzése. A nappaliban ott találta az apját egy könyvvel a már hideg kandalló mellett. Vagy az anyját a díványon, ahogy csak néz maga elé, üres tekintettel pásztázza a szobát. Olyankor melléjük telepedett, és csöndesen elbeszélgetett velük erről-arról, semmi különösről. Leforrázott egy marék szederlevelet, eléjük tette a forró italt, és közben mesélt, az iskoláról vagy arról, hogy a szövetkezeti teherautó árokba hajtott. Úgy gondoskodott róluk, ahogy egy beteg gyerekről szokás. Érezte, hogy ennek nem az ő szerepének kellene lennie. De azt is érezte, hogy a sors olykor szereti összekavarni a szerepeket, és a legjobb, amit tehet, ha hozzászokik. Ezen egyébként nemigen gondolkozott, nem is háborgott miatta. Adottságként kezelte a helyzetet. Mély érzésű, jólelkű gyerek volt. Mosolyában, amelyet az udvaron a ragyogó napfény minden alkalommal előcsalt belőle, és amely mintha egyenesen nekünk szólt volna, sokan naivitást vélhettek felfedezni – elvégre milyen együgyű ember pazarolja a mosolyát holmi kődarabokra? De mi felismertük mögötte a szív nemességét, az ebből fakadó kedvességet, amely rendszerint bátorsággal párosul, az őszinte odafordulás merészségével és a meggyőződéssel – ó, minő értékes adomány! –, hogy ezt egy lesajnáló pillantás nem törheti le. A kedvességében volt az ereje, ami kellőképpen öntudatossá tette, érzéketlenné mások ostobaságára. Bízott az ösztöneiben. Mindezekkel alaposan felvértezve a legkisebb, bár nem ő választotta őket, gond nélkül beilleszkedett ebbe a furcsa családba, ahová született, egy megviselt, de bátor és erős családba, amelyet mindennél jobban szeretett. Ezért is vigyázott annyira mindenekelőtt a szüleire.

A kapcsolatuk harmonikus volt, és szoros. Ők hárman burokban éltek együtt, és a múltból ottmaradt seb szélei minden egyes együtt töltött nappal egy kicsivel összébb húzódtak. A legkisebb testesítette meg az újjászületést. Édes teher volt ez, de legalább annyira húzta is a vállát. De neki ez jutott.

Időnként az apja beletúrt a hajába, gyengéden, de hirtelen mozdulatába némi riadalom is vegyült, mintha attól félne, hogy a legkisebb is el akar menni, és vissza kell őt tartania, mert előtte annyi szenvedésben volt részük, és utána nem jön már semmi. Számukra ő volt az átmenet. Egy új kezdet és a folytonosság egy személyben, a törés utáni ígéret. A haja nem volt olyan sűrű, mint a gyereké. A szeme sem volt ugyanolyan sötét, a szempillái sem nőttek annyira hosszúra. Bármit csinált, a legkisebb mindig kevesebbnek érezte magát, holott éppenséggel arról volt szó, hogy a gyerek kezdett mellette összemenni. Amikor erre gondolt, nem volt benne keserűség, mert magában őszinte szeretetet és legfőképpen kíváncsiságot érzett az egykor volt gyerek iránt. Sok mindent megadott volna azért, ha ismerhette volna. És volt más is. Azok a pillanatok, amelyeket együtt töltött a szüleivel, mind csakis az övéik voltak. Vele együtt születtek. Azokhoz nem tapadt semmilyen emlék, nem kísértett bennük egy másik gyerek. A legkisebb nem érezte úgy, hogy bármit elvettek volna tőle.

Az apja gyakorta kivitte magával a szabadba dolgozni. Együtt vágták a fát. A láncfűrész berregése szinte szaggatta körülöttük a levegőt. A legkisebb imádta nézni, ahogy a penge először csak súrolja a fát, aztán akár a vajba, belemélyed. A levágott darabok tompa puffanással értek földet. A legkisebb lehajolt, felszedegette a hasábokat, az apja meg fogta a következő rönköt, és felhelyezte a fűrészbakra, amely a belőle kiálló hegyes vasfogakkal olyan volt, mint egy vadállat állkapcsa. Aztán a legkisebb megpakolta a talicskát, eltolta a fáskamráig, belökte a szúette ajtót, és odabent a rakáson szépen elrendezte a tűzifát, hogy kiszáradjon, miközben a már feltornyozott készleten elnézte a vágás idejét jelző évszámokat abból az időszakból, amikor ő még sehol sem volt, 1990, 1991, 1992, és elmélázott rajtuk.

Az is előfordult, hogy az apja is, ő is sapkát húztak, belebújtak a munkáskesztyűjükbe, és elindultak elvégezni a soron következő javításokat. Ez volt az ő közös, nagy szenvedélyük: megerősíteni, kibővíteni, amit épp kell és lehet. Kiegyenesíteni a dolgokat. Szárazon felhúztak egy kőfalat, lépcsőt építettek, amely levezetett egészen a patakpartra, itt a helyére illesztettek egy ablakot, ott megerősítettek egy korlátot, emitt az ereszcsatornát kalapálták ki, amott egy kis teraszt ácsoltak. Együtt járták lelkesen a barkácsáruházakat. Valahányszor elmentek egy hirdetés előtt, amely a pusztaság közepén álló széles vaskapu mögött egy cseréptetős házat ábrázolt (a plakát a tetőszerkezet kiválóságát reklámozta), a legkisebb érezte, mert mindebből látszani nem látszott semmi, hogy az apja ledermed. És magában arra jutott, hogy ennek, egy hasonló háznak, a pusztaságnak megint csak a gyerekhez lehetett valami köze. Ugyanezt érezte akkor is, az izmok alig észrevehető rándulását, amikor az anyja kompótot készített, vagy amikor egyszer a barkácsáruház parkolójában a hátuk mögött egy nő kivette a csomagtartóból a babakocsiját. A szerkezet olyan hirtelen nyílt szét, hogy a gumikerekek hangos csattanással csapódtak a betonhoz. Az apja összerezzent, mintha a zaj a túlvilágról érkezett volna. Felkapta a fejét, körbenézett, idegesen fürkésző tekintete a zaj forrása után kutakodott, a babakocsit és nyilván a belé való gyereket kereste. Azután összeszedte magát valamelyest, és leszegett fejjel belépett a forgóajtóba. A legkisebbnek a jelenet egyetlen apró részlete sem kerülte el a figyelmét, noha az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél. A sok-sok elejtett morzsából nem volt nehéz összeraknia magában a történetet.

Hazafelé, miután a kocsi csomagtartóját telepakolták vadonatúj szerszámokkal, apa és fia elégedetten élvezték az ígéretekkel teli csöndet annak reményében, hogy mi mindent fognak közösen építeni. Amikor rákanyarodtak a völgybe vezető útra, az apa időnként megszólalt végre, és kedvesen vizsgáztatta a legkisebbet.

– Ha nincs menet egy csavarban, milyen szerszámra van szükségem?

– Kézi menetfúróra.

– Hány fázisból áll a művelet?

– Három.

– Milyen fej kell hozzá?

– Elővágó, utánvágó, készrevágó.

– Miről ismerem meg a készrevágót?

– Nincs rovátka a négyszögletes végén, ahol a fordítóvasat ráillesztem.

És ennyi volt. Az apa megint csak a vezetésre figyelt. A legkisebb pedig nézte tovább a tájat.

Ahhoz a gázlóhoz, amelyet folyton ért a nap, bambuszt ültettek, hogy továbbvigyék a nagyanyai örökséget, bár a nagyanyját a legkisebb már nem ismerhette. Lendületesen és pontosan, összehangoltan dolgoztak. Némán adogatták egymásnak a köveket és a szerszámokat, mint akik előre betanulták a koreográfiát. Az apa időnként, amikor a verejték a szemébe csorgott, úgy, ahogy volt, kesztyűs kézzel törölgette a homlokát. A napsugarakat beitta a föld – hát ezért ragyog olyan fényesen, gondolta a legkisebb odalent, a bércek védelmező karéjában. A hegy ezerféle morajjal jelezte, hogy nem hagyta magukra őket, süvített, nyekergett, háborgott vagy épp kacagott, surrogott, dübörgött, morgott, suttogott, és a gyerek, aki már nem volt, annak idején biztosan ugyanígy érzékelte ezeket a sejtelmes zajokat, mert hallani hallott. És minden bizonnyal azt gondolta, hogy valami boszorkány vagy középkori hercegnő, barátságos óriás, ősi isten vagy vérszomjas vadállat ólálkodik körülötte.

A legkisebb szövetségesként tekintett a hegyre. Tisztában volt vele, hogy az emberi kéz munkája mit sem ér, ha az út leomlik, azt a gázló sem ússza meg, a fák a sziklák repedéseiben is megtelepszenek, és ha dőlnek, ők hiába ültetnek alájuk bármit. Tudta, hogy a természet nem alkuszik, soha nem hátrál meg. De azt is tudta, hogy áprilisban a boglárkák sárgán telepettyezik a mezőt, hogy júliusban a szajkók dézsmálják a fügét, és hogy októberben lepotyog a fáról a rengeteg szelídgesztenye. Szeretett benézni a kövek alá, ahol hemzsegett az élet. Ezt tőlünk tanulta, mi mutattuk meg neki, hogy az üregeink micsoda nyüzsgésnek nyújtanak menedéket. Időnként maga is ásott egy kisebb gödröt, úgy tizenöt centi mélyet, aztán egy lapos kővel lefedte, hogy a gyíkoknak legyen hol nyugalomban kikölteni a tojásaikat. Mégis azokat az ászkákhoz hasonló apró soklábúakat kedvelte leginkább, amelyek, ha veszélyt éreznek, összegömbölyödnek. Csodálta ezt a reflexet, egyszerűen zseniálisnak tartotta ezt a képességet. Tulajdonképpen az emberek is olyanok, mint ezek a rovarok, gondolta, ha félnek, ugyanígy begubóznak. Amikor talált egyet, és pár percre a tenyerébe vette a rozsdabarna kis galacsint, szinte levegőt venni sem mert. Aztán óvatosan visszahelyezte a nyirkos földbe, és lábujjhegyen odébbállt.

A legkisebb végtelenül tisztelte a természetet. A kövek megőrizték az állatok nyomát, a széles égbolt befogadta a madarakat, és a patak, a patak tele volt békákkal, siklókkal, vízipókokkal, édesvízi rákokkal. Soha nem érezte magát egyedül. Értette, hogy a gyerek miért élt tovább a földön, mint amennyi eleve ki volt szabva neki: ezért a társaságért, hogy minél tovább élvezhesse. Ez így logikusnak tűnt neki. Ha ismerhette volna a gyereket, ez mindenesetre összekötötte volna őket, hogy mindketten teljes lényükkel a hegyre hagyatkoztak.

Esténként hármasban vacsoráztak a szüleivel. Szerette a céltalan beszélgetéseket, amelyeket csak azért folytattak, hogy érezzék, hogy együtt vannak, vagy hogy hallják egymás hangját. Az asztalukat gyengédség lengte körül, az a fajta gondoskodó szeretet, amely beforrasztja a sebeket, és amelynek jóleső csöndje összetapasztja őket. Vizet töltöttek egymás poharába, körbeadták a húsostálat és a rozskenyérrel teli kosarat, egyenlő cikkelyekre osztották a helyi kecskesajtot. Mindenhez volt valami hozzáfűznivalójuk, „tényleg?, „Espérou szép kis falucska, bizony, „jaj, a csaláncsípés, az nagyon kellemetlen, „Mauzargue-ék igen kedves emberek. És azt is megtárgyalták, hogy az aznap beszerzett dupla szárú keverőgép percenként négyszáz fordulatos teljesítménye elég lesz-e. Amikor egyszer gemkapcsot keresett, a legkisebb átkutatta a nővére íróasztalát, és az egyik fiókban talált egy füzetet tele „társalgási témákkal. Fehéren-feketén ez a megjelölés állt a lap tetején. Eléggé meg is lepődött rajta. Az ő közös vacsoráikon nem volt szükség előre kitalált „társalgási témákra. Amit a legkisebb magában elégedettséggel nyugtázott, de nem büszkeségből, hanem mert ez azt jelentette, hogy nincs miért aggódnia. Közöttük úgy ment minden, mint a karikacsapás. A lábadozás boldog és reményteli nyugalmában.

A beszélgetéseikben a fiú és a lány gyakran szóba került. Noha nem voltak jelen, mégis ott voltak velük. A beszámolóikból nagyjából kirajzolódott, hogyan élnek, a mobiltelefon találmánya nagyban megkönnyítette a kapcsolattartást. A fiú remek állást kapott egy vállalatnál. Öltönyt hordott, busszal közlekedett, albérletben lakott. De nem volt senkije. Se szerelme, se barátai. A szülei rendszerint olyan finom tapintattal beszéltek róla, mint amilyen félve, óvatosan az ember a kezébe vesz egy törékeny kristályvázát.

A lány még mindig Portugáliában élt, de abbahagyta az egyetemet. Elege lett a portugál irodalomból – igazság szerint soha nem szeretett iskolába járni, fűzte hozzá az apjuk. Azt találta ki, hogy majd franciát tanít, magánórákból tartja fenn magát, de egyelőre még csak tervezgette. Esténként sokat járt el otthonról. Egy szűk és meredek utcában lakott, pár házra egy lemezbolttól, amelynek a tulajdonosával végül össze is költözött. A lány ritkábban emelte fel a telefont. Úgy tűnt, nagyon szerelmes. „Most születik újjá", mosolyodott el az anyja, amiről a legkisebbnek az jutott az eszébe, hogy ahhoz, hogy valaki újjászülessen, először meg kell halnia, és egy pillanatra felsejlett előtte, milyen beláthatatlan mélységeket járhatott meg a családja, még őelőtte.

A tükörsima felszín alatt zsongott a feje a kérdésektől. Mikor jöttetek rá? Mit csinált a bátyám egész nap? Milyen volt az illata? Szomorúak voltatok-e? Hogyan tápláltátok? Valamennyire azért látott-e? Fájt-e neki? És nektek fájt?

Magában csak úgy emlegette a gyereket: „a majdnem énem". Mintha lett volna belőle még egy, egy hasonmás, akivel rengeteg közös volt benne. Valaki, aki más kifejezőeszközök híján csak finoman érzékeltetni tudta a világgal, hogy ő is létezik. Aki a légynek sem tudott volna ártani, magába fordult, és csak befelé figyelt. Mint az az összegömbölyödő kis bogárka.

A gyerek hiányzott neki – ami azért mégiscsak felettébb furcsa, gondolta, hiszen nem is ismerte. Annyira szerette volna látni, megszagolni, megérinteni, ha többször nem is, legalább egyszer. Akkor nem lógott volna ki a családból, és a gyerek iránti mélyről fakadó, őszinte kíváncsisága is kielégült volna. Hogy a családtagjaival nem volt egészen egyenlő, hogy bárkivel szemben bármiben alulmaradt, egyáltalán nem zavarta. Ösztönösen vonzódott a gyengébbekhez. Mert mellettük úgy érezte, senki sem ítélkezhet fölötte. De hogy miért tartott annyira mások ítéletétől, arról fogalma sem volt, leginkább arra tudott gondolni, hogy az a szégyen, amely a bátyját és a nővérét, és talán a szüleit is átjárta, valahányszor egy idegen tekintete a babakocsira tévedt, valahányszor mások, a többiek átlagos élete kérkedőn rátelepedett az övékre, az a szégyen olyan mély volt, tele bűntudattal („szégyenteljes szégyen", magának így fordította le), hogy azt nem lehetett csak úgy kitörölni, megörökölte ő is, ott volt a sejtjeiben. Szerette volna szorosan átölelni a gyereket, hogy megvédhesse. Hogy lehet ennyire bánkódni valaki után, aki már nem is élt, amikor ő megszületett, ez a kérdés gyakran felmerült benne, és szédítőn kavargott a fejében.

A szülei hálószobájában az ágy mellett a falon lógott egy fénykép, az anyja oldalán az éjjeli lámpa fölött. Egy gyereket ábrázolt kint az udvaron, ahogy egy halom hatalmas párnán az árnyékban heverészik. A felvétel alulnézetből készült, a földről, a nagyobbik bátyja műve lehetett. Először a párna vastagsága tűnt fel rajta, amelyen enyhén kifordulva a csontos térd pihent. A gyerek nem csak a lábát, a karját is ernyedten széttárta, de a kezét feszesen ökölbe szorította, akár egy csecsemő. Szikár, soványka csuklója, „mint a hólepte rőzse", gondolta a legkisebb. A vonásai finomak voltak, a bőre sápadt, kerek orcáját fentről hosszú, fekete szempillák keretezték, és sűrű, sötétbarna haj. A képbe az exponálás pillanatában valaki belenyúlt, a kéz az alsó sarokban látszott elmosódottan, a nővére keze, a legkisebb felismerte.

A fotón egy vasárnap délutánt sikerült megörökíteni, a háttérben, a kőfal mögött büszkén kihúzták magukat a hegyek, a kék ég felé nyújtóztatták vaskos nyakukat. A kompozícióból békés nyugalom áradt, valami mintha mégsem lett volna a helyén – talán a kifordult lábak vagy a hátracsukló fej vagy a sors fintora miatt érződött így.

Amikor esténként bement jó éjszakát kívánni az anyjának, a legkisebb mindig vetett egy gyors, félénk pillantást arra a képre. Szerette volna jobban megnézni. Nem merte. Az anyja többször biztatta, hogy kérdezzen bátran. De annyi kérdése volt, hogy inkább egyet sem tett fel. Igazság szerint tartott attól, hogy az emlékek felkavarják az anyja érzéseit. Nem akart újra és újra szembesülni azzal a szomorú mosollyal, amely a „Látod a narancsot?" kérdés után menetrendszerűen megjelent az arcán. Nem akarta felzaklatni azzal, hogy nekiszegezi: és ha nem hal meg, én akkor is megszülettem volna? Szorosan hozzábújt. Becsukta a szemét, és a teste melegében egy sor néma fogadalmat tett neki, gondolatban elmondta, mennyire szereti, és hogy mindig számíthat rá.

Az iskolában kiválóan teljesített. Bár a kötelező tananyag nem különösebben érdekelte, túl szűk látókörűnek, vaskalaposnak, bizonyos részeit meg inkább butaságnak tartotta. Kivéve a történelmet. A történelem volt az egyetlen tantárgy, amely komolyan lekötötte. Minden évszámot könnyen megjegyzett, és amelyik korszaknak ráérzett az árnyalataira, a rejtett összefüggéseire, a szellemiségére, abba szívesen beleásta magát. Különösen a középkor volt ínyére, és amikor megtudta, hogy akkoriban a férfiak elnevezték a harangokat vagy a kardjukat, úgy érezte, hazatalált, mert ő is nevet adott a köveknek. A gyerekek képzelőereje már csak így működik, még minket is képes személyiséggel felruházni, és noha nem kértük, nem vágytunk soha ilyen kitüntetett bánásmódra, nincs ellenünkre, hogy a szebbnél szebb csengésű keresztnevek, „Szilárd, „Klarissza, „Vidorka", a védfalunkat arcképcsarnokká varázsolják.

Az elemiben a vikingektől a második világháború utáni időszakig minden kort ugyanolyan lelkesedéssel tanulmányozott. Boldog izgalommal ízlelgette az adott korszak kezdetét jelölő évszámot, amely mindahányszor új vidékekre kalauzolta. Egy olyan országba, ahol minden más volt, és amelynek meg kellett tanulnia a nyelvét, az étkezési szokásait, a gondolkodásmódját, a világegyetemhez és az érzelmekhez való viszonyulását. A történelem olyan volt számára, mint egy másik, ismeretlen földrész felfedezése, egy nagy utazás, amely a távolság ellenére mégis szorosan kapcsolódott a jelenéhez. És mindannak köszönhetően, amit így felszedett, úgy érezte, hogy ő is egy szem a láncolatban, abban a végtelen körtáncban, amely a világot időtlen idők óta alakítja. Lenyűgözte a gondolat, hogy ő is csak egy a sok közül, hogy emberéletek ezrei voltak már előtte és jönnek még utána is. Mert ez azt jelentette, hogy nem ő a legkisebb, nem ő a legutolsó. Időnként odajött hozzánk az udvar végébe, és az ujja hegyével óvatosan, szertartásosan végigsimított rajtunk, mintha a régvolt ősök maradványait illetné az érintésével – és bizony nem tévedett, a kövek relikviák. De ezt a gondolatát nem osztotta meg senkivel.

Az iskolában az volt a benyomása, hogy éles határvonal választja el a kortársaitól. Könnyűszerrel átlátott a többieken. Megérezte, ha elkapták a tekintetüket, ha elszontyolodtak, ha vártak valamire, ha kisebbségi érzéssel küzdöttek, ha titkon szerelmesek voltak, ha féltek. Kiszagolta rajtuk, akár valami állat. De igyekezett nem elárulni magát, nehogy kitaszítsák, mert aki túlságosan érzékeny, ezt valahogy sejtette, könnyen áldozattá válhat.

Feltűnt neki egy vele egykorú, magányos fiú. Egy másik völgyből ingázhatott. Vagy a családja csak nemrég költözött ide. Mindenesetre nem voltak barátai. Ő pedig nézte, ahogy a többiek kifigyelik, és látta, milyen veszélyekkel jár, ha valaki kívül reked a partvonalon. Alig pár órába telt, a fiúnak máris futnia kellett a sálja után, amelyet a többiek elvettek tőle, és gombócba csavarva labdaként dobálták egymásnak. Hiába kapálózott, hiába ugrált, a sál túl magasan szállt. És egyszer csak a legkisebb markában landolt. Szeretett volna a fiú pártjára kelni, aki sebesen felé robogott, de épp az ellenkezőjét tette, a többséghez alkalmazkodott. Teljes erőből továbbpasszolta a sálat, mire a fiú kénytelen volt irányt váltani, a hirtelen mozdulattól viszont megcsúszott, és elesett. Nem kelt fel rögtön, a vereségtől el is pityeredett, miközben az udvaron végigsöpört a káröröm.

A legkisebb nem bírt szabadulni ettől a jelenettől. Álmában kísértette, fel is riadt rá, lement a földszintre, és odakucorodott az apja mellé, aki éjnek évadján egy barkácskatalógust lapozgatott (tőle cseppet sem szokatlan módon). Utálta, ami az iskolaudvaron történt, és utálta magát, amiért részt vett benne. Ha Oroszlánszívű Richárd lett volna a helyében, gondolta, ő soha nem tett volna ilyet. A fülébe csengett a fiú sírása, mintha ott lett volna közvetlenül mögötte, a nappalijukban. Mindezek fényében úgy tartotta helyesnek, ha másnap csakis a saját feje után megy, ahogy a jelleme diktálta. Az osztályterem előtt várta a fiút, hogy a többiek szeme láttára tüntetőleg letekerje a nyakából és átnyújtsa neki a sálját. Hallotta, ahogy a folyosón innen is, onnan is felröppen a szó, „áruló, miközben a fiú szándékosan mellényúlt, a sál pedig, akár egy túlsúlyos szerpentin, lomhán a kövezetre hullott. „Az új fiú barátságát nem nyertem el, a többiekét ellenben elveszítettem, futott át a legkisebb agyán, és ha jobban magába nézett, tulajdonképpen meg sem lepődött rajta. Érezte, hogy ő más, mint a többiek, más, mint az a másmilyen fiú. Ideje volt ezt végre beismernie. És attól kezdve résen kellett lennie.

Olyasmiken vívódott, amik rajta kívül látszólag senki mást nem izgattak. Az iskolaudvart az utcától kőfal választotta el. A legkisebb képes volt hosszan elácsorogni előtte, mozdulatlanul, hogy kitalálja, hogyan tömködhetné be rajta a réseket. Kavarogtak a fejében a kőműves szakkifejezések, amelyeket az apja használt, amikor közösen falaztak, lábazat, szintezés, kani, nút, habarcságy, tetszettek neki ezek a szavak, így megjegyezte őket. Szeretett volna odalépni a falhoz, egészen közel, nekitámasztani a homlokát, rásimulni, „függőlegesen elterülni rajta", gondolta, de visszafogta magát. Ha megint be akart illeszkedni a csapatba, és jóvá akarta tenni a sálas baklövését, senkivel sem lehetett túl kedves. Ha az osztálytársainak megint dobálózni támadna kedvük, hát ő is be fog állni dobálózni. Mivel tartott a többiektől, igyekezett inkább beolvadni közéjük, hogy még véletlenül se állíthassák pellengérre. Helyeselt, amikor épp azt kellett, vicceket mesélt a szünetben, esze ágában sem volt elárulni senkinek, hogy a menzán sorban állás közben a keresztes hadjáratok útvonalait memorizálja, a jó jegyeit meg némi szemtelenkedéssel ellensúlyozta. Egyetlen dologban nem ismert tréfát, ott meghúzta a határt. A méltánytalanságot nem tűrte az igazságérzete. Amikor egy nap az osztály megint nekiment az új fiúnak, megtorpant, szólt, hogy ő ebben nem vesz részt, mert hogy néz az ki, hogy mindenki összefog egy ellen. Elfojtott hangon, keményen avatkozott közbe, ami rögtön lecsillapította a kedélyeket. Ezt követően a többiek még fel is néztek rá, egyfajta vezérnek tekintették, amivel a legkisebb nemigen tudott mit kezdeni. Abba meg nem avatott be senkit, hogy aznap egy pillanatra meglátta, milyen könyörtelenül bánt volna a falka a szabálytalan bátyjával.

Meghívta az osztálytársait a tanyára. A többieket meg azt a fiút. A szüleinek ez nagyon nagy esemény volt, hosszú idő után az első, mivel az idősebb testvérei régóta nem hívtak át magukhoz senkit. Az anyja literszám töltögette az üdítőt, az apja gólyalábakat ácsolt. És amikor az a fiú teljes hosszában elvágódott a földön, a legkisebb nem nevetett rajta a többiekkel, gyengédség árasztotta el. Akárcsak az anyját, aki felsegítette a fiút, és leporolta a pólóját. És mosolygott. Olyan boldognak látszott, hogy abból a napból már semmi rossz nem sülhetett ki. Mámorosan élvezte a zsivajt, tömte a hasakat, beszállt a játékokba. Vajon mennyi ideje nem láttak a szülei egyszerre ennyi gyereket az udvaron? – gondolkozott el a legkisebb. Ha róla volt szó, az élet minden apró-cseprő mozzanata történelmi jelentőséget öltött, legyen az születésnapi zsúr, iskolai rendezvény, bizonyítványosztás, íjásztanfolyam (az íjászathoz állóképesség kell, meg éles szem, kemény fogás, koncentráció, csupa olyan tulajdonság, ami egykor a gyerekből hiányzott). A sok megpróbáltatás után, amin a család keresztülment, vele ünnepként éltek meg minden hétköznapot. Ami persze hízelgett a legkisebbnek, piedesztálra emelte, ugyanakkor nyomasztotta is. Bitorlónak érezte magát. Magában mentegetőzött a halott bátyja előtt. Bocsáss meg, amiért átvettem a helyedet! Bocsáss meg, amiért épnek születtem! Bocsásd meg, hogy élek, te pedig meghaltál!

Voltak reggelek, amikor nem kelt ki rögtön az ágyból. Ellazította a nyakát, felhúzta a térdét, és kétoldalt, amennyire csak tudta, lenyomta a matracra. Próbálta beleélni magát, milyen lehetett a gyereknek, elképzelni, hogyan érzékelhette a világot. Egy darabig így maradt, hanyatt fekve, csak bámult maga elé, és hegyezte a fülét, hogy kihallja a csendből a patak távoli csörgedezését, a padláson kaparászó menyét neszezését, egészen addig, amíg az anyja le nem hívta reggelizni.

Nyáron a bátyja és a nővére eljött látogatóba. A legkisebb végigmutogatta, tavasszal mi mindent végeztek el az apjukkal. A fáskamrában bemutatót tartott nekik, milyen jól bánik a köszörűvel, és elégedetten nyugtázta, hogy azok ketten ijedten hátrahőköltek, amikor nagyobb fordulatszámra kapcsolt, és hopp, rikkantotta, ezzel a pengével már lehet vágni.

– Jobb lesz, ha azt elteszed – javasolta szelíden a bátyja.

A legkisebb imádta, amikor ott vannak, még ha hetekkel később fel is lélegzett, hogy végre elutaztak, és helyreáll a megszokott rend, megint hármasban maradnak a szüleivel. De nyárra, a kedvükért, hajlandó volt lemondani erről a kiváltságról. Elfogadta, hogy nem minden körülötte forog. Hogy kiszorul a felnőttes beszélgetésekből. És nem zavarta. Tudta, hogy ez csak ideig-óráig tart. A bátyja és a nővére megélte, milyen, amikor felborul az egyensúly, amikor valami megtörik, ő nem. És ez elég volt ahhoz, hogy alkalomadtán háttérbe húzódjon, és nagyobb teret engedjen nekik. Egyébként meg szerette csendben becserkészni a nővérét, és az ölébe ülni. A nővére szép volt, eleven, csupa élet, és jókat főzött. Egy csomó portugál recept volt a tarsolyában, a legkisebb élvezettel falta ezeket az ételeket, főleg a narancsos kosárkát, amit a lány mesterien készített. Vele együtt pár hétre egy másik világ is beköltözött a házba, mosolygós emberek, egy másik nyelv, egy ráérősebb napirend, melegebb éghajlat, egy sárga és kék város benne egy óriási lifttel és kolostorokkal. És a legkisebb azt is imádta, ahogy a nővére hívta, „én kis varázslóm", így szólította.

A nővére túláradó gyengédséggel bánt vele. Szemben a bátyjával, aki nemigen ért hozzá senkihez, a lány állandóan ölelgette. Mindig kapott az alkalmon, hogy megsimogassa, és a tarkójánál fogva magához húzta. Aztán olyan szorosan ölelte, mintha nem bízna abban, hogy még másnap, legközelebb is ott lesz.

Amikor felmentek kirándulni a hegyre, a nővére minden mondatát úgy kezdte, hogy „amikor kicsi voltam". Mire a legkisebb szíve összefacsarodott. Iszonyúan szerette volna látni, milyen volt gyerekkorában. Iszonyúan szeretett volna annak a gyereknek a helyében lenni, aki már nem volt, nem a második, a kisebbik öccse lenni, akinek meg sem kellett volna születnie, hanem az egyetlen. A családjuk története tele volt hézagokkal. Talán azért is érdekelte annyira a történelem, mert a saját történetének egy csomó részlete rejtve maradt előtte. Újra és újra elképzelte, ahogy a testvérei kaptatnak felfelé ugyanazokon a szűk ösvényeken, nélküle, azokat a különleges pillanatokat, amelyekbe őt soha nem fogják beavatni. És a fájdalmasakat is, a határtalan gyötrelmeket, amelyekben neki nem volt része, de amelyek folyton kísértették a szeretteit.

Neki csak nagyobb testvérei voltak. Élve vagy holtan, de mind idősebbek voltak nála. Ő volt a ráadás, az utolsó szem a láncban.

A nővére hagyta, hogy kérdezgesse a fivérükről. Mikor jöttetek rá? Mit csinált a bátyám egész nap? Milyen volt az illata? Szomorúak voltatok-e? Hogyan tápláltátok? Valamennyire azért látott-e? Fájt-e neki? És nektek fájt?

Egymás mögött baktattak felfelé, egyikük sem láthatta a másik arcát. A lány lépésről lépésre szinte dühösen csapta a lábát a földhöz, mintha büntetni akarná a hegyet. A legkisebb haragot, ugyanakkor kitartást, erőt érzett a mozdulataiban. A nővére hamar megtanult portugálul, voltak barátai, sokat olvasott, ismerkedett, figyelt, Lisszabon minden kocsmáját felfedezte. Belevetette magát az életbe, együtt sodródott vele. Azt mondta, szeret egy kávéház teraszán elkortyolgatni egy kávét, észrevétlenül beleolvadni a környezetbe, és közben figyelni az embereket, az arckifejezésüket, az utcai jövés-menést. A tömeg pont ugyanolyan érzéketlen, öntörvényű és öntelt, mint a természet. Lehet bármekkora bánatod, a tömeget és a természetet nem hatja meg a szenvedésed. Sokáig bőszítette ez a közöny. De ma már inkább megnyugtatja. Átértelmezte. Olyan közegként tekint mindkettőre, amely befogadja, anélkül, hogy ítélkezne felette. Az elemi törvényszerűségektől, mondta, hiába is várnánk megbánást vagy könyörületességet.

A mondataiba időnként portugál kifejezések keveredtek. A legkisebbnek tetszett az idegen szavak egyszerre kerekdeden telt és puhán tompított hangzása. Vannak éneklős vagy reszelős nyelvek, azokkal szemben a portugál bensőségesebbnek tűnt. A hangok, mielőtt kiáramlottak volna, mélyebben, a torokban csiszolódtak, hogy végül az üzenet úgy gördüljön ki a beszélő ajkán, mintha egyenesen a szívéből szólna. Ennek megfelelően minden kiejtett szó egy kicsit csorbának tűnt, de a gátlásos, magányukba visszahúzódó emberekhez hasonlóan ők, mármint a szavak, sem igazán törődtek azzal, hogy mindenki megértse őket, inkább mihamarabb visszabújtak a test melegébe. A portugál befelé forduló nyelv, illik a nővéréhez, gondolta.

A lány válaszolt a kérdéseire. Megtudta tőle, melyik lapos kövön pihent a gyerek feje a zúgónál, miközben a bátyjuk mellette olvasott; hogy apácák gondozták a pusztaság közepén egy L alakú házban; hogy görbe volt a lába, magas a szájpadlása, bársonyos az arca; hallott az árpáról, a rángógörcsökről, az epilepszia-gyógyszerről, a nyugtató cseppekről, a sárgás antibiotikumos kenőcsről, a pelenkákról, a pépesített ételekről, a lila pamutpizsamáról; a mosolyáról, a sipító hangról, amit akkor adott ki, amikor boldog volt; az üres, ide-oda ugráló tekintetéről, amelybe ha belenéztek, a kínok kínját állták ki mindannyian; csupa olyan pillanatról, amiből ő örökre kimaradt. Mindebből ugyanakkor kirajzolódott számára a saját története, hogy milyen előzmények után érkezett. A nővére beszélt neki a nagyanyjukról is, a selyemköntösről, Carrapateiráról, a jojóról, a göcsörtös fák boldogtalanságáról, a hatalmas szívéről. És időnként azért rá is mordult, amiért állandóan lemaradt, mert minden kő alá benézett, nem talál-e alattuk összegömbölyödő soklábúakat.

Megvoltak a jól bejáratott túraútvonalaik, Figayrolles, La Jons, a Sárkány-hágó, aztán Perchevent vagy Malemort, onnan indultak a birkák a legelőre. A nővére tudta, hol tanyáznak a vaddisznók, megtalálta a rejtekhelyeiket, és az elhelyezkedésükből megmondta, merről fúj arrafelé a szél. Ha az állatok a déli lejtőn túrtak maguknak almot, az azt jelentette, hogy a jeges, északi szél elől kerestek menedéket. A nővére továbbvitte a nagyanyja tudományát, a legkisebb érezte, hogy az ősei szólnak hozzá rajta keresztül.

Sebes patakokon keltek át, vágták maguk előtt a sűrű tejködöt, sziklákon botladoztak. A bozót tüskéi időnként belekaptak a lábukba. De tudták, hová lépjenek, milyen ütemben vegyenek levegőt. Amikor végre felértek a csúcsra, ahol az égbolt tárt karokkal fogadta őket, és végignéztek a széles láthatáron körülöttük húzódó hegyvonulatokon, a legkisebb szélnek eresztette a kérdéseit, és könnyűnek érezte magát. Hát ilyen egyszerű volt ez az egész, tiszta, mint az eléjük táruló látkép: ő itt volt, a gyerek meg már nem volt itt. Puszta ténymegállapításként fogalmazódott ez meg benne, mindennemű drámai felhang és szomorúság nélkül, én itt vagyok, te pedig másfelé jársz, mint amikor két vándor útjai elválnak, mégis van köztük egyfajta kötelék.

Ott ültek le falatozni, ahol éppen érte őket az éhség, egy juhakol árnyékában vagy egy réten, tisztes távolban a szabadon legelésző betöretlen lovaktól. Ezek voltak az együtt töltött idő legvarázslatosabb pillanatai, amelyek emléke, a legkisebb ezt tudta, örökre megmarad minden kolompolásban, bégetésben, nyerítésben és patadobogásban. A hangokban és a szagokban (a rekettye, a nyirkos föld, a szalma illatában), mert a legkisebb önkéntelenül minden érzéshez érzeteket kapcsolt. Előszeretettel gondolta azt, hogy a hangok, a fények, a szagok évszázadok óta nem változtak. Hogy bizonyos dolgok nem öregszenek. Hogy a középkori zarándokok pontosan ugyanazt látták, amit ő ezen a folyékony arannyal nyakon loccsantott őszi napon. A nyárfák sárguló koronája fáklyaként lobogott a szélben. A bokrok ágain ezerszám teremtek a piros bogyók. A hegy narancssárga, helyenként zöld foltokkal tarkított köpenybe burkolózott. A színpompás október feltárta a legkisebb előtt minden bódító árnyalatát. Bekúszott az orrába a langyos tej illata, a fülébe egy gyerek gügyögése, és felrémlett előtte az új fiú mosolya, amikor a gólyalábakon végre sikerült elindulnia. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Aztán felszedelőzködött, jóllakottan, és odaintett a nővérének. Elindultak. Ő pedig előreengedte, és nézte, ahogy keskeny válla emelkedik és süllyed a léptei ritmusára, és hosszú, barna haja lobogva csapkodja a hátát.

Visszafelé az út elvezetett egy cédrus előtt, amely a szikla repedéseiből nőtt ki. A fa magányosan, sudáran nyújtózkodott a tájban. A lány megállt előtte.

– Ez bizony élni akar – mondta.

Oldalra fordította a fejét. A legkisebb elnézte az arcát a bronzfényű, őszi napsütésben.

– Akárcsak te.

A nővére gyors volt, és szórakoztató, ki sem fogyott a tervekből. Úgy vetette bele magát az életbe, mintha korábban kimaradt volna valamiből, gondolta a legkisebb, és amikor a lány az elbeszélésében ahhoz a részhez ért, hogy szerelmes lett, kicsit akadozott. Szabályos ütemben, a légzésével összehangolva lépdelt, egy darabig nem hallatszott felőle más, csak ez a kettős ritmus, aztán megint megjött a hangja, és mesélt arról a srácról, akivel egy lemezboltban ismerkedett meg, aki várt rá, megértette, helyrehozta, mert lehet úgy szeretni, hogy az ember nem fél attól, hogy valami baja lesz annak, akit szeret, lehet úgy adni, hogy nem félünk a veszteségtől, nem szabad folyton valami veszélytől tartva ökölbe szorított kézzel élni, mondta, én ezt tanulom ebben a szerelemben, a bátyánk viszont nem nyitott erre. A bátyánk, motyogta maga elé, feladta.

Amikor hazaértek ezekről a gyalogtúrákról, a legkisebbnek zúgott a feje. Napok kellettek ahhoz, hogy a nővére szavai leülepedjenek benne. Hagyott nekik időt. Este a vacsoraasztalnál más szemmel nézett a bátyjára. Figyelmes mozdulatai, a nyugalma más értelmet kaptak. Lehetséges lett volna, hogy olyan féltő gondoskodással vette körül a gyereket, miközben őt, a legkisebbet szinte levegőnek nézte? Egy nap csak úgy, váratlanul, miközben az apjuk kimerte a levest, nekiszegezte a kérdést, hogy miért nem olvas. Válaszképpen a bátyja szomorúan rámosolygott, neki mindig csak ennyi jutott belőle, a bánatos mosolyával már tele volt a padlás, a legkisebb többet akart. Úgyhogy tovább merészkedett:

– A könyv szót csupán néhány betű választja el a közönytől. Ha nem olvasol többé, akkor teljesen megrekedtél.

Az apjuk kezében megállt a merőkanál. A lány és az anyjuk összenézett. A fiú arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Megigazította a villáját a terítéke mellett, pár milliméterrel odébb tolta. Aztán felnézett a fekete szemével. Kemény volt a hangja.

– Volt itt velünk egy kisfiú, ő valóban megrekedt. Rengeteget tanultunk tőle. Úgyhogy engem te ne leckéztess!

A legkisebb a tányérja fölé hajolt. Érezte, hogy az asztal körül ott lebeg a halott gyerek szelleme, de soha nem gondolta volna, hogy egy szellemnek ilyen súlyos lehet a jelenléte. Magában megszólította: „A szabálytalanságodhoz képest mély nyomokat hagytál… Igazából te vagy a varázsló."

Gyakran beszélt hozzá. A lelke mélyén. Ösztönösen kedves és egyszerű szavakat használt, mintha egy csecsemőt ringatna, de, és ez csak úgy jött, mesélt neki Oroszlánszívű Richárd haláláról és a lovagok becsületkódexéről is. Messziről senkinek fel sem tűnt volna, hogy nincs egyedül, hogy épp a gyerekkel beszélget. Beavatta az álmaiba, a világról alkotott elképzeléseibe, a színek és a hangok összefüggéseibe, kifejtette az érzéseit. Annak biztos tudatában tárta fel előtte a legbensőbb, titkos univerzumát, hogy a gyerek megérti. Nem mindennapi tudást csakis egy nem mindennapi lénnyel érdemes megosztani, gondolta. Bármit megadott volna azért, ha hozzáérhetne. A nővére annyit beszélt neki a bőre gömbölyded simaságáról, a bátyjáról, ahogy az arcához nyomta az arcát. Elképzelte beesett mellkasát, a csuklóján kéken kiütköző ereket, pipaszár lábát, babarózsaszín talpát, amely soha nem érte a földet. Időnként bement a szobájába, amelybe azóta bekerült egy íróasztal, az lett a dolgozó. De a szülei a fehérre mázolt, díszes, kovácsoltvas kiságyat megtartották. A matracra tette a tenyerét, oda, ahol a gyerek feje volt. Lehunyta a szemét. És tisztán hallotta, ahogy felszáll az a vékonyka, sipító hang, hallotta a mosolyát. Érezte a szagát, a nyaka redőibe bepállott izzadságét, a narancsvirágét, a villával összetört főtt zöldségekét. Tudta, hogy ha megmozdítja a kezét, hogy érezze a bőrét, a sűrű haját, a bátyjából menten kiszáll az élet. És ettől könnybe lábadt a szeme.

Egy nap megkérdezte, mi lett a lila pamutpizsamával. Az anyja meghökkent, hogy erről vajon honnan tud, és azt válaszolta, hogy a bátyja, mármint az elsőszülött, a bátyjuk magával vitte, amikor elköltözött.

Az idő múlásával egyre érzékenyebb lett. A hegy színei zavaros költeményekké álltak össze benne. A fény kiáltásként visszhangzott a fejében. Nyáron este nyolc körül még olyan erősen tűzött a nap, hogy be kellett fognia a fülét. Az árnyék lágy gordonkaszóként fonta körül. És az illatok, azok az átkozott illatok még az elhaló dallamokba is képesek voltak újra életet lehelni. A bátyja vajon ugyanígy beszippantotta őket? – ezen gyakran elgondolkozott. Biztosan, hiszen lélegzett. Milyen szagok csiklandozták az orrát? Ezt soha nem fogja megtudni. Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy részletesen leírjon a bátyjának mindent, amit csak lát. És ettől, a megosztás vágyától és a hirtelen szeretethullámtól hatalmas erő szállta meg, mert érezte, mekkora hatalom, hogy a szemmel látható dolgokból átadhat neki valamennyit (és közben az is eszébe jutott, a nővére mesélte, hogy annak idején a bátyja is hasonlóképpen reagált, órák hosszat ecsetelte a gyereknek a látványt). A lila, a fehér, a sárga egy másik világba repítette, a porzók és bibék közé, ahol az illatok simogatássá lényegültek át, élettel töltöttek meg minden talpalatnyi helyet, a fejébe szálltak, mígnem az anyja kitartó szólongatása vissza nem rántotta a valóság talajára. Próbálta elmondani neki, milyen érzeteket vált ki belőle ez a világ. De csak addig jutott, hogy néven nevezze a virágba borult növényeket, hibiszkusz, aranyeső, mirtusz, képtelen volt szavakba önteni a színeknek, a lilának, az élénksárga és a törtfehérnek a fejében harsányan tobzódó szimfóniáját, amelyből így, hogy a nevüket egyszerűen kimondta, csupán egy unalmas, prózai hangsor maradt, hibiszkusz, aranyeső, mirtusz.

– Micsoda memóriád van! Te aztán megjegyzel mindent! – ujjongott az anyja.

– Nem – felelte a legkisebb. – Csak nem felejtek el semmit, az nem ugyanaz.

A korához képest jóval fejlettebb volt. „Legfiatalabb létemre beelőzni mindenkit, ez azért nem kis teljesítmény", mondta a pszichológusnak, mivel a szülők, miután észrevették, hogy akárcsak a nővére, ő sem igazán találja a helyét, úgy döntöttek, rá is ráfér némi kezelés. A terapeuta nagyképűségnek értelmezte tömör önelemzését. Pedig ő, a legkisebb borzasztóan szerette volna elmondani neki, hogy a személyisége egyik része nem kilenc-, hanem legalább ezeréves, miközben a másik része épp csak nyiladozik, és hogy ez a belső szakadék kirekeszti a többiek közül. Kívülállónak érezte magát. Irigyelte az osztálytársait, akiket hidegen hagyott a részvét és a szépség. Miért nem tűnt fel közülük egynek sem, ha az iskolaudvar fölött átsuhant egy ragadozó madár, ha a lovagi erényekről mesélt, ha a konyhás néni rájuk mosolygott? Lehetséges lett volna, hogy rajta kívül senki nem érzékelte a világ rezdüléseit, hogy másokban nem csapódott le belőlük semmi? Még az új fiú is beszállt a játékba azokkal, akik korábban elvették a sálját. A többiek mind olyan magányosnak tűntek, mégis olyan könnyedén vették. Varázslónak lenni végeredményben nem könnyű kenyér.

Alig várta a húsvéti szünetet, hogy mindezt megbeszélje a nővérével. De a lány nem jött el. Máshová utazott az új szerelmével. A legkisebb elképzelte, ahogy a tarkójára teszi a kezét, és magához húzza – hiányzott neki az ölelése. Jobb híján beérte a bátyjával. És tulajdonképpen ez így rendjén is volt. Ezeket a dolgokat más úgysem érthette, csak akit az élet már meggyötört. De a bátyja hirtelen felkelt az asztaltól, és bejelentette, hogy kimegy járni egyet. Egyedül.

Követte. A fiú nem ment messzire, csak fel a zúgó mentén a lapos kövekhez. Ott leült, a térde köré kulcsolta a karját, és nem mozdult. A legkisebb behúzódott az árnyékba, és tisztes távolból figyelte. Érezte, ahogy lassan, fokozatosan hatalmába keríti a féltékenység a gyerek iránt. „Ha fogyatékos lennék – gondolta –, akkor a bátyám többet foglalkozott volna velem." Aztán mélységesen elszégyellte magát, és lehajtotta a fejét.

Egy nyár végi este a lány végre telefonált. Az anyja holtsápadtan tette le a kagylót. Lerogyott az asztalhoz. Megköszörülte a torkát, és közölte, hogy a lány terhes. „A vizsgálatok szerint minden rendben", tette még hozzá. Az apa felállt, odament a feleségéhez, és magához ölelte. A legkisebb kétségbeesett. Arra gondolt, hogy a nővére nem fogja őt szeretni többé. Hogy a születendő gyerek átveszi a helyét, és elhozza a várva várt megújulást. Hogy maga a tény, hogy hamarosan világra jön, kitúrja őt a szerepéből. És ő már nem fog kelleni senkinek. Felállt az asztaltól, kivett a kosárból egy narancsot, kinyitotta az ajtót, és teljes erejéből kihajította rajta, ki az udvarra, felénk.

Egész életében ez volt az egyetlen alkalom, hogy fellázadt a sorsa ellen, és ezt tettekben is kifejezte. Mert amikor visszafordult, meglátta a szülei rémülettől megkövült arcát. És magában megesküdött, hogy soha többé nem csinál ilyet.

A következő karácsonykor a testvérek a meleg szoba nyüzsgését az ajtó üvege mögött hagyva kijönnek az udvarra. Az öregek kihaltak a rokonságból, az unokatestvéreknek már gyerekeik vannak. De a családi koncert, a protestáns énekek és az ünnepi lakoma hagyománya megmaradt.

Kiszöknek pár percre. Didergő tagokkal ideállnak elénk, háttal, és várják, hogy valamelyik unokatestvérük beállítsa a fényképezőgépet. A lány nevet, egyik kezével a bátyja hátát dörzsölgeti, a másikkal tarkón ragadja az öccsét. Aztán beállnak, és az objektív örökre kimerevíti a pillanatot. Elkészül a kép.

A középső: két keze gömbölyödő hasán pihen, a feje oldalra billen. Az ajka rózsaszín, a homloka szabadon van. Halvány mosoly. Szürke garbót visel. A haja a vállát verdesi.

A legidősebb: karba tett kézzel áll, kihúzza magát. Az arckifejezése szigorú, kifürkészhetetlen, de a tekintete szelíd a vékony szarukeretes szemüveg mögött. Csapott váll, gazdasági igazgatóhoz illő, elegáns ing. Rövidre nyírt, barna haj.

A legkisebb: a felsőteste kissé előredől, mint aki lendületben van, nem bír egy helyben maradni. Kerek arc, széles, huncut mosoly. Hunyorog, ajkai közül fogszabályozó villan elő. A haja világosabb, a frizurája borzas.

A képen mindhármuk szeme karikás, enyhén mandulavágású, tágra nyílt és olyan fekete, hogy a szembogaruk alig kivehető.

A felvételből mindhárman kaptak egy-egy papírpéldányt. Amikor a legkisebb kézbe vette a sajátját, arra gondolt, hogy a családi fotókon mindig ugyanannyi gyerek szerepelt. Csak a harmadik változott.

Később, miután az első unokahúga megszületett, a nővérével megint elővették a túrabakancsukat. És kettecskén újra nekivágtak a csípős reggelnek, kihajtogatták a gyűrött turistatérképet, felnéztek a magasba, hogy aznap melyik csúcsot hódítsák meg. A nővére, aki szokás szerint előtte haladt, őszintén válaszolt a kérdésre, miszerint nem félt-e, hogy a gyereke fogyatékos lesz. „Különös módon nem – mondta. – Elsősorban azért nem, mert Sandróval egyben megegyeztünk: ha a magzatnak valami baja lenne, nem tartjuk meg. Másrészt, ha túl vagy a legrosszabbon, már nincs mitől félned. Mi pedig megéltük, tudjuk, milyen, benne van a zsigereinkben. És megtanultuk kezelni. Félni csak az ismeretlentől fél az ember. Vele a szavak csak úgy jöttek maguktól, és megmaradtak szavaknak, nem társultak hozzájuk képek és hangok. Olyan egyszerű volt. Őt bármiről kérdezhette, az új szerepéről, az anyaságról, az új otthonáról, arról a másik országról, az új szerelméről; nála mindig minden új volt. Az újdonságban nem volt semmi riasztó. Egyébként meg hogyan győzte le magában a szorongást, hogy gondoskodnia kell egy újszülöttről, honnan tudta, hogyan kell egyáltalán hozzányúlni? „Emlékeztetlek, hogy tíz évig egy csecsemővel éltünk együtt, még ha én nem is nagyon mentem a közelébe. Ide figyelj! Az emberben a másik emberről csak az marad meg, próbálkozott-e. Az eredmény lehet tökéletes vagy kevésbé sikerült, az nem számít. Egyedül az számít, az illető mennyi erőfeszítést tett bele. Vegyük például Sandrót. A szülei még gyerekkorában elváltak. Az apja szegény volt. Egy egyszobás lakásban lakott. De Sandro máig emlékszik arra a szedett-vedett paravánra, amelyet ki tudja, hol szedtek fel az utcáról, a ládákból eszkábált ágyra a szivacsmatraccal, az apja igyekezetére, hogy a fiának legyen nála egy saját kis zuga. Ez a törődés sokkal, de sokkal többet ér, mint egy olyan apa, aki alig van otthon, de telepakolja a hűtőt kaviárral. Amikor kiderült, hogy gyereket várok, éreztem, hogy készen állok megtenni érte mindent, úgy, ahogy azt a szüleinktől láttam. És ha ez megvan, akkor az már egyáltalán nem érdekes, hogy jól csinálom-e, vagy sem. Mert nem az a lényeg, hanem hogy önként vállaltam ezt a kötöttséget, amely szilárd alapot nyújt a barátságnak, a szerelemnek, bárminemű kötődésnek. Mindebből levezetve férjhez menni nem szándékozott, „mert a párkapcsolat, szemben azzal, ahogy a társadalom hajlamos beállítani, a lehető legnagyobb szabadsággal jár együtt. Ez az élet egyetlen olyan területe, ami nem alkalmazkodik a normákhoz, nem úgy, mint a munka vagy a társasági érintkezés egyéb színterei. Vannak párok, amelyek folyton veszekszenek, mégis együtt öregszenek meg, mások boldogan élnek békében, nyugalomban; egyesek akarnak gyereket, mások nem, egyeseknek a hűség mindenek előtt való, másoknak mellékes. Sokan jelentéktelen apróságként tekintenek arra, amit mások súlyos kilengésként kezelnek. És ez fordítva is igaz. Nincs szabály, annyi szemlélet, ahány pár. Micsoda badarság ezt a szabadságot hivatalos korlátok közé szorítani!" Fojtott hangján méltatlankodás érződött. Honnan támadt benne hirtelen ennyi elevenség, gondolta a legkisebb, miféle terelőutakon vezette le annyi éven át az indulatait, amelyek most ilyen hevesen és csodálatosan előbuggyantak belőle, mint bimbóból a virág?

Imádta hallgatni. És azon gondolkozott közben, hogy a nővére ugyanúgy ezer év lenyomatát hordozza magában, mint ő és a bátyjuk. Elnevette magát, hogy micsoda furcsa testvérek ők, és ezt elmondta neki is, amin a lány szintén nevetett, legalábbis úgy tűnt, mert a szűk kaptatón előtte ment, és csak a hátát látta. A hegymászók magányos vándorok. És arra gondolt, hogy az itteni emberek pont olyanok, mint azok az utak, amelyeken nap mint nap járnak.

Teltek a hónapok, a legkisebb élte a hegyvidéki gyerekek szokványos gyerekkorát. Januárban beleesett a folyóba. A malom tövében talált egy alom újszülött kismacskát. Az erdőben dördülő lövésekből tudta, hogy megkezdődött a vaddisznóvadászat, megismerte az egylövetű Baikal hangját. Órákat töltött lesben mozdulatlanul, hogy kifigyelje a rókák, denevérek, borzok szokásait. Ősszel bámulattal adózott a természet átalakulásának, ahogy a nyárfa egyetlen éjszaka alatt minden levelét lehullatta. Júniusban kiállt a bársonyosan simogató, langyos esőbe. Nyáron az apjával újrarakták az előző évben megkezdett kőfalakat. Szeptemberben, amikor a patakparton a letört ágakból máglyát raknak, és a lángokba fütyülve belekap szél, vidáman szaladgált a lobogó tűz körül.

De bizonyos dolgok az idő múlásával sem változtak.

Bármerre ment, bármit csinált, a legkisebb nem volt egymaga. A hegy továbbra is lenyűgözte, és valahányszor hozzáért, beleszagolt, mindig a gyerek járt a fejében. Gyakran behunyta a szemét, hogy egyedül a hangokra összpontosítson. „Kis varázsló – gondolta –, magamtól sosem jutott volna eszembe becsukni a szemem, hogy jobban lássak." Olyan volt, mintha lett volna egy láthatatlan útitársa. Befészkelte magát az életébe, hozzá tartozott. Van, aki messzire megy, hogy elűzze a hiányérzetét, a legkisebbnek viszont honvágya volt, vissza kellett találnia a gyerekhez.

Amikor a többiekkel volt, egyre nehezebben leplezte, hogy kilóg közülük. Hogyan értethette volna meg velük, hogy a hegy végignézte az egész történelmet, és hogy ez az állandóság őt mennyire felzaklatja, mert azt bizonyítja, hogy a halottak sohasem múlnak el teljesen? Hogyan magyarázhatta volna el nekik, hogy az a zsibongás, amely élettel tölti be a hegyet, évszázadokkal korábban pontosan ugyanígy létezett? Hogy az állatok minden apró moccanása magában hordja egy halott emlékét? Ez túl sok lett volna nekik. Mert a többiek, akár a vadállatok, kiszagolták, ha valaki más. Egyszer a biológia-tanárnő azt adta ki feladatnak, hogy mindenki vigyen be másnap egy halat, amelyet az órán majd felboncolnak. A legkisebb egy vízzel teli nejlonzacskóban fickándozó pisztránggal érkezett az iskolába. A többiek, akik mind a piaci halaskofánál szerezték be a beszereznivalót, elhűlve bámultak az osztálytársukra. Senki sem értette, hogy számára a hal élőlény, eleven, másmilyen nem is lehet.

Előszeretettel gyártott új szavakat. A juhpásztort birkásznak nevezte, magát álmozófusnak, a halvány rózsaszínbe hajló hófehéret hózsaszínnek, az igeidők közé pedig felvette a belső jövőt. Ezeket a találmányait mással nem tudta megosztani, egyedül a gyerekkel, csendesen, bent a régi szobájában, tenyerével a matracon, azon a részen, ahol annak idején a feje volt. Elsuttogta neki a legújabb szavait, a hangok szárnyra kaptak, és mint megannyi apró fátyolka és pillangó köröztek az ágy fehér kacskaringói körül. A legkisebb hálás szívvel megköszönte a bátyjának ezt a csodát.

Mivel a dolgozatokkal hamarabb végzett mindenkinél, a tananyagot első hallásra megjegyezte és megértette, bőven maradt ideje újabb és újabb szavakat kitalálni, és a pad alatt lopva feljegyezni őket. A kitűnő eredményeinek hála sosem kapott ezért büntetést. A versenyszellem teljességgel hiányzott belőle, úgyhogy óra előtt bárkinek szívesen odaadta a leckéjét. Humorérzéke viszont volt. Többnyire azt használta pajzsnak. Olyan tehetségesen utánzott, parodizált másokat, figurázott ki helyzeteket, nemegyszer önmagát is nevetségessé téve, hogy azt senki sem állta meg kacagás nélkül, még a kötözködők is letették a fegyvert, és végül békén hagyták. Továbbra is összejárt iskolán kívül a többiekkel, nem hagyott ki egyetlen házibulit sem, de a tanyára egyelőre nem hívta meg újra az osztálytársait. Azt valahogy szentségtörésnek érezte volna. A hitetlenek nem nyerhettek bebocsátást a varázslók birodalmába, nem illettek oda.

A tudattól, hogy ő is más, közelebb került a gyerekhez. Magában el-elmosolyodott ezen a különös köteléken, tudta, hogy nem bolondult meg. De be kellett ismernie, hogy amikor vele, egy halottal beszélgetett, egyedül akkor nem színlelt. Hasonlóképpen volt az állatokkal. Cseppet sem zavartatta magát, ha egy kába denevér belegabalyodott a hajába, vagy ha az úton véletlenül rátaposott egy eltévedt békára. Nem úgy, mint a nővére gyerekei, akik ilyenkor rémült rikoltozásba kezdtek. A béka nem mozdult, de minden hangos kiáltásra alig észrevehetően forgatta fényesen csillogó szemét. A legkisebb látta rajta, milyen rosszul érzi magát ebben a lármában. Lehajolt érte, a tenyerébe vette, és az unokahúgai szeme láttára, akik bár szörnyülködtek, egy tapodtat sem tágítottak mellőle, lesétált az állattal a patakpartra, és visszaeresztette a vízbe.

Amikor hajnalban tiszta volt az ég, és délelőttre verőfényes napsütés ígérkezett, együtt örült a madarakkal. Lement a patakhoz, és csukott szemmel hallgatta a boldog csivitelést. Ezek a percek csak az övéi voltak, a nővére nem engedte a kislányait a közelébe. De nem azzal szerelte le őket, hogy „pihen, vagy hogy „neki is kell egy kis nyugalom, hanem azt mondta: „Lélegzik."

A legkisebbnek határozottan tetszett, ahogy a nővére anyaként viselkedett. Elnézte, ahogy védelmezőn körülöleli valamelyik csöppség testét, és máris jobban értette a gesztusait. A mozdulatok a kezében voltak, abban a kézben, amely a bátyját is gondozta. Szóval ilyen volt, ilyen volt az a szag, amely megült a nyak redőiben, így szorította ökölbe a kezét, ilyen cuppogó, csukló, röfögő, szuszogó kisállathangokat adott ki magából, akár egy újszülött. Imádta nézni, ahogy a csecsemők hadonásznak a karjukkal, és tekergetik a csuklójukat, mint a Bali szigeti táncosok, lassú és szigorú koreográfia szerint. És az jutott az eszébe, hogy egyszer a történelem legnagyobb hadvezérei is voltak csecsemők, és ugyanígy kalimpáltak, valaha ők is ismerték ezt a távol-keleti táncot. Amikor az unokahúgai kimondták az első egybefüggő szótagokat, vagy bizonytalan lábakon dülöngélve elindultak, azt az elkeseredettséget is jobban átérezte, amely annak idején átjárhatta a családtagjait. Milyen fájdalmas lehetett, gondolta, így élni, beszorulva ebbe az állapotba, mintha az idő beakadt volna, miközben a test torzan növekedett tovább.

De az, amit a nővére korábban mondott neki, igaznak bizonyult: nem aggódta túl a dolgokat. A láz, a köhögés, a sípoló tüdő, a kiütések, a hasmenés, úgy tűnt, mindez hozzátartozik a nagy kalandhoz, amelyet higgadtan és határozott kézzel vezényelt, olyannyira, hogy még Sandro is, felelős módon és bölcs belátással, rábízta magát. Hogy az tette-e könnyebbé az anyaságot, és választotta le a gyászról, egy elvesztett testvér emlékéről, hogy abban a fészekaljban csak lányok születtek, ami eleve, nemüknél fogva megkülönböztette őket a gyerektől? Talán. Mindenesetre a nővére tudta, mit hogyan kell csinálni. Hogy hogyan lássa el őket, mit mondjon, mit énekeljen nekik. A legkisebb időnként sajnálta, hogy nem bolondozik együtt a lányaival, szerette volna, ha legalább néha elengedi magát, mert rendszerint úgy viselkedett velük, mint egy rettenthetetlen és rendíthetetlen katona. De eszébe jutott a füzet, amelyet a fiókban talált, és nem szólt semmit. Csodálta a nővérét. Amiért sikerült talpra állnia, és látszólag nem félt már semmitől.

A félelmet ő is lerázta már magáról. Nem kellett féltenie a helyét. A nővére volt olyan bölcs és figyelmes, hogy a gyerekei kedvéért nem vett el tőle semmit. Továbbra is feljártak kettesben a hegyekbe, folytatták a megkezdett beszélgetéseiket. A legkisebb meg tisztelte annyira a nővérét, hogy nem kért tőle többet, és nem avatkozott bele a dolgaiba, hagyta, hogy olyan szülő legyen, amilyen lenni szeretne. Egyetlen kérdést tett fel neki valamelyik hegyi túrájuk alkalmával, az érdekelte, hogy miért a nyakuknál, és nem a kezüknél fogva tartja maga mellett a gyerekeit. Miért mindig a tarkójuknál kezdi a simogatást, ahogy vele is, amikor megöleli. Beletelt néhány lépésbe, mire megkapta a választ, háttal, mert épp egy sziklás részen kapaszkodtak fölfelé.

– Mert egy nap fel akartam venni a gyereket, a hóna alatt megemeltem, de a feje közben hátracsuklott, és csak tehetetlenül lógott a nyakán, amitől annyira megijedtem, hogy azon nyomban elengedtem, a koponyája meg visszapattant az ülés támlájáról, máig képtelen vagyok kitörölni a fejemből azt a szörnyű képet, ahogy kitekeredik a nyaka, a feje egy darabig ide-oda himbálózik, aztán hirtelen előrebukik, és magával rántja a felsőtestét, mire az egész gyerek összegörnyed, és mindez azért történik, mert én még arra sem voltam képes, hogy rendesen megfogjam a tarkóját, egyszerűen nem mértem fel, mennyire sérülékeny az ember nyakcsigolyája, hogy a fej, mint a báboknál, milyen vékony szálon kötődik a törzshöz, és ha az a szál elszakad, abba jobb, ha bele se gondolsz. Azóta szeretem mások tarkóján tartani a kezem.

Amikor a nővére elhozta a lányait, a ház megtelt vidámsággal, hangoskodással, amit friss narancsos kosárka illata és néhány közbevetett portugál kifejezés fűszerezett. A szülők minden iskolai szünidőt tűkön ülve vártak. A legkisebb fából kardot faragott, és lovagi tornát rendezett nekik, színes kiselőadással készült Oroszlánszívű Richárdról, és versenyt hirdetett, hogy ki rajzolja a legszebb címert. A kislányok társaságában még a bátyjuk is megnyílt valamelyest, holott nem szerette, ha túl nagy ricsaj vette körül. De mindig ott volt a nyomukban, és ellenőrizte, hogy működik-e a fék a kerékpárjukon, elbírja-e még őket a mérleghinta, a patakparton nem fog-e leomlani a lábuk alatt a föld. Legszívesebben a középső kislány körül foglalatoskodott, aki hasonlóan hallgatag természet volt, mint ő, és imádta a logikai feladványokat, fejtörőket, találós kérdéseket. Rá mindig szakított időt, türelmesen felelgetett a kérdéseire, és ha észrevette, hogy kioldódott a cipőfűzője, lehajolt, és kötött rá egy masnit.

Egy nap a legkisebb rajtakapta őket az udvaron, ahogy mellettünk, a kőfal tövében ücsörögve, ölükben egy vaskos, nyomtatott füzettel közösen számrejtvényt fejtenek. A bátyja összevont szemöldökkel, kezében kihegyezett grafitceruzával, halkan magyarázott valamit a papír fölött. Az unokahúga, akinek ugyanolyan árnyalatú sötétbarna haja a vállára omlott, az arcát a nagybátyja alkarjára támasztva bámulta a számokkal kitöltött kockákat, és láthatóan erősen gondolkozott. Mindketten annyira bele voltak merülve a feladványba, hogy a legkisebb szinte levegőt venni sem mert. A rezzenéstelen nyári délutánban egyedül a patak halk csobogása hallatszott a fal túloldaláról. A következő pillanatban a legkisebb az udvar másik végében megpillantotta a nővérét, a középkori fakapunál. Ő is épp a bátyját és a középső kislányát figyelte, akiknek továbbra sem tűnt fel, hogy nem is egy, hanem egyszerre két szempár tapad rájuk. Úgy áll ott, mint egy tábornok, aki kijött terepszemlézni, gondolta a legkisebb, ellenőrzi, hogy minden rendben van-e. A legkisebb kivárta, hogy a nővére pillantása keresztezze az övét. Akkor a távolból, onnan, ahol volt, mélyen a szemébe nézett, és a győzelem jeleként feltartotta a hüvelykujját. A nővére megcsinálta, sikerült, elhozta a megújulást.

Ezeken a nyarakon ismét kikerültek az udvarra azok a vastag párnák, amelyeket annak idején a gyerek alá tettek. De most már az unokahúgok ugráltak, hengergőztek rajtuk. A legkisebb lányka, a harmadik néha még el is aludt a halom tetején. Nemegyszer elkaptuk a nagybátyja és az anyja fátyolos tekintetét, és tudtuk, miért komorult el az arcuk egy pillanatra. Felrémlett előttük egy másik, tehetetlen test, amely kifordult térddel, feszes lábfejjel mintha örök álmot aludt volna, miközben a haját finoman borzolta a szellő. De ugyanazon a helyen ezúttal egy egészséges kisgyerek pihent, alig kétéves, aki felült, kis öklével kidörzsölte a szeméből az álmot, és uzsonnát követelt.

Amikor ez az egész kis népség hazautazott Lisszabonba, és a bátyjuk is visszament a városba, a legkisebb elfoglalta a szokásos helyét. Megint meghitt hármasban vacsorázgattak a szüleivel. Szerette, ahogy a lassan csordogáló idő a társaságukban gyűjtögeti az apró, hétköznapi boldogságok hordalékát. Előre örült, hogy esténként megint beleáshatja magát a történelembe, újabban elkezdte érdekelni a heraldika. A gyerekkel is ott folytatta, ahol pár héttel azelőtt abbahagyta. Magában, a lelke legmélyén. Továbbra is megosztotta vele a természet rejtett kapcsolódásait, a hegy legtitkosabb szegleteit, elújságolta neki, ha a patakparton vaddisznónyomokat vagy a kövek alatt végre megint pár összegömbölyödött kis bogarat talált. Visszatért a saját, otthonos közegébe, és számára ezt a közeget a halott bátyja jelentette. Igazság szerint nem is hárman, hanem négyen éldegéltek a tanyán: a szülei, ő és a gyerek – és ki vethetett volna rájuk követ ezért?

Húsvét körül egy este tomboló vihar támadt a hegyen. A mennydörgés üstdobként zengett, még a cikázó villámok pásztázta ólomszürke égbolt is beleremegett. Olyan hirtelen és annyi eső esett, hogy a patak egy szempillantásnyi idő alatt megduzzadt. A csokoládébarnára színeződött víz kilépett a medréből. Az ár megtépázta a part menti fák törzsét, derékmagasságig lenyúzta róluk a kérget. Idáig hallatszott, ahogy a sodrás, amely felkapott mindent, ami az útjába került, kavicsot, letört faágakat, nyaldossa az egykori nagyanyai ház teraszát. De mi tartottuk magunkat. Tudtuk, hogy egy közülünk biztosan ki fog hullani a falból, és a szél végiggörgeti az udvar kövezetén. A szél öröktől fogva a mi legnagyobb ellenségünk. Az ereje jóval hatalmasabb, mint a tűzé vagy a vízé, tőlük nem félünk. Egyedül a szél képes az összetartásunkat megbontani.

A sűrűn záporozó vízcseppektől még átláthatatlanabb ködben felvillantak a tűzoltók reflektorai. Kissé távolabb, beljebb a völgyben egy másik tanyán kidőlt egy villanyoszlop, és rázuhant a tetőre, egy felborult kocsi viszont elzárta a bevezető utat. Úgy zuhogott, hogy a hatalmas víztömeg egyenes csapásokat vágott magának a hegyoldalon, és ahogy alázúdult, kis híján elmosta az utat. A tűzoltókat a hídon érte a zuhatag, és akkorát taszított a létrás teherautójukon, hogy az majdnem beleszaladt a kőkorlátba.

Pedig a hegyen mindenki ismerte ezeket a féktelen kitöréseket, számított rájuk. Délután az apa átparkolt valamivel feljebb, biztonságba helyezte a kocsikat, összeszedte a szerszámait, és feltette őket a legfelső polcra, a fáskamra ajtaját eltorlaszolta, a kerti bútort bevitte a házba, a pince ablakait meg kinyitotta – a vizet nem szabad korlátok közé zárni, hagyni kell szabadon hömpölyögni. Az apa, az anya, a legidősebb fiú és a legkisebb az ablakból nézték a patakot, figyelték a vízszint emelkedését, készenlétben, hogy veszély esetén be tudjanak avatkozni. Egy pillanatra sem vették le róla a szemüket. A legkisebb behúzódott a gyerek szobájába. Onnan bámulta a szélben hajladozó fákat. A fenyők fel-le csapkodtak az ágaikkal, mint megannyi óriás madár. A legkisebb hagyta, hogy átjárja a természet dühöngő hangzavara, és minden idegszálával remélte, hogy az állatok találtak maguknak menedéket. Magában végigvette a fészkeket, a kis üregeket a sekélyesben, ahol a békák költenek, a rókalyukakat, a vaddisznótanyákat, a gyíkocskákat rejtő sziklarepedéseket. Nyilván nem sok maradt belőlük. A víz legyalult mindent, megfosztotta a pajtásait az otthonaiktól. Biztosan a kis kedvenceit is kimosta a kövek alól, hiába gömbölyödtek össze.

Valaki megkocogtatta az udvari ajtót. Összerezzent.

Egy pásztor volt az. Széles karimájú bőrkalapot viselt, a széléről körben csöpögött a víz, és hosszú, földig érő esőkabátot. Kezet rázott az apjával. És jó hangosan, hogy a mennydörgés ne nyomja el a hangját, elmagyarázta, hogy pár napja eltévedt egy birkája, de végre megtalálta, a beteg jószág a vihar elől behúzódott a régi malomba. Nem segítenének-e neki a háziak beemelni a furgonba? Dehogynem, ez csak természetes, felelte az apa, mindjárt szólok a fiúknak.

A legidősebb és a legkisebb gumicsizmába bújt, és mindketten felcsapták az esőkabátjuk kapucniját. Odakint még mindig hevesen zuhogott, az ég morgásához az eső kopogása adta a ritmust. Leszegett fejjel mentek előre. A kövér vízcseppek olyan erővel verdesték a vállukat, mintha egy izgága kisgyerek próbálgatná rajtuk az öklét. Bokáig jártak a latyakban. Felgyorsították a lépteiket, hogy lehetőleg minél hamarabb átérjenek a hídon; alattuk barnás habbal kavargott a megvadult víz. Balra lekanyarodtak, és a régi malom felé átvágtak a mezőn. A bejárathoz érve még jobban behúzták a nyakukat, hogy be ne üssék a fejüket az alacsony ajtókeretbe.

A legkisebbnek az volt a benyomása, mintha egy barlangba került volna. Odabent nyugalom volt, sűrű félhomály, nyirkos hideg. A burkolat csillogott. Az eső zaja a vastag falakon csak egészen tompán szűrődött be. Érezte, hogy van még ott valaki a sötétben rajtuk kívül. A bárányka feküdt. Lassan ki tudta venni piszkosfehér, puffadt hasát, sovány lábacskáit, fényes patáját. Az állat lihegett, amitől az oldala lüktetve meg-megemelkedett; a legkisebb nem bírta megállni, és megsimogatta. Puha volt a szőre. A füle, amelyen műanyag billog fityegett, szintén bársonyos volt. A szemét csukva tartotta. A legkisebb egy ujjal finoman megérintette hosszú, fekete szempillákkal keretezett gömbölyű, kevéssé rugalmasnak tetsző szemhéját. Az állat alsó ajka megremegett. Szapora zihálásába csupán az eső tompa moraja keveredett. A legkisebb halk patadobogást vélt hallani a csöndben. Megy ki belőle az élet, gondolta. A friss harmattól fényesen ragyogó, a kézmozdulatai alatt lágyan hullámzó, zöld mező jelent meg előtte. A gondolataiból az apja hangja térítette vissza a malom ridegségébe. „Segíts kivinni innen!"

A patáinál fogva párosával összenyalábolták a lábát, háromig számoltak, és felemelték. Nehéz volt. A pásztor kinyitotta a furgon hátsó ajtaját. A bátyja a kocsi mellett ácsorgott látszólag tétlenül, előreesett vállal, mint aki csak rájuk vár. A kapucnitól nem látta az arcát.

A malomból kifelé jövet a bárány feje lecsúszott az apja karjáról, és magatehetetlenül himbálózott a levegőben. Furcsa, hátborzongató látvány volt, ahogy a már-már élettelen húst lehúzta a saját súlya. A jószág nyakán megfeszült a bőr. Apa és fia egy nagy lendülettel belódította az állatot a furgonba. Amikor elengedték, az egész kocsi beleremegett.

– Tele van gázokkal – mondta az apa a pásztornak, miközben előrehajolt, és kezét a térdén megtámasztva próbált levegőhöz jutni. A férfi bólintott.

– Lucerna vagy tarlóhere? – kérdezte mintegy magától, választ igazából nem várt. – Mindegy is, mindenesetre csúnyán felfújta.

A legkisebb biztosan megjegyezte volna ezeket az új, tetszetős kifejezéseket, de már nem hallgatott oda. A bátyját nézte, aki közben bemászott a furgon csomagterébe. Letolta a fejéről a kapucnit. Odatérdelt a bárány mellé és fölé hajolt. Az állat egyre szaporábban zihált. A nyál fehér habbá sűrűsödött a szája sarkában. A fiú mellé heveredett, a homlokához nyomta a homlokát. Az oldalát, a felpüffedt hasát simogatta. A keze hófehér foltként szánkázott ide-oda a szürkés bundán. És közben folyamatosan beszélt az állathoz, kivehetetlen szavakat suttogott a fülébe. Barna haja szinte egybeolvadt a jószág szőrével. Ahogy ott állt, és kintről figyelte őket, a legkisebbnek olyan érzése támadt, hogy a szakadó eső megint rázendített, csak hogy azok ketten egy kicsit magukban maradhassanak. A bátyám gyámolítja az elesetteket, ez a dolga, most a helyén van, gondolta.

Az apának nem volt szíve megzavarni a jelenetet, igyekezett szóval tartani a pásztort, kivárta, amíg a fia feltápászkodik, egy néma pillantással elbúcsúzik a jószágtól, és nagy nehezen rászánja magát, hogy rácsukja az ajtót. „Majd tájékoztass, mi lett vele", mondta az apa, mire a pásztor felemelte a kezét, és két ujjal megérintette a kalapja karimáját. A motor felberregett. A furgon reflektorának fénye lassan halványodott, majd teljesen beleveszett az ítéletidőbe. Apa és fiai a távolból meghallották az anya hangját. Hazaindultak. Amikor beléptek az udvarba, a szél már megjuhászodott, végre az eső is alábbhagyott, mi pedig láttuk, ahogy a legkisebb a bátyja kezébe csúsztatja a kezét. A fiú nem tiltakozott.

Vacsoránál a szíve a torkában dobogott, de még tovább merészkedett, a bátyja vállára hajtotta a fejét. A fiú ezt is szemrebbenés nélkül tűrte. Akkor az anya fogta a mobiltelefonját, és lefényképezte őket. A felvételt rögtön elküldte a lánynak. Aztán az apa füléhez hajolt, és amilyen halkan csak bírta, hogy rajta kívül senki más ne hallhassa, a fülébe súgta:

– Egy sebesült, egy szabadságharcos, egy szabálytalan és egy varázsló. Szép munka.

Összemosolyogtak.