Borítószöveg

Egy fiatal vidéki lánynak a 80-as évek derekán mozgás- és értelmi sérült gyermeke született. Bántalmazó férje oldalán küzdött kitartóan a családja boldogságáért, de harca kudarcra volt ítélve…

Azóta eltelt több mint harminc év, a lányból asszony lett, de nem sikerült feldolgoznia az átélteket. Ezért kezdett blogot írni, amit rövid időn belül százezrek olvastak.

Péterfy-Novák Éva története a veszteség utáni továbblépésről és az elfogadás folyamatáról szól – egy olyan korban és közegben, mely sem a hibát beismerni, sem a mássággal együtt élni nem akar.

Megyünk tovább, ruhát kell venni neki, szép, fehér ruhát. Az eladó kedves, kérdezi, hány éves a kislányuk? Hét, mondom neki, de kicsit sovány, nem szeret enni. Szép, fehér ruha, olyan, mint a menyasszonyi, állítólag ilyen illik. Az eladó viccel, hogy biztosan a legszebb lesz az ünnepségen. Ez nem kérdés, mondom, fasza kis ünnepség lesz. Kérdezi, hogy cipőt kérünk-e. Riadtan nézünk egymásra, kérünk? Bólintok. Hányas a lába? Nem tudom. Zsuzsi soha nem viselt cipőt. Azt sem tudom, hogy egy hétévesnek mekkora lába van. Uramisten, mit gondol majd ez a nő, milyen megveszekedett anya vagyok én, hogy nem tudom, hányas lába van a gyerekemnek?

„Ez a könyv hű tükre a valóságnak. Se letenni, se elfelejteni nem lehet.”

Mácsai Pál

„Borzongtam, és nem tudtam letenni. Őszinte bátorsága erőt ad az élet elfogadásához.

Ez nem egy asszony sorsa, ez mindannyiunk sorsa!”

Jakupcsek Gabriella

„Egy férfiélet kevés megérteni a nőt, az anyaságot, a szeretettel vegyes vesződést, a törődésben való megsemmisülést. Számomra ez a történet arra hivatott, hogy ebben segítsen.”

Kiss Tibi

Libri Kiadó

Budapest

Copyright © Péterfy-Novák Éva, 2014

Zsombornak, Julinak és Anyunak

ELSŐ FEJEZET

Zsuzsák története

Maga héthetes terhes, gratulálok. Jöjjön vissza szülés után.

A folyosón nekidőlök a falnak. Úristen! Mi lesz velem? Félek a szüléstől. Egyetlen perc alatt értem meg, hogy nincs kiút, szülni fogok, felnőtt lettem. Vicces, de az jut eszembe, most már semmiképp nem úszom meg a szenvedést, mert a gyerek már bennem van, tehát valahogyan ki is kell jönnie onnan. Elszégyellem magam, fura érzés, hogy nem az öröm önt el a hír hallatán, hanem a félelem… Nem is tudom, örülök-e, de azt hiszem, talán igen.

1984, huszonkét éves vagyok. Átmenetileg, amíg a lakásunkra várunk, amit már megvettünk, anyukámnál lakunk, Diósgyőrben. Hatvan négyzetméteren élünk, én a belső kis szobában a férjemmel, Istvánnal, aki épp sorkatona, alig van itthon. Ahogy megtudja, hogy végre várandós vagyok (hónapok óta jártunk orvostól orvosig, hogy kiderítsük, miért nem sikerül tehes siFrbe esnem), igyekszik nem veszekedni, néha összejön neki, néha nem. Indulatos ember, de hát kinek nincs hibája. Alapjaiban pedig megbízható, jó társam. Úgy emlékszem, így mentegettem magamban.

Amikor délelőttös vagyok, Diósgyőrből hajnalban buszozom fel avas-déli munkahelyemre. Korán indulok, általában fél öt-ötkor, hiszen többször le kell szállnom levegőzni. Folyton szédülök és émelygek, de ez persze nem akadályoz meg abban, hogy munkába járjak. Nagyon szeretek a hatalmas, pirosra festett fodrászüzletben dolgozni, jól érzem ott magam. Kozmetikus vagyok, rajongok a szakmámért.

Szeretnek a munkatársaim, és én is szeretem őket. Picúrnak neveznek, mert szerintük én vagyok a legkisebb, ami nem is igaz, de rájuk hagyom, mert tudom, hogy szeretetből hívnak így. Legjobban a kozmetikus kollégámat, Ágit szeretem, szoros a barátság közöttünk. És persze mindannyian anyáskodnak fölöttem, együtt várjuk a babát. Vasasné például, akinek számtalan orvos vendége van, a vizsgálati eredményeimet elemezteti velük, Maca, a hajmosó pedig minden héten gombapaprikást hoz nekem nokedlival, mert tudja, hogy az a legkedvesebb ételem. Úgy véli, várandósnak úgy dukál, hogy legalább egyszer egy héten a kedvencét egye. Én pedig, mivel szeretem őket, örömmel engedem, hogy babusgassanak és kényeztessenek. István, mint mondtam, úgyis katona, meg hát nem is olyan kedveskedős típus.

Mivel jól érzem magam a munkahelyemen, próbálok nem gondolni az émelygésre. Dolgozni szeretnék, ameddig csak lehet. Néha mégis páni félelem lesz úrrá rajtam. Egyre csak az jár az eszemben, milyen lesz a szülés. Huszadszor hallgatom meg anyám történetét a saját születésemről: a hashajtótól szült meg, amit egy nappal a császármetszés előtt kapott, amikor felkészítették a műtétre. Ez nagyjából minden, amit a terhességről és a szülésről tudok.

Hat hónaposan végül betegszabadságra küldenek. Mivel az émelygés megszűnt, hogy hasznosan teljen az idő, varrni tanulok Zsuzsa barátnőmtől (varrodája van, elkél neki a megbízható segítség), és jó pénzért főzök egy egész családra, ahol az anya, Kati szintén varrásból él. Rengeteget dolgozik, és hálás érte, hogy ellátja valaki a családját.

Miután megebédeltetem őket, egyre többször maradok ott délutánra is. Közel kerülnek hozzám mindannyian. Kati, a férje, Anti, és a gyerekek. Ketten vannak, egy fiú és egy kislány, Attila és Ildi. A kislánnyal hamar összebarátkozom, igazi nagyszájú, vagány-verekedős utcaréme. Miközben főzök, ott sertepertél körülöttem, azt mondja, segít. Beszélgetünk a hasamban fészkelő babáról. Izgulok, hogy fiú lesz vagy kislány. Én lányt szeretnék, mert úgy érzem, nem tudnék mit kezdeni egy kisfiúval. Ildi bólogat, de a maga tízéves bölcsességével kedvesen próbál meggyőzni, az is nagyon jó, ha véletlenül fiú lesz. Mert ugye, ha ez a baba most fiú lesz, akkor, mondjuk, a következő lehetne lány, mint ahogyan náluk is. És ha a lány bármikor bajba kerülne, akkor csak hopp, ott terem a bátyja, és megvédi. Nagyon komolyan bólogat is hozzá, egészen nyilvánvalóan saját magát is győzködi, hogy ez minden normális családban így működik. Aha, mondom. Téged hányszor védett meg a bátyád? Kicsit zavarba jön, nagyon kutat az emlékei között, majd halvány mosollyal azt mondja, na jó, egyszer sem. De én szörnyen összerugdostam a Tóth ikreket, amikor Attilát csúfolták.

Akkor döntöm el, hogy egészen biztosan kislányt szeretnék. Pont ilyet, mint Ildi. És apának pedig pont olyat szeretnék, mint Anti, akinél jobb embert elképzelni sem tudok. Mert hát nekem nincs apukám. Már tíz éve nincs. Halványan persze emlékszem, milyen érzés egy apuka, de csak halványan. Azzal viszont most találkozom életemben először, hogy egy férfi lehet kedves, halk szavú és megbízható. Apám vad székely ember volt, szeretett inni, és hogy finoman mondjam, ez nem mindig tett rá jó hatást. Négyéves volt, amikor Gyergyót elhagyva Magyarországra költöztek. A szülei és négy testvére. Számomra felfoghatatlan módon az egyik öccsét, Andrást, Erdélyben hagyták a nagymamájukkal. Soha többet nem találkoztak vele, egyszerűen ottfelejtették. Nagyapám, apám apja is erőszakos ember volt, szaladt a család apraja-nagyja, ha beivott. Apu pedig követte a családi hagyományt. Férfiember természetéről nekem más ismeretem korábban nem volt.

Anti mindennap kedvesen méltatja a főztömet, és olyan jó étvággyal eszi, hogy az könnyet csal a szemembe. Először önt el az az érzés, hogy jó másnak főzni. És persze minden héten legalább kétszer borsólevest kérnek. Hát igen. A borsóleves titkát anyutól tanultam. Egészen kislány koromtól sulykolta belém a sütés-főzés tudományát. De azt most tapasztaltam meg először, hogy ennyire jó érzés, ha örömmel eszik a főztömet, és megdicsérnek érte. Mert az én férjem soha nem mond nekem elismerő szavakat. Ilyet férfiszájból most hallok először. Mosolygok magamban, hogy tulajdonképpen be is költözhetnék ehhez a kedves családhoz. Mert jó itt. Egyszer majd én is ilyen családot szeretnék. Cserfes, szemtelen gyerekeket, olyan férjet, akinek öröm főzni, és aki mindig kedves. Majd ki is kérdezem Katit, mi a titok. Hátha az én mogorva férjemből is lehetne ilyen jóindulatú, derűs embert varázsolni.

Repül az idő, a terhességem alapjában véve csodálatos. Nem hízom túl sokat, a baba szépen fejlődik. Fogadott orvosom is van, Kádár doktor. Az egyik legnépszerűbb szülész Miskolcon, és még azt is elintézi, hogy megnézzék a babát ultrahangon, pedig ez nagy szó még ekkor. És természetesen az ultrahang is kiváló eredményt mutat. A kicsi csodásan fejlett, pontosan olyan, mint amilyennek lennie kell. Boldog vagyok és elégedett.

Ahogy közeledik a szülés ideje, egyre inkább elönt a félelem. Egyik este egyedül ülök a hátsó szobában, és sajnálom magam, amiért olyan szörnyű dolgok várnak majd rám a szülészeten. Anyu szól, hogy átjött hozzám egy kicsit Tónika. Bejöhet-e, kérdi. Persze, válaszolom, és rögtön jobb kedvem lesz. Tónika Zsuzsa barátnőm udvarlója. Zsuzsa gyermekkoromtól jó barátnőm, szinte testvérem. Vele buliztam át a kamaszkoromat, első, szinte egyetlen berúgásomkor is ő támogatott. Az udvarlója is nagyon közel került hozzám. Kedvelem. Most itt kuporog velem az ágy sarkában, és mindenféle történeteket mesél, hátha el tudja terelni a gondolataimat. Amikor látja, hogy nem nagyon figyelek rá, egyszerűen csak megfogja a kezem, és megsimogat. Megkérdezi, félek-e. És akkor elbőgöm magam, mint valami kisgyerek. Elbőgöm magam, és szipogva vallom be neki ott, az ágy sarkában kuporogva, hogy soha életemben nem féltem még ennyire. Mert olyan homályos minden. Tóni csendben vigasztal, ott marad velem. Aztán elalszom, ő pedig halkan, hogy fel ne ébresszen, elmegy. Jó, hogy itt volt.

Bármelyik pillanatban megérkezhet a baba, ezért mindennap bebuszozom a kórházba, gépekkel vizsgálnak, aztán hazaküldenek. Órákat ülök a tgfot ülööbbi kismamával különböző rendelők különböző folyosóin. Naponta több tucat rémtörténetet hallgatok meg, de ez cseppet sem fog rajtam.

Már hat nappal túlhordtam a babát.

December 3-án este belenézek a tükörbe, a látvány szörnyű. A bokám bedagadt, a hasamon apró véraláfutáscsíkok. Megy a hasam, gondolom, a stressztől. Éjfél körül már a vécékagylót nézegetem, nem pottyan-e bele a gyerek, mert ugye anyu is a hasmenéstől szült meg engem.

Hajnali fél ötkor szólok anyunak (a férjem a laktanyában), hogy nem aludtam semmit, megy a hasam este óta, mit csináljak?

Anyu azonnal mentőt hív. Megkérdezi, van-e fájásom. Mivel nem pontosan tudom, mi az, rámondom, hogy igen. Nem akarok itthon szülni, hiszen megy a hasam, meg egy kicsit mintha fájna is.

Beérünk a kórházba. A hosszas adminisztráció alatt elmúlik minden fájdalmam. Talán haza kellene mennem. Valami menekülésre késztet, ennek ellenére természetesen maradok, és hagyom, hogy nézegessen boldog-boldogtalan. Nem izgulok, nem félek, álmos vagyok és fásult. Megvizsgál az ügyeletes, kérdezi, van-e orvosom. Igen, a Kádár doktor, válaszolom. Na, mondja, örül majd, hogy bejöhet szabiról. Megállapítja, hogy egyujjnyira nyitva vagyok, úgyhogy ma szülünk. Már egy hete is egyujjnyira voltam nyitva, mondom halkan. Nézek a nővérkékre, hátha segít valamelyikük, de tudomást sem vesznek rólam. Mintha ott se lennék, viccelődnek egymással. A szülésznő is átnéz rajtam, miután gúnyosan lecsesz, mikor megemlítem neki, hogy csak a hasam ment.

Kezdem magam rosszul érezni. Minek is akarok pont ma szülni, amikor szabin van az orvosom?

Mire megkapom a beöntést és leborotválnak, már meg is érkezik. Mint mindig, most is meglepődöm, milyen elképesztően hideg zöld szeme van. Tulajdonképpen jóképű, majdhogynem szép, de a tekintete valahogy elrontja az összhangot. Álmosan megvizsgál, közli, hogy szülünk, és igyekezzek, mert nem ér rá, tíztől teniszezik. Kapok valami injekciót, hogy gyorsabban menjen a dolog. Kádár doktor leereszkedően megpaskolja a fenekem, és megcsipkedi az arcom. Körülnéz, látja-e mindenki, milyen közvetlen-jópofa is ő, adjunktus létére. Én pedig még csak fel sem háborodom, olyan kiszolgáltatottnak érzem magam.

Elkezdődnek a fájások, nagyon hirtelen és nagyon intenzíven. Tágulni viszont nem tágulok. A fejem fölött megbeszélik, milyen jó teniszmeccs lesz ma, és a doktor közli, kurvára sietnie kellene, mert a főnökkel játszik, nem késhet el. Miközben bennem turkál, részletesen ecseteli a szülésznőnek és a nővérkéknek, hogy ha minden jól megy, akkor nemsokára főorvos lehet, persze ehhez elkerülhetetlen az „öreg” ajánlása. Ha a Pártnak sincs ellene kifogása, (márpedig miért lenne, jó elvtárs ő), megy ez majd. Főorvos. Ízlelgeti a szót. Átfut rajtam, hogy ha nem lennék ilyen fiatal, gyakorlatilag kislány, biztosan rászólnék, hogy mi lenne, ha a seggemre figyelne, legalább egy fél pillanatra. De kislány vagyok. Tapasztalatlan és ijedt kislány. Így szó nélkül tűrök mindent.

A doktor szól egy másik szülésznőnek, aki nemrég érkezett, hogy adjanak még egy injekciót, szalad az idő, ő meg nem tud itt dekkolni egész napa. i egés. Az újonnan érkezett bábát Zsuzsikának hívják, rövid szőke hajú, és friss az arca. Miközben fejcsóválva beadja az injekciót (látványosan nem helyesli), próbálok vele viccelni: ha lány lesz a baba, róla nevezem el. Zsuzsika még el is mosolyodik, tulajdonképpen az egyetlen emberi lény a szülőszobában. Bár szörnyen fáj, nem jajgatok, mert anyu azt mondta, az nagyon ciki. Miközben a szülészet ajtaját ki-be nyitogatják, látom őt, ahogy kint áll a folyosón, és izgul. Sokan álldogálnak ott rajta kívül, minden ajtónyitásnál azt nézem, ki ment már haza. Tulajdonképpen integethetnék is, csak csövek lógnak belőlem mindenfelől, így nem tudom megemelni a kezemet. Szinte szégyellem, hogy nem nagyon hiányzik a férjem, nem irigykedem azokra, akiknek a férjük kint ácsorog a folyosón. Nekem jó így, hogy anyu van itt velem. Nagyon is jó. Bejön a postás, vigyorogva osztja szét a leveleket és közben sandán felénk pislog. A vízvezeték-szerelő pedig a fejemnél matat, valami olyasmit mond, hogy nincs elég nyomás. Vigyorogva sétál fel-alá, kínosan ügyelve arra, hogy legalább minden második lépésnél bepillantson a lábunk közé. Összenevetünk a szomszéd ágyon szenvedő, kicsit idősebb asszonnyal, ez már a vég, mondja. Mert közben mi, asszonyok (négyen) serényen vajúdunk, csupasz seggel. A kiszolgáltatottság magasiskolája. Már csak röhögcsélek kínomban. Egy óra sem telik el a rettenetes fájdalomban, amikor érzem, hogy vécéznem kell. Megkérdem Zsuzsikát, aki majdhogynem barátságos, hogy most mi a teendőm, erre ő ellohol a dokiért, aki kávézik a „csecsemős csajokkal”. Kádár doktor komótosan sétál vissza, közben a szülésznők zsákot húznak a lábamra, és azt ordítják, hogy szüljek. Nem tudok… A doki megvizsgál, azt mondja, valami perem még nem tűnt el. Nekem viszont szörnyű tolófájásaim vannak, a harmadik nyomásra kint is van a baba feje. Ekkor a doki rám üvölt, hogy a zsinór a gyerek nyakára tekeredett, igyekezzek, mert megfullad. Hát igyekszem. Megszületik a kicsi, közlik, hogy kislány, én pedig közlöm, hogy a neve Zsuzsanna. A szülésznő megcsipked, köszi, mondja. Nincs mit, felelem, megígértem.

Zsuzsika nem sír, csak halkan nyafog. Elviszik tőlem, és sustorognak. Azt mondják, hogy nem sír. Valaki kimegy, hogy szóljon anyunak, ő pedig azt mondja, én sem sírtam. Erre azon viccelődnek, hogy ez biztosan családi vonás. Boldog vagyok, hogy kislányom született: mint mondtam, nagyon azt akartam. Valamiért még most is úgy gondolom, hogy nem tudnék mit kezdeni egy fiúval. Karomba adják halkan sírdogáló, de – milyen fura – közben kíváncsian nézelődő lányomat. Gyönyörű, tökéletes kislány. 2850 gramm, 52 centiméter. Fénylő, tündöklő, csodálatos kék szeme van. Nem engedi el a pillantásomat, percekig egymás szemébe nézünk. Nézem az arcát, erős, majdhogynem sötét szemöldökét, melynek a vége enyhén felfelé ível, ugyanúgy, mint az apjának. Egészen pici, szinte zöldborsónyi orra van, és csodálatos ívű, harmatos rózsaszín szája. Gyönyörködöm benne, hiszen az enyém, én hoztam létre. Röpke pillanatra eszembe jut István, kicsit sajnálom, hogy nem lehet itt, és nem láthatja ezt a csodát. Olyan büszke vagyok, mint addig soha életemben. Aztán elveszik tőlem Zsuzsit, hogy összevarrhassanak. Közben megérkezik egy magas, szemüveges doktornő a közeli koraszülöttosztályról. Megvizsgálja a lányomat, rendben találja. Végül mégis úgy dönt, átviteti magukhoz, hogy megröntgenezzék, nem nyelt-e magzatvizet. Nem is tiltakozom, fáradt vagyok és kimerült. Elviszik Zsuzsit.

Másnap, még kicsit fáradtan a vérveszteségtől, lassan lábadozni kezdek. Zsuzsa barátnőm és Tónika kapkodva meglátogat. Gyönyörű rózsaszyokrű róín, pliszírozott aljú, habos-babos kisruhát hoznak Zsuzsikának. A legszebb ruhácska, amit valaha láttam. Nagyon aranyosak, babusgatnak, nekem mégis rosszulesik, hogy a gyerekről nem kérdezgetnek, hanem a sok munkára hivatkozva elsietnek.

Megérkezik a férjem, aki egyhetes eltávozást kapott. Anyuval jön, de ők sem akarnak sokáig maradni. Átmennek a koraszülöttosztályra is, hiszen ott mindennap van látogatás. Félek egy kicsit, hogy István elégedetlen lesz velem, amiért a baba nincs jól. De tévedek. Boldog, hogy kislánya született, nagyon kedves és gyengéd. Én többnyire mégis elhagyottnak érzem magam. Sírdogálok, és nem értem, miért érzem úgy, hogy senki nem szeret.

Pedig minden napra jut látogató. Jönnek a kolléganőim, Maca meghozza a heti gombapaprikást nokedlivel. Most is fantasztikus ízű, mint mindig. Persze jön a család is, hiszen nagy és összetartó. Főleg az asszonyok. Nagyanyám, aki galamblevest hoz nekem, mert gyermekágyban szerinte az a legjobb. Keresztanyám, anyu nővére sütit hoz, Ági, anyu húga, aki mindig a legközelebb állt hozzám az asszonyok között, mindennap eljön. És persze Erzsi. Erzsi, anyu egyetlen fiútestvérének a felesége madártejet hoz. És jönnek töretlenül, ha esik, ha fúj, védőhálót vonva körém. Az asszonyok.

Kétnapos a gyerek, de azon kívül nem tudok róla semmit, hogy alszik, mert kifáradt a szülésben, de tulajdonképpen jól van. Az orvosom berohan, és megdicsér, hogy milyen jól gyógyulok. Megcsipkedi az arcomat, megpaskolja a fenekemet. Úgy látszik, azt hiszi, ez jár neki, a tekintetemet viszont kínosan kerüli.

Bejön hozzám egy kedves, sötétbarna, tupírozott hajú, idősebb csecsemős nővérke, akit még nem láttam eddig. Kérdezi, hol van a tej, amit lefejtem. Mondom, milyen tej? Megnézi a mellemet, és elszörnyülködik. Bevisz a csecsemőosztályra, ahol alaposan megmasszírozza a mellemet. Azt mondja, utolsó pillanatban kapta el, hogy ne gyulladjon be teljesen. Megtanítja nekem, hogyan kell a kórházi, ipari fejőgépet használni. Mivel szófogadó vagyok, és örülök, hogy végre tehetek valamit, a tejemmel foglalkozom egész nap. Amikor a kórteremben fekvő többi kismamának meghozzák a babákat szoptatásra, azonnal feltápászkodom, és fejni indulok. Úgyis rossz érzés látni, hogy puszilgatják a kicsiket, és összebújnak. A csecsemős minden alkalommal meg is kérdezi, az enyém jól van-e, és én mindig mondom, hogy jól, csak sokat alszik, mert elfáradt a szülésben. Bólogat, megsimogat.

A szomszéd ágyon fekvő Zsuzsa nevű lánynak (úristen, egy történetbe mennyi Zsuzsa belefér), aki falun él, az jut eszébe, hogy a cocájuk is nemrég ellett. Kilenc kicsije született, és a szoptatástól annyira lesoványodott, hogy mindenki kétségbeesett, hogyan vágják majd le, ha így marad.

Könnyezve röhögtünk, egyrészt azon, hogy ez jó hír, lefogyunk a szoptatástól, másrészt azon a szépen kiszínezett képen, hogy olyan sovány a koca, hogy az ól oldalának kell támasztani, nehogy eldőljön.

Azon is nevetünk, hogy Kádár doktor akár a Seggpacsis becenévre is hallgathatna. Harmadik szobatársunk is nála szült, de azt mondja, ami velem történt (mármint a seggcsapkodás és csipkedés), az semmi. Neki szülés közben a combjára könyökölve cigarettázott, miközben nézegették, hány percesek azok a fájások. Mert Kádár doktor ennyire laza és ennyiefoza és re jó fej.

Az idő viszonylag jól telik, rengeteg tejem van, jól teljesítek. Kicsit szokatlan a tej és a szülés utáni testem szagának keveréke. Naponta ötször zuhanyozom, mégis büdösnek, elhanyagoltnak érzem magam, rossz a közérzetem.

Negyedik nap még mindig nem tudok semmit a lányomról. Délben bejönnek a kolléganőim. Hiába, szép ez a szakma: itt is dolgozik egy vendégük, aki elintézi, hogy látogatási időn kívül feljöhessenek hozzám. Vasasné megnyugtat, hogy szülés után az ember közérzete már csak ilyen, és nyugodjak meg, neki van egy vendége a koraszülöttosztályról is, majd érdeklődik nála. Lássák csak, hogy mennyien aggódnak a piciért! Kicsit sírdogálok, de aztán jobb kedvre derítenek a viccelődésükkel. Mikor elmennek, egyetlen pillanat alatt újra magányos leszek.

De a magány nem tart sokáig. Délután keres egy orvos a koraszülöttosztályról. Azt kéri, menjek vele az orvosi szobába, szeretne velem négyszemközt beszélni. Átfut rajtam, hogy szerencsére nő, így talán elmarad a leereszkedő seggcsapkodás meg arccsipkedés. Felismerem, ő jött át a szüléskor is, hogy megvizsgálja Zsuzsikát.

Leül velem szemben, és megkérdezi, tudom-e, hogy van a lányom. Jól, válaszolom, a férjem és anyukám mindennap mennek hozzá látogatni. Azt mondja, nem, nincs jól. Nem értem. Segítséget szeretnék, de beszorultam, csak ketten vagyunk a szobában. Magas, barna hajú, szemüveges, csontos nő. Nem szép, nem tetszik, és olyan furán néz rám onnan, a magasból. Kicsinek, büdösnek és butának érzem magam. És nem akarom hallani, amit mond.

Azt kéri, menjek át, és látogassam meg Zsuzsit a koraszülöttosztályon. Éppen részletezné, mi a baja, amikor becsörtet a szülészorvosom. Megkönnyebbülök, hát inkább a seggcsapkodás, mint a minden valóságalapot nélkülöző beszélgetés ezzel a doktornővel. Szóváltásba keverednek. Az orvosom üvölt, hogy az anyának meg kell gyógyulnia, a doktornő üvölt, hogy az anyának joga van tudni az igazat.

A doktornő elrohan, de előtte odaszól nekem, hogy rosszul választottam szülészt. Majd súlyosan bevágja az ajtót maga után.

Kádár doktor kicsit zavart, de hamar összeszedi magát. Miközben menetrendszerűen megpaskolja a fenekemet (nincs is jobb ennél a frissen varrt seggemnek) és megcsipkedi az arcomat, gyengéden kilök az orvosi szobából. Az ajtóban még próbál meggyőzni arról, hogy a doktornő túl aggodalmas, egy szavát se higgyem el, ezzel ellentétben ő persze már számtalan ilyet látott, és biztosíthat róla, nincs itt semmi komoly baj. Csak hát ilyenek ezek a gyerekorvosok, az ő felesége is az intenzív gyerekosztályon dolgozik, higgyem el, ő már csak tudja, mindig rosszabbat mondanak, mint a valóság. Szeretnek a bolhából is elefántot csinálni.

Pár perc múlva érkezik anyu és István, látogatási idő van. Zsuzsitól jönnek, minden rendben, mondják. Alszik éppen, azt mondta a nővérke. Látni még nem látták, hiszen az intenzív osztályra nem mehetnek be, de az jó pont az orvosoknál, ha a hozzátartozók mindennap érdeklődnek. Így hát ők mindennap bemennek, és megkérdezik, mi újság, legyek csak nyugodt, ők ezt intézik, nem kell nekem varrattal a fenekemben átgyalogolni.

Elmondom nekik, hogy itt járt egy hülye doktornő, és összevissza hazudgált. Zavartan néznek egymásra. Hát, igen, mondja anyu, a gyerekorvosok mindig túloznak. Nem kell nekem aggódni, a gyerek sokat alszik, majd meglátom, úgy kipiheni magát, hogy csak na! Anyu feláll, szól, hogy ő most lemegy a bejárathoz, mert jönnek a rokonok, és szeretné lent várni őket. Tudod, milyen nagyanyád, mondja, és elsiet.

Hát, sűrű nap ez a mai, mondom a férjemnek, és nem értem, miért szorongatja ilyen szótlanul a kezemet. Biztosan azt hiszi, rosszulesett a doktornő károgása, de igyekszem megnyugtatni, hogy jól vagyok, és egy szavát se hiszem annak a nőnek. Elmosolyodik. Látom, hogy megkönnyebbült: lám-lám, nem vagyok egy hiszékeny, buta liba.

Öt nappal a szülés után Kádár doktor hosszas, alapos vizsgálat után kienged a kórházból. Gyenge vagyok, kicsit jobban szédülök, mint érzésem szerint normális, de Kádár doktor szerint minden rendben van velem. Teljes természetességgel fogadja el a borítékba készített háromezer forintot. Ez nekem háromhavi fizetésem volt akkoriban.

Először Zsuzsihoz megyek, éppen ott van az intenzív osztály főorvosa, Görögh doktor. Nagyon kedves, barátságos, ősz hajú, jó illatú, idősebb férfi. Kérdőn néz anyukámra és a férjemre, hogy minden rendben van-e. Ők bólogatnak, ennek ellenére behív a szobájába. Elmondja, hogy amikor áthozták Zsuzsit a szülészetről, volt egy görcse, ezért, nehogy legyen még egy, azóta is altatják. Remélhetőleg kipiheni a szülés fáradalmait, és egykettőre összeszedi magát. Szemfenékvizsgálattal megállapították, hogy nem volt agyvérzése – persze, mondom, miért is lett volna. Közben azt gondolom, ez se normális, miket beszél itt összevissza, mikor Kádár doktor megmondta, hogy semmi baj nincs. Na persze, a gyerekorvosok és az ő aggodalmaik! De nem baj, mindent megteszek, amit mondanak, és akkor Zsuzsika hipp-hopp, meggyógyul. Végül a főorvos úr is oda lukad ki, hogy szerintük se lesz itt semmi baj, de azért ők sem jósok.

Mindennap hatszor megyek Zsuzsikához. Szopni nem tud, ezért fejem a tejemet. Rengeteg van, mert azt mondták, ezzel segítek a legtöbbet, ezért semmi mást nem csinálok, csak folyadékot iszom, és fejem a mellemet. Egyelőre Erzsi nénémnél lakom, viszonylag közel a kórházhoz. A férjem is itt marad velem az első napokban, és ide jön majd hétvégén, ha elengedik. Egyszerűbbnek tűnt, mint Diósgyőrből bebumlizni, naponta hatszor. Az embertelen lenne gyermekágyasan, gyakorlatilag lehetetlen. Erzsi most is mindennap madártejet főz nekem, és békén hagy, nem piszkál, nem kérdez.

A koraszülöttosztály a kórház legnyugalmasabb, legeldugottabb részén van. Az intenzív az első emeleten, széles lépcsőn kell felmenni. Szürke, műkő lépcsők, kicsorbult éllel. A fal oldalt világossárga és fényes, oda támaszkodom. Fertőtlenítő- és tisztaságillat, és nagyon mély csend (a mai napig félek a széles lépcsőktől és a fertőtlenítő szagától). Mindig lassan megyek felfelé, és minden lépcsőfoknál megállok megpihenni. Nem beszélgetek senkivel, hogy ne kérdezgessenek. Legkevésbé azt kívánom, hogy bármire is válaszolni kelljen.

Zsuzsika nyolcnapos. A legszebb az intenzív osztályon, hiszen nem koraszülött. Gömbölyű, gyönyörű, harmatos. Hajnali ötkor érkezem, egyedül. Fejem a tejemet, s közben észreveszem, hogy kiabálnak és futkároznak a folyosón. Biztosan új beteg d (n új bérkezett, nagy itt a forgalom. Fogom a lefejt tejet (amivel gyakorlatilag az egész intenzív osztályt jól tartom, hiszen ez a feladatom), és elindulok a kórterem felé, ahová persze soha nem engednek be. Egy ablakon keresztül látom naponta hatszor… Mindig végignézem (kegyesen megengedik), ahogy szondán megetetik a tejemmel. Ez nekem a szoptatás intimitása.

Most azt látom, hogy az ő inkubátora körül áll mindenki. Zsuzsika sötétlila színű, de látszólag nyugodt. Érzem, hogy elfehéredem, arra gondolok, hogy biztosan túl korán keltem, azért zsibbadok ennyire. A főorvos, aki szerencsére éppen ügyeletes, rám néz, majd hallom, hogy a nővérhez fordul és mond valamit. A nővér kijön, és megkér, hogy menjek el az ablaktól, nem nézhetem. A babának görcse van, mondja. Nem kérdezek semmit, nem akarom tudni, pontosan mi a baj. Először önt el a rettegés, megértem, hogy Zsuzsi nagyon beteg. Halálos beteg. Elmegyek. Leveszem a steril ruhákat, és csendesen kilépek a lépcsőházba. Lefelé jobbak a lépcsők… lefelé mindig könnyebb, csak ki innen. Bolyongok a kórház udvarán, aztán két óra múlva visszatérek, hiszen mindjárt nyolc óra, kilenckor szoptatás, addig még fejnem is kell.

Minden lépésnél meg kell állnom, gyenge vagyok, és most először rettenetesen ijedt. Rettegek, hogy meghalhat. Hogy meghalhat úgy, hogy nem vagyok ott vele. Miért is fogadtam szót? Mérges vagyok magamra, de elkeserítően gyengének érzem magam, és ez is dühít. Rájövök, hogy éppen ezért fogadtam szót. Mert nem tudom, milyen lehet a halál. Mert félek tőle.

A gyűlölt lépcsőt megmászva felérek, és kapok egy mosolyt a nővérkétől. Akkor már tudom, hogy Zsuzsi él. Bemegyek, és ott fekszik, szinte boldogan. Súlyos görcse volt, újraélesztették, és most úgy tűnik, jobban van. Ha így marad, holnap leveszik a gépről, és talán meg is foghatom. De persze, nem jósok. Kicsit unom már ezt a mondatot, különösen, hogy elhangzik naponta százszor. Ha humoromnál lennék, mondhatnám azt is: adjanak fel álláshirdetést, hogy jövendőmondót keresnek, igazán jól jönne ide egy, de nem vagyok humoromnál.

Megyek, teszem a dolgom, lefejem a tejet, hogy a kisbabám szépen fejlődhessen.

Napok óta eszembe sem jut, hogy van anyám, testvérem, vannak barátaim, férjem. Gyakorlatilag azon kívül, hogy tejem legyen, semmi más nem érdekel.

Másnap, amikor a reggeli kilencórás szoptatásra érkezem, mielőtt fejni kezdek, bemegyek megnézni Zsuzsit. Az inkubátor üres. Megszédülök, és csak állok ott, nézem az üres helyet. Valaki megkocogtatja az üveget a szemem előtt. A nővérke az, szélesen mosolyog. Zsuzsira mutat, aki ott fekszik az ablak előtti asztalon, tágra nyílt szemmel szemléli a világot maga körül. Éppen fürdött, gyakorlatilag születése óta először! Levették a lélegeztetőgépről, jobban van. Már nem alszik, úgy tűnik, hogy bár kissé gyanakodva, de nézelődik. Én azt sem tudtam, hogy lélegeztetőgépen van, de boldog vagyok, és magamon kívül vigyorgok. A nővérke kiszól, hogy várjak egy kicsit, mindjárt a kezembe is vehetem, sőt, délután már megpróbálhatom cumisüvegből megetetni.

Bemehetek a kórterembe, és pár pillanatig a kezemben tarthatom. Furcsa, azóta sem tapasztalt, mindent elsöprő érzés: ő az elsőszülöttem. Akit rettegve, tele félelemmel vártam. Ez nem a szeretet érzése, hanem az összetarto, összezásé. Egybeforrtunk, egyetlen pillanat alatt. Minden olyan magától értetődő, természetes. Délután nagy lukú cumisüvegből próbálom etetni, szép lassan el is fogadja, így azon a héten egy emelettel lejjebb kerülünk. Az intenzívről a csecsemőosztályra. Nincs többé lépcső.

Az apjának hétvégén meg tudom mutatni az ablakon keresztül, boldog és büszke, hogy milyen ügyes, erős kislányunk van. Új orvost is kapunk, Kozaróczy doktort. A fiatal orvos kedves, nem túl magas, szép arcú, szép kezű, és végtelenül türelmes velem. Farmerban jár, ifjú kora ellenére tapasztaltnak és okosnak tűnik. Nagyon megkedvelem, ő pedig végtelen közvetlenséggel és rengeteg melegséggel próbálja oldani nap mint nap a feszült légkört. Sikerül is neki, ahogy múlik az idő, egyre kevésbé szorongok, szinte már vidám vagyok és boldog. A nővérkék aggódnak egy kicsit néha, de a főorvos bácsi azt mondja, majd meglátom, hogy Zsuzsika egyéves korára teljesen felzárkózik, hiszen minden reflexe jól működik, és a csecsemők csodákra képesek ám! Bólogatok, hogy persze, közben pedig arra gondolok, hogy ez nem kérdés. Természetes, hogy utoléri magát, miért kell erről ennyit beszélni?

Továbbra is naponta hatszor járok be, Zsuzsi egyre jobban néz ki. A karácsonyt és a szilvesztert is a kórházban töltjük, de mit bánom én! Aztán eljön a pillanat… január 4. Hazamegyünk.

Kozaróczy doktor enged el minket, megtanítja nekem, hogyan kell Zsuzsit tornáztatni naponta hatszor fél órát, hogy bejáródjanak a fekvés ideje alatt nem használt izmai. Sokáig magyaráz, végtelen türelemmel, kedvességgel. Búcsúzáskor ő is menetrendszerűen elmondja, hogy reméljük, minden rendben lesz, de ők bizony nem jósok.

Otthon, a hátsó szoba kicsi kis világában pazarul elvagyunk együtt. A körzeti doktor néni nagyon kedves, kicsit gyanúsan sokat érdeklődik, de mivel Zsuzsi az első gyerekem, és tapasztalatom szinte semmi, meggyőződésem, hogy mindenkivel így szokták. Boldog vagyok, rettenetesen sovány és nyúzott, de boldog. Zsuzsi lassan mosolyogni kezd, különösen a húgom tetszik neki. Ahányszor meglátja, azonnal vigyor ül ki a fejére. Később hangosan kacag. Mondom is a tesómnak, hogy nyilván nagyon vicces fejed lehet, ha folyton nevetést csal ki Zsuzsiból a látványod! Egész nap énekelek neki, ami, valljuk be, nem lehet olyan nagy élmény, hiszen semmi hangom nincs. István szerint is jobb, ha csak mesélek, de valamiért szeretek neki énekelni. És a lányomnak szerintem igenis tetszik. Órákon át olvasgatom a különböző babakönyvekben, hogy mennyi idősen mit kell tudnia, és számolgatom, mennyivel van lemaradva. A végeredmény mindig megnyugtató. Úgy látjuk, hogy nagyon szépen fejlődik. Persze jönnek a babalátogatók, mindenki dicséri, hogy milyen gyönyörű, és egyöntetű a vélemény: nincs ennek a gyereknek semmi baja!

Az első séták alatt gyakorlatilag a mennyországban érzem magam. Diósgyőr kicsi, minden percben megállít valaki, hogy hadd nézze csak meg a lányomat. Én pedig abban a biztos tudatban tologatom, hogy a világ legnagyobb kincse van a babakocsiban.

A tornáztatás, fejés, etetés, gyakorlatilag összefolyik. Semmi másra nincs időm, de nem is érdekel semmi más. Szépen visszajárunk Kozaróczy doktorhoz a koraszülöttosztály ambulanciájára kontrollra. Mindig megdicsérik Zsuzsikát, hogy milyen szépen fejlődik, de távozáskor szinte kivétel nélkül elhangzik a mondat: nem vagyum. t: nem nk jósok. Persze én már kurvára unom ezt, de mosolygok, és sokszor már előre elmondom, hogy ne tessék fáradni, tudom, nem tetszik jósnak lenni…

A gyermek-ideggyógyászati rendelőben, ahová a biztonság kedvéért át kell vinni kontrollra, megnyugtatnak, hogy nincs itt semmi baj, egykettőre utoléri majd a többi babát. Összebarátkozom a két asszisztensnővel a gyermekneurológián. Milike és Évi, két nagyszerű teremtés. Mili fenékig érő, hollófekete haja szigorú kontyba van csavarva, és ettől ő maga is szigorúnak tűnik. De a látszat, mint oly sokszor, most is csal. Egy végtelenül bájos, kedves, szeretetteli nőé az a szigorú fekete konty. Évi szőke, csinos és bájos. Kinézetre pont az ellentéte Milikének, de természetre majdnem ugyanolyan. Megszeretnek minket, és határozottan kivételes bánásmódban részesülünk. Sőt, a kórház területén bárhová kell mennünk, mindenhová segítenek soron kívül bejutni.

Kígyóssy doktor a főnökük, ő a neurológusunk. Eleinte távolságtartó, és nem túl kedves. Idővel azért közelebb kerülünk egymáshoz. Vörösesszőke, kissé már ritkuló hajú, hófehér bőrű. Nem túl magas. Emlékszem, volt egy olyan gondolatom, hogy csak alacsony férfiak választják a gyermekorvosi hivatást. Persze aztán ez az elméletem darabokra tört, amikor évekkel később megismertem Kígyóssy doktor utódját, az ifjú Velkey doktort. Ő két méternél is magasabbra nőtt.

Zsuzsi szépen fejlődik, bár a fejét csak hason fekve emeli fel – ha ölbe veszem, akkor nekem kell a nyakát megtámasztani. Megszokom a mozdulatait, a mozgását, a legügyesebbnek és a legszebbnek látom a világon. Mindennél jobban szeretem.

Aztán az egyik tornáztatás alkalmával észreveszem, hogy időnként olyan furán pislog. Először nem is értem, nézegetem a szemét, úgy gondolom, biztosan belement valami. Másnap már jobban figyelem, nem múlik az apró pislogás, sőt mintha kicsit akasztgatná is a szemecskéjét. Elmegyek szemcseppért a közeli gyógyszertárba, belecsepegtetek, de a furcsa pislogás nem múlik el. Felhívom a koraszülöttosztályt, és soron kívüli időpontot kérek. Leghamarabb egy hét múlva tudnak fogadni minket. De pár nap múlva már nemcsak pislog, hanem apró, ölelő mozdulatokat is tesz a csöppnyi kis karjával. Azonnal felhívom a koraszülöttosztályt, azt mondják, vigyem be most rögtön.

Bemegyünk, megvizsgálják, és Kígyóssy doktorhoz küldenek vele. EEG… hypsarrhythmia… Nem értek semmit, szaladok a körzeti doktor nénihez, a lakására.

Zavartan nézegeti a papírokat. Mondtak valamit? – kérdezi. Azt, hogy nem jósok. De szerintem, meg anyu szerint is az epilepsziát ki szokták nőni… Csak azért nem mondják, hogy ne a jóra számítsak, mert így nagyobb lesz az örömöm, amikor egyéves korára utoléri a többi gyereket a fejlődésben. A doktor néni megsimogat, és azt mondja, annyira szeretne valami szépet mondani nekem, de nem tud. Kérem, hogy erősítse meg, jól gondoljuk, hogy kinőheti, mert ugye a gyerekek az ilyesmit ki szokták nőni…

Azt mondja, ő sem jós.

Tehát epilepszia. Gyógyszerek, vizsgálatok, kontrollok, újabb gyógyszerek, kedves asszisztensek és orvosok, simogató kezek. Epilepszia… hogy mitől, azt nem lehet tudni. Talán az agyserkentő gyógyszerektől, amit azéegsl, amitrt kapott, hogy hamarabb be tudja hozni az altatás miatti lemaradást, talán az agyvérzéstől, amiről csak később derül ki, hogy mégis volt, nem tudom. Gyakorlatilag hetek alatt leépül… Szaladgálunk mindenhová szegénnyel. A leghíresebb professzorokhoz, de hiába. A diagnózis mindenütt ugyanaz:

Forszírozott, rohamos szülés során somatomentálisan és mentálisan súlyosan sérült csecsemő.

Nem értjük, csak azt, hogy nem jósok, de kinőheti.

Közben költözünk, új gyermekorvost kell keresnem. Akkor ismerem meg Zsóka nénit. Zsóka nénit, aki idővel szinte családtag lett nálunk.

Zsóka néni az első pár vizsgálat után bátortalanul kéri, vigyem el Zsuzsit egy másik ideggyógyászhoz is, hátha az mond valamit, hogy mire számíthatunk. Van is egy barátja, Dobai adjunktus, felnőttideggyógyász ugyan, de ért hozzá nagyon…

Elmegyünk hozzá. Zsuzsi kilenc hónapos, és még mindig újszülött csecsemőként él. Dobai doktor megvizsgálja, majd szépen leültet mindkettőnket, és elmondja, hogy nagy valószínűséggel súlyosan fogyatékos a kislányunk. Jó, mondom, akkor hány éves korára éri utol a többi gyereket? A választ nem fogom fel.

Soha.

Ettől többre, mint amit most tud, ne számítsunk.

És így fog felnőni? – kérdezem.

Valószínűleg nem fog felnőni, mondja.

Az epilepsziája a legsúlyosabb, ami létezik csecsemőknél, annyira leépül majd, hogy tüdőgyulladásban vagy egyéb betegségben valószínűleg meghal még tíz-tizenöt éves kora előtt. Bár előfordul, hogy hasonló betegek megérik a kamaszkort, de akkor a hormonális változás viszi el őket. Néhányan, viszonylag kevesen, főleg fiúk, megérhetik a felnőttkort. Vannak helyek, ahol láthatunk ilyen gyerekeket, jó lenne, ha megnéznénk, mondja. Nem értem, milyen helyekről beszél, nem értem, mi az, hogy felnőttkorukban, nem értek semmit. A királykék, fodros aljú szoknyám van rajtam. Ahogy hazaérünk, leteszem a gyereket, és felhívom anyut. Nem sírok, a szoknyámat gyűrögetem magamon, és az előszoba sarkában leguggolok a telefonnal. Anyu egy pár pillanatig csendben van, amikor elmesélem, mit mondott az orvos. Ő talán érti, mit jelent. Nem baj, kislányom, ha így esett, tesszük a dolgunk. Igen. Tesszük a dolgunkat…

Minden megváltozik. Felfogom, hogy nincs mese, fölösleges minden. Kezdek újra ember lenni, vannak érzéseim, de soha nem sírok, nem panaszkodom, arra aztán nem érek én rá! Belevetem magam a munkába, elkezdek varrni, mint az őrült. Zsuzsi úgysem alszik, ráérek éjjelente. Aztán reggel beülünk a kocsiba, és irány Budapest, eladni a fürdőruhákat és új anyagot venni…

Zsuzsinak a zöld kis Polski hátsó ülésén remek fekvőhelyet csinálok vastag szivacsokból, így kiválóan utazunk együtt. Az autóban nincs magnó, vigyorogva, jókedvűen énekelek neki órákon át. Ez a mi kettőnk mulatsága.

Közben Kádár doktorból tényleg főorvos lett, mi pedig elkezdtük élni ezt a másfajta életet.

MÁSODIK FEJEZET

A másfajta élet

Az első születésnap nagyon fontos, magyarázom Zsuzsinak reggel, amikor tisztába teszem. Fura hangokat utánozok, mert olyankor hangosan kacag. Akár hangutánzó művész is lehetnék, annyit nyávogok, ugatok, cuppogok és fütyörészek, hogy mosolyt vagy nevetést csaljak ki belőle. Szóval, ha szót fogad, szépen eszik, és hízik nekem vagy egy kilócskát, akkor a második szülinapjára nejlonharisnyát vehet fel, nem bánom. Most ez kizárt, mert bár jól néz ki (meghízott a hormonoktól, amit az epilepsziára szed), nehézkes az etetés. Úgyhogy nincs nagylányoskodás, csak egyszerű plüsstipegő, ne is könyörögjön.

Igen, az első születésnap. Nagy, családi ebédet rendezünk, minden fellelhető rokonom itt szorong a kétszobás lakásban. A férjem nem szívesen enged a lánya közelébe senkit, így ő nem hívta a saját hozzátartozóit. Mert mások vagyunk mi ketten, nagyon mások. Én diósgyőri prolilány, ő egy borsodi kis faluból származó, valamikori módos család sarja. Én szabad szájú, akit nem nyomaszt a családja történelmi sorsa (ó, te boldog munkásosztály), ő befelé forduló, örök sértett. Azt ugyan nem tudom, igazából miért nem hívja a családját, de nem is forszírozom. Csak remélni tudom, hogy nem minket szégyell, vagy nem azért (amit a rokonai az esküvőnk idején a szememre is vetettek), mert nem vagyok vallásos. Szóval nem hívja őket, de az enyéimet kénytelen eltűrni, nem is tehet mást. Szóba se jöhet, hogy ne akarnák közösen ünnepelni a legkisebb családtag első születésnapját.

Anyuval és az asszonyokkal birtokoljuk a konyhát, sokfogásos ünnepi ebédet készítünk. A húgom, keresztanyám, Erzsi néném a lányával, Ági (aki Zsuzsika keresztanyja, amúgy anyu késői húga) és nagyanyám. Az asszonyok, akik kivétel nélkül mindig ott álltak mögöttem, mellettem, velem. És persze főzés közben a konyhában sokkal könnyebb. Sokkal könnyebb beszélni arról, hogyan tovább. Sokkal könnyebb beszélni arról, hogyan próbálták titkolni a lányom születésekor, hogy baj van. Senki nem sír, amikor anyu arról mesél, hogy a szülészet bejáratánál rendre felsorakoztatta maga elé őket, és csak az jöhetett be hozzám, aki megtörölte a szemét, kifújta az orrát és képes volt mosolyogni. Anyu könyörtelen volt, nem engedte, hogy bármit is észrevegyek. Mégis feltűnt, hogy nem olyanok velem, mint máskor. Azt gondoltam akkor, hogy nyilván nem örülnek a babának, mert kislány. Biztosan fiút vártak… erre mindig azt mondták, dehogy, csak fúj a szél odakint, kicsípte a szemüket. És ezen most itt, a konyhában, Zsuzsika első születésnapján jót nevetünk.

Anyu, miután látja, hogy jól szórakozunk, újabb történetet mesél arról, hogyan cipeli ő egyedül a terhet. Mert apu fiatalon, túl fiatalon halt meg, mindössze harmincnyolc évesen. Jóképű, szürkészöld szemű, vékony szemöldökű, egyenes orrú férfi volt. Nem túl magas, inkább mokány, erős, izmos munkásember. Mióta az eszemet tudom, úgy emlékszem rá, hogy kicsit kopaszodik elöl. Azt mondta, a melegtől hullott ki, mert olvasztár volt, és a legszorgalmasabb ember, akit valaha ismertem. Szörnyű, máig tisztázatlan körülmények köa k,zött halt meg a perecesi telkünkön. Ott találták meg hason fekve, hátán a permetezővel. Akkor azt mondták, baleset. Anyu a halálhír után egyetlen éjszaka alatt megőszült, harmincnégy évesen. Tudom, mennyire fájt neki a férje elvesztése, az a tudat viszont, hogy minden bajra egyedül maradt, egyenesen dühíti.

Ki is megy hozzá mindig a temetőbe, elsírni a bánatát. Ott végre nyugodtan sírhat, senki nem látja. Sokat mesél neki Zsuzsiról, első unokájukról. De amikor egészen biztos benne, hogy senki sincs a környéken, szabadjára engedi az indulatait, belevágja a kiskapát a sírba, jól megforgatja, és indulatosan sziszegi, hogy könnyű neked, te ezt is megúsztad! Igen, apu, könnyű neked, valóban megúsztad.

Felidéződik bennünk egy pillanatra anyu és apu különleges kapcsolata, és ebbe egy kis kapaforgatás tökéletesen beleillik. Persze a születésnapi ebéd készítése közben, az asszonygyűrű biztonságában ezen is hatalmasakat kacagunk. Mert van min kacagni. Anyu és apu története úgy kezdődött, ahogyan végződött. Tele ellentmondással és harccal. Valamikor az ötvenes évek vége felé anyu a vőlegényével és kollégáival egy teherautó platóján utazott egy kirándulásra, amit a gyárban szerveztek. Apu szemben ült vele, és a térdük minduntalan összeért. Anyu gyűlölte azt a jóképű, szemtelen fiút, aki folyton-folyvást csak bámulta őt. Felháborodva kérte a teherautó vezetőjét, hogy azonnal álljon meg, mert ő ezzel az emberrel nem hajlandó egy kocsin utazni. Végül apu átült egy kicsit messzebbre, így továbbindulhattak. Hát valahogy így kezdődött a kapcsolatuk, és ilyen is maradt. Szenvedéllyel, konfliktussal teli. Az én kapcsolatom apuval nem volt ilyen szoros, a kézügyességemet viszont tőle örököltem. Mivel nagyapám cipész volt, apu csodásan művelte ezt a szakmát is. Minden cipőt meg tudott javítani. De nemcsak a cipőket javította, hanem szinte mindent. Barátai segítségével építette fel a diósgyőri házunkat, testére tekerve hozta ki a gyárból a kerítéshez való drótot. Mindennap egy kicsit. Most is látom magam előtt, hogy munkából hazaérve egyenesen a hátsó kisházba megy, ahol a szerszámokat tartotta, és a szomszéd vagy anyu lefejti testéről a drótköteget. Soha nem kellett mondaniuk, hogy erről ne beszéljünk senkinek, tudtuk mi ezt magunktól akkoriban. Otthon aztán drótfonóval (amit érzésem szerint szintén a gyárból szerzett alkatrészekből rakott össze) megfonta. Hát igen. Gyárból lopni akkoriban nem volt bűn. Olyannyira nem volt bűn, hogy kivétel nélkül falazott mindenki a másiknak, a kapusok is csak annyit kértek, hogy ne látványosan hordják szét a szerszámokat.

Aztán a kiskert! Mert apu csodálatos kiskertet is művelt a diósgyőri új ház udvarán. Persze én tettem róla, hogy időnként elveszítse a türelmét, szörnyű rossz gyerek voltam. Éppen a Tell Vilmos ment a tévében, amikor is feltétlen szükségem lett egy nyílra és nyílvesszőkre. Fogtam hát a kiskést, és az egyik fa összes ágát levágtam, boldogan mutogatva a réten, hogy nekem aztán pompás felszerelésem l szzereléett a nyilazáshoz. Hát, apu nem lett ilyen boldog, hogy finoman fogalmazzak. Anyu a saját testével védett meg, mert majdnem agyoncsapott. A kétéves, éppen termőre forduló meggyfáját csupaszítottam le ugyanis. Egyetlen ágat hagytam meg középen. Ott árválkodott szegény, egyedül meredezve az ég felé. De azt sem azért hagytam meg, mert nem lett volna szükségem rá, hanem sajnos egyszerűen nem értem el. Bosszantott is rendesen, hogy kicsi vagyok!

Emlékszem, apu egyszer még kacsát is tartott, de káromkodva fogadta meg, amikor éppen csalánt gyűjtöttünk nekik, hogy soha többet nem lesz baromfi az udvarban. Sőt, egyéb állat sem! Sem a házban, sem a környéken. Mindig azt mondta, hozok én ide kutyaszart lapáttal, nem kell ahhoz kutya! Persze ezen is nevetgélünk most, Zsuzsika születésnapján. Mert olyan jó a történetekkel őt is idehozni a családi összejövetelre, első unokája ünnepére.

István a férfiakkal poharazgat a nappaliban, egészen jó kedve van. Ő is örül, hogy Zsuzsi már ilyen nagylány. A fényképezkedéskor ugyan zavartan babrálja a bajuszát, de boldog mosollyal nézi, amint Roli (Ági nagynéném fia, kilencéves) fel-alá tologatja Zsuzsit. Rolika valami olyasmit ismételget Zsuzsinak, hogy úgyis ő lesz a felesége, hiába tesz úgy, mintha nem értené, mit beszél, vagy nem érezné a perzselő szerelmet. Napokig fonta neki a gyönyörű, borostyánszínű gyöngy karperecet, ami most ott pompázik Zsuzsika csuklóján. Detti, Rolika nővére, aki már tízéves, persze azonnal rápirít, hogy rokonod, te hülye gyerek, nem veheted feleségül. Roli pedig könnyes szemmel jön az asszonyokhoz panaszra, de vigaszt kap, hogy mire felnőnek, ez nem lesz olyan fontos. Persze, mondom én is. Mire felnőnek. Kicsit elfutja a könny a szememet, hiába, az egyévesek már komoly nagylánynak számítanak.

A születésnap csodálatos, ajándékhegyeket kap a kisasszony. Nevetgél, és szinte fürdik a család szeretetében, az asszonyok erejében.

A fiúk pedig, mikor Roli végre hajlandó odatolni a lányomat a megterített asztalhoz, ahol már fogyogat az ebéd előtti pálinka, egymást túllicitálva cuppognak és nyávognak Zsuzsi egy-egy mosolyáért, kacagásáért.

Mert kimondhatatlanul szeretjük mindannyian. Mindannyian. A családja, a barátok, még a szomszédok is. A szomszédok, akik nagyon rendesek, ha el kell szaladnom valahová, szívesen vigyáznak rövid ideig Zsuzsira. Sanyi és Joli. Ők laknak közvetlenül mellettünk. Szeretik, babusgatják, kényeztetik. Fiuk van, mindig is szerettek volna egy kislányt. Hogy Zsuzsi kicsit más, mint a többiek? Ők ezt észre sem veszik, nem akarják látni. Sanyi a nagy szórakoztató! Szerinte a gyerek zenei ízlését fejleszteni kell. Keményre lakkozott hajával mit sem törődve pörgős táncokat lejt Zsuzsika szerinte „kedvenc” zenéire – egy asszony miatt vagyok ilyen léha… –, Zsuzsi pedig hangosan kacag. Mint mondtam, imádja a furcsa, éles hangokat.

A család, akikre a terhességem alatt főztem, Kati, Anti és a gyerekeik is imádják. Már jóval a születésnapja előtt kap tőlük egy csodálatos babát. Olyat, amilyenről minden kislány álmodik. Hogy nem tud vele játszani? Na és, majd megtanul, mondja Kati magabiztosan. Mert szereti Zsuzsikát, és úgy képzeli, egyszer csak minden jóra fordul majd.

Még a gyermekorvosunk, Zsóka néni is imádja, aki mlesádja, inden héten legalább egyszer kijön hozzánk. Zsóka néni, aki szinte soha nem fogad el pénzt. Amikor például Zsuzsi karácsonykor rosszul volt, szó nélkül nálunk töltötte a szentestét. Megpróbáltam pénzt adni neki, de elhárította. Nagy szó ez, hiszen az orvosok katasztrofálisan rosszul keresnek, a hálapénz mindennapos és kötelező. Ezért olykor beletömködöm a zsebébe, mielőtt kilép az ajtón, de másnap a postaládában találom a pénzt. Átfut rajtam, hogy biztosan nagyon rosszul van Zsuzsika, vagy olyan súlyos beteg, hogy sajnál minket a doktornő. De ez csak egy pillanat, inkább arra gondolok, hogy Zsóka néni valóban megszeretett minket. Ez így is lehet, mert egy idő után elhozza a látogatásokra a kislányát, a tizenöt éves Zsuzsát is, aki ezután néha egyedül is feljön hozzánk. Igen, újabb Zsuzsa, akivel összebarátkozom, és aki azóta az életem részévé vált.

És természetesen gyerekkori barátnőm, Zsuzsa és Tónika is imádják. Kényeztetik, babusgatját a lányomat, nem találják furcsának, sőt, mivel időközben összeházasodtak, és a közelünkbe költöztek, így még többet találkozunk. Eszembe jut, hogy igazából talán róla neveztem el a lányomat. Mindig azt gondoltam, hogy a név nagyon fontos, a barátnőm pedig szép és ügyes is, jó lesz, ha a lányom olyan lesz, mint ő.

Az első sokkoló élmény az utcabeli zöldségesnél ér, ahol Zsuzsi, aki éppen fáradt, halkan, panaszosan, gyengén sírdogál.

Csak így tud sírni? – kérdezi a zöldséges, és kis, gúnyos mosoly ül ki a szája szegletére.

Így, mondom. Nem elég jó? Hazafelé szépen elmondom Zsuzsinak, hogy nehogy már magára vegye, bolond ez a zöldséges asszony, nem tudja, mit beszél. Ő szomorúan mered maga elé, fogalma sincs, mit és kinek beszélek, leépülése egyre súlyosabb, nem nagyon fogja fel a külvilág dolgait. Azt is szó nélkül tűri, hogy egész nap beszélek hozzá, pedig nyilván már az agyára megyek!

A lépcsőházban általában egyedül cipelem fel a liftig. Sanyin és Jolin kívül senki nem szokott segíteni. Furán, zavartan néznek ránk, és inkább felengednek egyedül, csak hogy ne zavarjanak, mondják. Egyszer, amíg a postaládát ürítem éppen, Zsuzsival felborul a babakocsi, a bevásárlószatyrok elhúzzák. Ő pedig csendesen, közönyösen pislogva fejre áll. Na, mondom neki, ide figyelj, Bori (Borbála-napon született, ezért sokszor így becézem), már csak az hiányzik, hogy fejre essél itt nekem! Viccesen, gyengéden megcsipkedem az arcát (úgyis olyan sápadt, nem árt egy kis szín, hátha szembejön vele álmai lovagja, mégsem nézhet ki sápkórosan), majd szépen visszafordítom a babakocsival együtt. Még csak meg sem ijedtem. Micsoda egy szörnyű anya vagyok én!

Otthon vidám az élet, ha ketten vagyunk, és valamivel kevésbé vidám, ha velünk van a férjem is. Leszerelt, a „gyárban” dolgozik, de mivel nekem elég jól megy az üzlet, itthon is sokat segít. Megtanult szabni, és végtelenül ügyesnek bizonyult, viszont szeretne irányítani, mindig megmondani, mit és hogyan csináljak, nekem pedig sokszor úgy a könnyebb, ha ráhagyom. Néha kiabál velem, nyilván az is bántja, hogy lassan többet keresek a varrással, mint amennyi az ő kezdő mérnöki fizetése. Sokat dicsérem, hogy mennyit segít, de nem elégszer. Olykor, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá, talán szándékosan, talán ösztönösen, de elmulasztom a méltatását. Ő ezért cserébe, talán szánedttalán dékosan, talán ösztönösen, de folyton lekicsinylő megjegyzéseket tesz a külsőmre. Soha nem tetszik neki, amit gondolok, elégedetlen velem. Akkor még nem tudom megítélni, hogy a sorsunkkal nincs kibékülve, vagy velem. Ma már tudom, mennyire nehéz volt neki.

Zsuzsikának panaszkodom néha etetés közben. Na jó, mondom, vissza ne mondd apádnak, de azt hiszem, lassan baj lesz itt a házassággal… Rám néz, amit elég ritkán, egyre ritkábban tesz meg. Megértést vélek felfedezni a tekintetében.

István agressziója egyenes arányban nő azzal, ahogyan én lassan, óvatosan kezdek felnőttként viselkedni. És ahogyan nő az ő agressziója, úgy dicsérem én egyre kevesebbet és kevesebbet. Megkeseredünk. Persze tudom én, hogy rajtam múlik, biztosan nem szeretem, nem tisztelem eléggé. Tudom én. Volt is idő, amikor próbáltam ezt el is mondani neki.

1979. október 23-án ismerkedtünk meg.

Éppen életem első, szívfájdító szakításán próbáltam túltenni magam. Mivel elhagyott az a fiú, akit a világon mindennél jobban szerettem, remekül beletemetkeztem az önsajnálatba. Anyu mérges is volt, hogy egész nap otthon ülök, de nem tehetett semmit.

Késő délután felcsengetett a szomszédból Editke, hogy nincs-e kedvem vele kimenni az egyetemre, valami diszkó van, vagy mi. Hát kedvem az nem volt, de ránéztem anyu szigorú fejére, és jobbnak láttam, ha az egész napos bőgés helyett inkább eltűnök otthonról.

Felöltöztem hát, vagyis inkább magamra hánytam a ruhákat, és elstartoltam. Editke kedves, aranyos lány volt, gyerekkori egyik legjobb barátnőm nővére. Világos arcú, világos hajú, szép szemű, amolyan semmi különös. A szépsége pontosan ebben rejlett, a semmi különösben, meg az én számomra teljesen ismeretlen és idegen istenhitében.

Kibuszoztunk hát ketten az egyetemi diszkóba, úgymond szórakozni. Kedvetlenül álltam be a sorba a jegyekért, ismerősök után kutattam a szememmel, de sehol senkit nem láttam. Elmentem, és vettem egy sört. Tulajdonképpen utáltam a sört, de jól nézett ki a kezemben, úgy gondoltam, hogy jó kellék. Editke egy perc alatt elpendült táncolni valami ismerős fiúval. Álldogáltam és nézelődtem. Fojtogató cigarettabűz és enyhe izzadságszag lengett mindenütt, eléggé rosszul éreztem magam. Szorongattam a sörömet, amikor egy kedves, szelíd barna szemű fiú az kérdezte: jössz táncolni? Megvontam a vállamat, hát jó. Egyáltalán nem tudtam táncolni, nem is szerettem, és amúgy is szarul éreztem magam, nem mindegy már? Ránéztem, és helyesnek találtam. Félhosszú haja kicsit göndörödött a nyakánál. A szeme világosbarna volt, olyan, mint egy szelíd bocié. A szemöldöke szép ívű, kicsit sűrű, és a végén a szálak felfelé álltak, ami valahogy vonzóvá tette az arcát. Elsőre furcsa volt, hogy van egy kis bajusza is, aztán rájöttem, hogy ez is tetszik. Alapjában véve egész helyes srác, gondoltam. Nem volt túl magas, de mivel én pici vagyok, ez nem különösebben zavart. Próbált beszélni hozzám, de nem voltam valami társalkodós kedvemben. A beszélgetés döcögött, segélykérően kerestem Editkét, mentem volna már haza, nem volt jó ötlet ez a diszkózás. Editke sehol, táncoltam hát még egyet a barna szeművel. Aztán még egyet és még egyet. Kedves, nyugodt hangja olyan kellemes bizsergéssel töltött el, mintha nem is lenne idegen. Egész jól elbelyesz jólszélgettünk. Végre előkerült Editke, és felsóhajtottam, hogy mehetünk haza. A fiú (mint kiderült, Istvánnak hívták) csendesen kérdezte, hazakísérhet-e. Megvontam a vállam, felőlem! A buszmegállóban azért elárultam neki, hogy Diósgyőrben lakom, ha esetleg a távolság miatt meggondolta volna magát. De kitartott. Csekély egyórás buszozás után meg is érkeztünk a diósgyőri lakásunkhoz, útközben tovább beszélgettünk, sokat kérdezett. Magáról keveset beszélt, de annyit megtudtam, hogy harmadéves az egyetemen, és egy borsodi kis faluból származik. A szülei viszonylag idősek, van egy bátyja, aki szintén itt végzett a Miskolci Egyetemen. Kedvesnek és szelídnek tűnt. Otthon szépen elbúcsúztunk, és én automatikusan megpusziltam. Megbeszéltük, hogy egy hét múlva pénteken délután négykor találkozunk a villanyrendőri buszmegállóban.

A randiból nem lett semmi, négyre ugyan odamentem, de sehol nem láttam, így vállrándítva továbbálltam. Tulajdonképpen pár nap alatt teljesen el is felejtettem.

De olyan két hét múlva este, amikor éppen jöttem ki a Vasasból (az egyik diósgyőri művelődési házat hívják így), odalépett hozzám, és kedvesen rám köszönt. Meglepődtem, és megkérdeztem, hogy mi járatban van erre. Azt mondta, engem várt… Engem? Igen. A villanyrendőri randinkról elkésett (állítólag öt percet), mert zéhájuk volt, és ezt elfelejtette. Így is üresen adta be a papírt, hogy odaérjen, de késett. Én pedig nem vártam meg. Csak a nevemet tudta, és azt, hogy hol lakom. Tudakozón keresztül próbálta kideríteni a telefonszámunkat, de nem sikerült neki. Így eljött az egyetlen helyre, ahol tudta, hogy előfordulok. Színjátszó szakkörbe jártam ugyanis a Vasasba, ezt említettem neki, meg azt is, hogy csütörtökönként például ott vagyok. Eljött, és várt, már a második csütörtökön, mert előző héten beteg voltam. Hát még jó, hogy imponált ez a heves udvarlás.

Aztán „járni” kezdtünk, de nekem mindvégig olyan volt, mintha nem is velem történnének a dolgok. Csupán kedves voltam, és hagytam magam szeretni.

Telt az idő, közben szakítottunk is egyszer, elmondtam neki, hogy nem érzek igazi szerelmet iránta. Majd fél év múlva újra találkoztunk az egyetemi diszkóban, ahová ismét Editke csalt ki. És akkor valahogy másnak láttam hirtelen. A haja hosszabb lett, és talán vonzóbbnak is tűnt. Elválaszthatatlanok lettünk. Úgy éreztem, most már majd tudom szeretni, nem a csalódás okozta sebeimet gyógyítgatom vele.

Alig egy év után elhatároztuk, hogy összeházasodunk. A szülők nem különösebben örültek egyikünknél sem, de mi kitartottunk a döntésünk mellett. És igen, valóban jobban szerettem, mint egy évvel azelőtt, és úgy hittem, az az érzés, ami az első szerelmemé volt, úgyis elkerül már örök életemre. Az pedig, hogy jól érzem magam vele, megbízom benne, bőven elegendő lesz majd a házassághoz. Mert az előző szerelemből annyit mindenesetre megtanultam, jobb, ha nem adod oda a szívedet teljesen.

Mondogatom is ezt Zsuzsinak a hosszú kórházi estéken, amikor kettesben vagyunk. Mert viszonylag keveset vagyunk otthon, életünk felét a csecsemőosztályon töltjük. Visszajáró vendégek lettünk a miskolci Gyermek Egészségügyi Központ I. számú akut osztályán. Hamar megismerem a kórház minden zegét-zugát, köszönő viszonyban vagyok kivétel nélkül mindealélkül nkivel. Gyakorlatilag észre sem veszik, hogy ott vagyok, része lettem az életüknek, ahogyan ők is az enyémnek. Megismerkedtem néhány hasonló cipőben járó anyukával és gyerekkel. Az első perctől valami fura összetartás, láthatatlan kötelék formálódott közöttük, érdekes közösség, ahol szinte érzelmek nélkül vitatunk meg halálos betegségtüneteket.

Az egyes gyermekosztály krónikus részét mi kevésbé ismerjük, hiszen mindig akut problémával kerülünk be. Ott a halálos beteg gyerekek fekszenek. A súlyos rákos és agydaganatos betegek, akik onnan indulnak a nagy útra. A nővérkék csodákat mesélnek egy ott dolgozó orvosról. Nagy Kálmánnak hívják. Azt beszélik, ő kezeli a legsúlyosabb eseteket. Elmondja nekik, hogy mi a bajuk, és hogy egy csodálatos űrutazással fognak eltávozni ebből a világból. Egy csodálatos űrutazással, amit maguk irányítanak. Aztán amikor eljön az idő, ha csak teheti, ott ül mellettük, és együtt mondják ki, hogy START. Én félek ezektől a mendemondáktól, nekem idegen a halál. Rettegek tőle.

Mindannyiszor, ha idegen, új orvos kerül az osztályra, megpróbál eltávolítani. Az idősebb, tapasztaltabb nővérkék legyintenek, hagyja, úgyis be fog jönni… Igen, úgyis be fogok menni. Nem tudják megetetni a lányom, ott kell lennem. Pedig igazság szerint néhány nagyon tapasztalt nővérkén még Zsuzsika sem tud kifogni. Ilyen például Anikó, akinek hosszú, majdnem fenékig érő haja van. Nála kedvesebb és megértőbb nővérkét nem látott, azt hiszem, azóta sem az I. számú gyermekosztály. Vagy a mindig nevetős, vicces Ibolya, akiből idővel főnővér lett. És hiába tudják megetetni Zsuzsikát, mikor az orvos kérdezi őket, szemrebbenés nélkül mondják, engedje, főorvos asszony, azt az anyukát, mert nem tudjuk megetetni a lányát…

Fiatal, kezdő orvos kerül az osztályra, Ágota doktornő. Nem ismer minket, így reggel, amikor megyek az első etetésre, ellenőrzöm a lázlapot. Átnézem, milyen gyógyszert kap vagy kapott éjjel Zsuzsika, amíg nem voltam ott.

Látom, hogy Sumetrolim szirup van kiírva. Rohanok a nővérkéhez, hogy remélem, még nem adtátok be a gyereknek, mert Sumetrolim-érzékeny, hatalmas, piros betűkkel van ráírva a lázlapjára! Azt mondja, beszéljem meg a doktornővel. Rohanok hozzá, kérdezem, nem túl kedvesen, miért írt fel olyan gyógyszert, amire allergiás a lányom? Azt kérdezi, mennyire allergiás? Mondom, annyira nem, mert még él. Mérges vagyok és határozottan, felnőttesen agresszív. A doktornő meghátrál, elnézést kér, és lecseréli a gyógyszert.

Egy óra múlva a folyosón találkozom Kígyóssy doktorral. Hogy maga mindig topon van, mondja, hallottam, hogy kiosztotta az új doktornőt! Engem pedig végre jó érzés tölt el, hogy nem vagyok már csipkedni-, paskolnivaló kislány. Megvédem az enyéimet, ugyanúgy, ahogyan anyu megvédett minket annak idején.

A kórházban kedvelnek minket, Zsuzsika gyönyörű, szeretni való, én pedig könnyen barátkozom, és igyekszem mindent jól csinálni a gyerek körül, mert még él bennem a halvány remény. A halvány, pislákos? ny, pisló remény, hogy egyszer csak fejlődni kezd, egyszer csak feltalálnak valami zseniális gyógyszert, vagy egyszerűen csak megszán a jóisten. De hiába várom, nem történik semmi. Semmi.

Ha otthon vagyunk, Zsuzsika keveset alszik, azt is csak erős gyógyszerekkel, és rengeteget sír. Néha elvesztem a türelmemet, és bedugom a fülemet. Az apja, amennyire türelmes hozzá, annyira türelmetlen velem. Nem tetszik neki, akivé válni kezdek, mert egyre sűrűbben fordul elő, hogy bátortalanul ugyan, de próbálok ellentmondani neki.

Amikor Zsuzsival foglalkozom, akkor is csak mondja és mondja, sorolja a hibáimat, hogy mikor, mire reagálok rosszul, és mikor, miben nem vagyok elég jó. Miközben a lányunkat imádja, és nagyon-nagyon jó apukája.

Pelenkázás közben üt meg először, amikor arra a határozott utasítására, hogy kezdjem el füzetbe írni, mikor mire és mennyit költök, közönyösen, fakó hangon nemet mondok. Olyan hatalmas pofont ad, hogy a szoba közepéig perdülök. Iszonyúan meglepődöm, és a szemébe nézve azt mondom: azt hiszem, el fogom hagyni. Most rajta van a meglepődés sora, elfehéredik, és szinte azonnal könyörögni kezd, hogy ugye ezt nem mondom komolyan… Érzem, hogy fegyvert kaptam a kezembe. Nem tudtam, mitől fél jobban: attól, hogy elveszíthet, vagy attól, hogy kudarcot vall a házassága. Vagy csak attól retteg, hogy valamit nem csinál jól, hogy ő sem tökéletes? Mert mindig arra törekszik. Hogy tökéletes legyen. Nem rossz ember ő, valahogy mégis belekerülünk ebbe az idegen életbe. Már az esküvőnk előtt egy-két héttel komoly jelek utaltak arra, hogy nehezen viseli a stesszhelyzeteket. Akkor kiabált velem először. Órákon át veszekedett valami semmiségen, és magyarázta, hogy mit nem csinálok jól.

Egészen egyszerű választ találtam arra, miért változott meg egyik napról a másikra. Levágatta ugyanis majdnem derékig érő, gyönyörű, hullámos haját, amit annyira, de annyira szerettem. Ezzel együtt mintha a lazasága és jófejsége is eltűnt volna. Mintha nem is ugyanaz az ember lett volna, mint azelőtt. Én pedig sírva járkáltam, és tépelődtem, mit is tegyek. Anyut kérdeztem, hogy férjhez menjek-e. Ő azt felelte: tudod, hogy semmi baj nem történik, ha meggondolod magad. De én éreztem, hogy csalódást okoznék. Anyu rengeteg pénzt költött már az esküvőre. Így hát természetesen hozzámentem, tizenkilenc évem minden bölcsességével.

A nászutunk, na, az viszont egyenesen gyötrelmesre sikeredett. Mert megbeszéltük ugyan a barátainkkal, hogy az esküvőnk után elmegyünk együtt a Balatonra, de István (teljesen érthető módon) kitalálta, hogy nem kell nekünk társaság a nászútra. Én egyetértettem vele, bár fájt a szívem egy kicsit, féltem, hogy unatkozni fogunk. Végül azt mondtuk a többieknek, hogy induljanak csak, majd utánuk megyünk, de nem tettük. Stoppal elmentünk Parádfürdőre. Kivettünk egy szobát egy kedves nénitől, és egészen jól berendezkedtünk.

Másnap István már veszekedett velem, hogy miért veszek filteres teát a boltban, úgysem fogom meginni. A strandra pedig mindennap csak kettő után mehettünk, mert akkortól féláron volt. Ilyen megalázó fukarságot én addig csak hírből ismertem. Természetesen akkor is sejtettem, ma pedig már bizonyosan tudom, hogy a felelősség érzete és a házasság felnőttes volta tette őt ilyenné. Ez engem persze nem vigasztalt, elkeseredve gondoltam, hogy jó kis nászút ez, de majd csak megváltozile, megvák a hozzáállása, ha több pénzünk lesz, mert amúgy olyan jó ember. Valahogy így kezdődött a mi házasságunk.

Szóval mostanában a dühkitörések után, másnap mindig kedveskedik, majdhogynem udvarol egész nap, én pedig minduntalan élvezettel fürdőzöm ebben. Ilyenkor ugyanis fontosnak érzem magam, elvakít, hogy úgy tűnik, ennyire szeretnek. Olyan ez, mint a kábítószer, szinte vágyakozom arra, hogy agresszív legyen, mert ami utána következik, azt újra és újra át akarom élni. És szépen belekerülünk ebbe a mindkettőnk számára ismeretlen körforgásba.

Közben Zsuzsika nagyon lefogyott, egyre nagyobb munka megetetni. Nehéz szétfeszíteni úgy a száját, hogy ne okozzak fájdalmat, de félre se nyelje a belapátolt ételt. Mondom is neki mindig, amit nekem is mondott az anyám annak idején, hogy így sose megy férjhez, ha ilyen sovány marad. Szedje össze magát, mert nem szeretném, ha a nyakamon maradna, meg hát ki akar majd elvenni valakit, akit erőszakkal kell megetetni?

Nem nagyon szeretek otthon lenni, amikor csak tehetem, fogom Zsuzsit, és megyünk. Időnként például Félegyházára utazunk a barátaimhoz, ketten, anya és lánya. Így lopunk magunknak egy csöppnyi jó érzést és viszünk egy kis örömöt a hétköznapokba. Természetesen Zsuzsának hívják ezt a barátnőmet is, és az is természetes, hogy imádja – mint druszáját – Zsuzsikát. Ha ott vagyunk, akkor tapintatból nem hív vendégeket, mert idegeneknek mindig ijesztő a lányom látványa. Egy barátjuk, aki váratlanul beesett egyszer, meg is kérdezte, miért hörög annyira, pedig éppen kivételesen nem is volt beteg. Legyintettem, hogy ugyan már, férfiak, mit értenek ők ahhoz, mikor beteg egy gyerek.

Hajnalban gyengeségre, gyomorfájásra ébredek. Kimegyek a fürdőszobába, megmosakszom. Úgy érzem, hogy a hideg víztől rendbe jövök, de mikor visszaindulok a nappaliba, ahol alszunk Zsuzsikámmal, elájulok, és leesek a lépcsőn. Pedró, Zsuzsa barátnőm férje ölben visz vissza az ágyba. Még egy kis hideg víz, és már jobb is. Igen, ez elég gyakran előfordul mostanában, de tudom én, hogy elmúlik, csak nyilván összeszedtem valami vírust…

Jó ott lenni, kikapcsolódni, látni, hogy nem fordulnak el tőlem, amiért a lányom így sikerült, hanem támasztanak, óvnak, szeretgetnek. Otthon is így van ez, de az önvád, hogy vétettem a családom és a férjem ellen, mindig bennem motoszkál. Elkövettem ugyanis azt a hibát, hogy nem produkáltam tökéletes utódot, és ezért, amíg élek, bűntudatom lesz, hiába beszélnek a lelkemre, és hiába szeretik kimondhatatlanul a lányomat.

A kis Polski hihetetlenül jól működik, a legvadabb télben is biztonságosan jövök-megyek vele. Pedig az avas-déli lakásunk megközelítése télen elég embert próbáló feladat. Zsuzsi a hátsó ülésen fekszik, amikor egyszer, a közel hatvancentis hóban elakadunk az avas-déli Második Ütem közepén. Néhány taxis a segítségemre siet, nagy nehezen kitolnak a hatalmas hókupacból. Döbbenten veszik észre a szivacsok között teljes lelki nyugalomban fekvő gyereket. Zavartan kérdezi az egyikük: nem szokott lemászni? Nem, mondom, nem olyan lemászós típus. És mivel vigyorgok, mert örülök, hogy ki tudtak tolni, azt hiszik, valóban csak nem olyan lemászós típus.

Aztán a helyzet nehezedik, már kanállal is képtelen vagyok szétfeszíteni a száját, hogy megPolt, hogetessem. Képtelen vagyok, és belefásultam. Úgyhogy egyszer csak átbillennek a dolgok. Mivel nem képes enni, szépen, fokozatosan megtanulom, hogyan kell szondán keresztül táplálni. Tudom, hogy ez otthon nem biztonságos, mégsem akarom, hogy infúzión lógjon, vagy kórházban éljen. Közben fáradt vagyok és elkeseredett. Néha napokig nem alszik, olyankor alig állok a lábamon. Aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra elalszik, én pedig percenként mérem a pulzusát, számolom, mert ha negyven alá esik, rohannunk kell a kórházba. Éberen alszom, minden fura zajra felriadok, pontosan tudom, mely hangok szokatlanok tőle. Profivá válok éberen alvásban.

Közben próbáljuk helyrehozni a házasságunkat, de egyre kevesebb sikerrel. A körforgás marad, nem fogom fel, hogy rajtam is múlik, nem akarok kitörni belőle. Mert hiába a lelki és fizikai megalázás, mindezt egyetlen perc alatt feledteti a másnapi kedveskedés. Továbbra is levesz a lábamról, akivé ilyenkor válik, egy rajongó, szerelmes, biztonságot nyújtó, erős férfivá, aki mindenben támaszom. Aztán szép lassan ráébredek, hogy a kedveskedő szakasz sem olyan jóleső már. Kezdem úgy érezni magam, mint egy ketrecbe zárt állat. Kölyökállat, aki közben kinőtte a ketrecét. Éjjelente arra ébredek, hogy két szilvás gombóc nagyságú valami elzárja a levegőt a torkomban (most, hogy leírom ezt a mondatot, újra megjelennek az oly régóta nem érzett gombócok), és a torkomhoz kapok. Levegőt kérek, nem akarom ezt a rohadt gombócot érezni!

Igen, a gombóc.

Egyszer anyuéktól tartunk éppen hazafelé, amikor a Szikra mozi előtt a villamosmegállónál átcsúszom a piros lámpán. Villanást látunk, kattogást hallunk.

István meg van róla győződve, hogy a lámpára felszerelt fényképező vakuja villant, ami most aztán rögzítette, hogy én mekkora egy bunkó vagyok, és nyilván egy vagyont kell majd a büntetésre kifizetnünk.

Szótlanul hallgatom a szidalmait hazáig. Zsuzsi a hátsó ülésen fekszik csendesen. Arra gondolok, talán még szerencse is, hogy nem érti, miket mond az apja. Ha értené, biztosan rosszulesne neki, csalódna benne. Fogyatékosságának ez az egyetlen pozitívuma.

Otthon István újult erővel kezdi el mondogatni, hogy jó lenne, ha elgondolkoznék azon, milyen ismerőst keresek a rendőrségen, aki segíteni tud, és eltünteti a kocsiról készült fotót. Mert ő ugyan ki nem fizeti. Bátortalanul megjegyzem, hogy nem baj, majd kifizetem én, van pénzem, mire megrángat, hogy az a közös pénzünk, és csakis én lehetek ilyen mocskos proli, hogy elherdálnám a pénzt, amiért megdolgoztam.

Hívjam csak fel a volt kolléganőimet, valamelyiknek, Vasasnénak vagy Áginak biztosan vagy egy vendége, aki rendőr. Felhívom hát őket, végtelenül szégyellve magam. A torkomban nagyobb a gombóc, mint valaha, az arcom ég, vastag cseppekben folyik rajta a megalázottság verejtéke. Ági nem is kérdezi, miért kell, azonnal kapok egy telefonszámot. Valamilyen Erika, aki a közlekedésnél dolgozik, és Vasasné vendége. Rettenetesen érzem magam, gyűlölök szívességet kérni. Most nem csak az arcomon, a hátamon is folyik a víz, a nadrágomat gyürkészem, miközben telefonálok. István fel-alá járkál körülöttem, nem megy ki a szobából, minden egyes szavamat hallani akarja. Elnyögöm iszonyú zavartan az Erika nevű vendégnek, hogy azt gondolom, az automata traf/p>utomatai lefotózott a Szikra mozi előtt. Erika nem túl kedves, azt mondja, semmilyen automata nincs a városban, legyek nyugodt. Halkan megköszönöm a segítségét. Ég az arcom a szégyentől. Talán meg kellene ölnöm Istvánt, fut át egy pillanatra rajtam. Vagy imádkoznom kellene, hogy baleset érje. Elengedem magam egy pillanatra, és elképzelem, hogy özvegy vagyok és szabad. Erre a gondolatra egyetlen másodperc alatt tűnik el a gombóc a torkomból.

De István hangja visszaránt. Na, mi van? Sikerült elintézni? Jóvá tetted, hogy mennyire bunkó vagy, és a piroson hajtasz keresztül?

Üvölt.

Küszködés, különköltözés, visszaköltözés, újabb verések. Menekülnék, de hol fenyeget, hol könyörög. Imádja a gyereket, aki gyakorlatilag már nem tartható otthon. Szinte minden napra jut valami izgalom, minden héten legalább kétszer kell rohanni vele a kórházba, hol oxigén kell, hol valami lazító injekció, hol pedig csak egyszerűen olyan gyógyszerek halmaza, amiket a kórház nem ad ki. Kígyóssy főorvos tanácsolja először, hogy próbáljunk meg gondoskodni az elhelyezéséről, nem jó ez így, veszélyes otthon kísérletezni. A szondázás, az infúziók nem oda valóak. Vitázunk rajta, az apja nem szeretné, ha elvinnénk. Nekem is nehéz, szörnyű nehéz még beszélni is róla, de félek. Félek, hogy rontok az állapotán. István pedig nyilvánvalóan attól fél, hogy elveszít engem, ha Zsuzsi nem lesz otthon. Igen, attól fél, ha elengedi a pórázt, elfutok. Mert Zsuzsi a pórázom. De végül ő is belátja, hogy egyre nagyobb felelőtlenség otthon tartani. Elmegyünk hát megnézni néhány csecsemőotthont.

Szörnyű, amivel szembesülünk. Szörnyű. Először Boldogkőváraljára megyünk, de már az udvaron rosszul érzem magam. Kóbor gyerekeket és felnőtteket látok magam körül, akiknek fogalmuk sincs arról, hol is vannak valójában. A kedves, dundi főnökasszony körbevezet minket. Nem jó itt. Az jut az eszembe, hogy biztosan egyik otthon sem fog tetszeni, ez eleve halálra ítélt gondolat. A fekvő osztályon iszonyú bűz és felnőtt férfiak sora, köztük a csecsemők. Sokkol a látvány. Tömény és menekülésre késztet. Majdnem kifutunk az épületből, és némán utazunk hazáig.

Aztán Tokaj, ami ha lehet, még rosszabb. Sokkal több a gyerek, kevés a gondozó, és a bűz fojtogatóbb, mint bárhol eddig.

Úgy döntünk, hogy bár nehéz és veszélyes, de ameddig az egészsége engedi, otthon ápoljuk Zsuzsit. Óriási felelősség, különösen úgy, hogy a házasságunk gyakorlatilag romokban hever. Mert bár a körforgás megmarad, egyre cefetebbül érzem magam.

1988 februárjában teherbe esem. Igazán nem akartam még egy gyereket, rosszul élem meg, és bár ez eléggé csúnyán hangzik, valamiféle csapdának érzem a babát. Tudom, hogy soha nem szabadulok innen, soha nem léphetek ki a körforgásból, ha megszületik. Mert hónapok óta tervezem, hogy végleg elköltözöm. István persze örül, pontosan érzi, milyen erős kapocs lesz ez kettőnk között. Újabb pórázt kap a kezébe, ha el is szakad az első, mindjárt itt a második, a biztonsági póráz. Anyu óvatosan örül, a barátnőim egytől egyig szörnyülködnek. Az én kedvem nem javul, továbbra is csapdában érzem magam. Közben természetesen ettől fojtogat a szégyen, de mégis így érzek, bármennyire is nem szeretnék.

Zsuzsikának mindennap beszélek arról, hogy nemsokára testvére születik. Mialatt neki beszélek, talán magamat is sikerül meggyőznöm, hogy csodálatos család leszünk így együtt, mi négyen. Közben érzem, ez nem az, amit én szeretnék. De feladom, és beletörődöm abba, hogy Istvánnal kell leélnem a hátralevő életemet. A terhesség alatt pedig István annyira kedves, hogy ez olyan nagyon nem is esik nehezemre. Nehéz lesz, de tudom, hogy nem tehetek mást, ha túl akarom élni. De kicsit másképpen alakulnak a dolgok.

Tizenhárom hetes terhes vagyok, amikor Hollóssy doktor (akit régen ismerek, és az ismeretség miatt nem szültem nála Zsuzsikát, ó, milyen balga is vagyok, te jóisten!) ultrahangvizsgálat közben kicsit elkomolyodik, és azt mondja, talán nem ártana Debrecenben megmutatni magam egy genetikusnak is, biztos, ami biztos. Baj van? – kérdezem, mert ha igen, akkor nekimegyek a Sajónak! Zavartan nevetgél, és azt mondja, hogy ugyan már, csak menjek el egy másik orvoshoz is, több szem többet lát, és különben is fokozott óvatosság javaslott Zsuzsi miatt, de szerinte persze nem lesz itt semmi baj.

Elmegyünk hát a debreceni klinikára, ahol messze földön híres a genetikai osztály. Megnyugtatnak, hogy minden rendben van, a vérvizsgálatunk is tökéletes eredményt mutat, semmi ok aggodalomra, majd tizenhat hetesen az AFP-vizsgálatra várnak legközelebb.

A miskolci és a debreceni AFP-eredmény is katasztrofálisan rossz. Vissza Debrecenbe, nagy ultrahang, mindenféle vizsgálat, majd Papp professzor, akit a nőgyógyászom megkér, hogy különösen figyeljen rám, kedvesen azt mondja, hogy nem talál semmi eltérést, járjak minden héten kontrollra, de ő nem lát okot arra, hogy ne születhessen meg a baba. Megkönnyebbülök, bár az a rohadt gombóc a torkomból nem akar eltűnni. A sok ijedség után persze mardos az önvád, nyilván mert nem akartam már Istvántól gyereket, azért van mindez. Elhatározom hát, hogy nagyon-nagyon fogom szeretni a kisbabámat. István szótlanul veszi tudomásul, hogy talán baj van. Nem szidalmaz, nem bánt, inkább csak nagyon csendes. Kezdek hozzá közelebb kerülni, talán már szinte értem is, mennyire fájhat ez neki.

Este Zsuzsit odaveszem magamhoz, és elmondom neki, milyen szörnyű dolgokon mentünk keresztül, de hál’ istennek minden rendbe jött, és a kistestvérét mindketten nagyon fogjuk szeretni. Zsuzsi kicsit meg van sértődve, de látom, hogy titokban örül ám a jövevénynek. Nevet keresgélünk neki, de egyik sem jó. Biztosan lány lesz, valami azt súgja. Legyen talán Eszter. Ez Zsuzsinak is tetszik, pedig mindketten tudjuk, hogy anyu az Évának örülne. Ha pedig egészen véletlenül mégis kisfiú lenne, akkor majd Andrásnak nevezzük, apósom után. Nevetgélve mondjuk meg Istvánnak a névválasztás eredményét. Komoran morog rá valamit, nem nagyon örül, pedig az utóbbi időben már egészen kedves velem. Fura viszony fűzte az édesapjához, aki még a házasságunk elején meghalt. Mindig azt hittem, hogy ellentétben az anyjával, akivel nagyon szoros volt a kapcsolata, az apjához nem nagyon kötődik, de a halálakor döbbenten láttam, mennyire összeomlott. Most neki akartam a névválasztással kedveskedni, de úgy tűnik, nem különösebben sikerült.

Félidős lehetek, amikor a professzor úr újabb ultrahang után azt mondja, hogy valami nem ötös, de nem tudja, mi az. Csak egy érzés, hogy valami nem ötös. Na jó, gondolom magamban, ez pont olyan hülye mondás, mint a „nem vagyunk jósok”, n. sok&rdqhangosan meg is kérdezem, nem akarja-e azt mondani, hogy nem jós. Furán néz rám, egyébként is olyan fura kinézetű, bizonytalannak tűnő férfi. Folyton fel-alá rohangál a kórházban, leszegett fejjel, hosszú ujjú köpenyben, aminek az ujja két számmal hosszabb a karjánál. Vagy a köpeny nagy, vagy a karja rövid, mindig ez jut eszembe, ha meglátom.

Megállapodunk, hogy kicsit gyakrabban jövünk vizsgálatra, mondjuk két-három naponta. A férjem szó nélkül veszi tudomásul, nem mutatja, hogy fájna neki, inkább engem vigasztal, de azt is csak csendesen.

Amikor hazaérünk, anyu a konyhában zöldborsót pucol, Zsuzsi a hálóban nyafog. Fakó hangon közöljük, hogy a doktor szerint valami nem ötös a terhességemmel. Megint ez a szörnyű bűntudat, hogy nem tudok tökéletes gyereket produkálni. Folyton csalódást okozok mindenkinek. Elönt a szégyen, kerülöm a férjem és anyukám tekintetét. Szeretnék bocsánatot kérni, de nem nagyon találom a szavakat. Egészen biztos vagyok benne, hogy mindez az én hibám, ez a büntetésem, amiért el akartam hagyni a férjemet. Anyu közben tovább pucolja a borsót, és szépen nyugodtan azt mondja, semmi baj nem lesz, majd meglátod, kicsim, örülök a babának, csak titokban félek néha, hogy baj lehet. De reménykedem, hogy minden rendben lesz! Miközben a borsót piszkálja, látom, hogy sír. Megszakad a szívem. Istenem, tudtam, hogy csalódást okozok szegénynek!

Következő héten elhatározzuk, hogy felkeressük Czeizel Endrét, mégiscsak ő a legismertebb orvos ezen a téren az országban. Elmegyünk hát Budapestre. Ultrahang, vérvizsgálat, majd egy kedves, harmincöt körüli, szürke színű doktornő hosszasan elmagyarázza, hogy a professzor úr (akit mi nem is láttunk) gratulál a babához, mindent rendben találtak. Feltétlenül értesítsük őket, ha megszületett. Azonnal értem, hogy biztosan a statisztika miatt, és bólogatok ezerrel, hogy persze, közben meg arra gondolok, hogy addig álljál fél lábon, amíg értesítelek. Végre kijövünk a rendelőből, és megkönnyebbülve indulunk haza. Nekem nem szűnik meg ugyan a rossz érzésem, de István olyan kedves-rendes már hetek óta, hogy egész úton azon gondolkodom, az is lehet, hogy majd megváltozik, és nagyon jó lesz az életünk.

Az utasítás szerint két-három naponta Debrecen. Jó pár hét elteltével, mikor a professzor újra a „nagy ultrahanggal” nézi a babát, kedvesen megsimítja a karomat, és azt mondja: na, ezt most itt befejeztük. Bólintok, szerintem is ideje hazamenni. Ő viszont azt kéri, hogy menjünk be a férjemmel hozzá a szobájába. Rossz érzésem van, de közben azért mondogatom magamnak, hogy nyugi, a villám se szokott ugyanoda kétszer lecsapni. Micsoda hülyeség ez!

Az orvos szobája kicsi, de világos. Szemben ül velünk, és most a bizonytalanság szikrája sem látszik rajta. Sőt, túlzottan magabiztosnak és nagynak tűnik.

Kedves Éva (csak nekem beszél, mintha a férjem ott se lenne), ha ön az én lányom volna, akkor is azt tanácsolnám önnek, hogy ezt itt most fejezzük be. Mondom, oké, de akkor miért kellett bejönni a szobájába? Mint aki meg sem hallja, hogy mit kérdezek, elkezdi sorolni, hogy az otthon élő, súlyosan fogyatékos kislányunkra való tekintettel azt javasolja, szakítsuk meg a terhességet. Na, jó, de kérem, én harmincöt hetes terhes vagyok, nem tizenkettő!

Igen, de ő=”j>Igen, úgy döntött, hogy mivel nem ötös, ezért talán jobb, ha nem kísérletezünk. Na persze, megint ez a baromság. Csúnyán káromkodom magamban, de hangosan csak annyit kérdezek: Miért? Elmagyarázza, hogy őszerinte valamilyen fertőzésem volt, ami megtámadta a placentát, az pedig begyulladt ettől, és nem tudta megfelelően táplálni a babát. Igen, mondom, észrevettem, hogy alig nő a hasam, meg keveset is mozog a kicsi, de hát majd megnő idekint, nem? Egy rövid nem választ kapok. Majd amikor látja rajtam az elképedést, kedvesen elmagyarázza, hogy a táplálék hiánya oxigénhiányt okoz, ami azt jelenti, hogy… Mondom, ne is folytassa, innen már vérprofi vagyok a témában.

Jó, akkor megegyeztünk, hogy ezt itt és most befejezzük. Egymásra nézünk a férjemmel és bólintunk. Rendben. Közben az jár az eszemben, hogy azt sem tudom, mit beszél. Közönyt érzek, talán egy csöppnyi félelmet, és persze hatalmas bűntudatom van. Az orvos megkérdezi, hogy szeretnék-e hazamenni, és az otthoni kórházba befeküdni. Vagy ha már itt vagyok, akkor tudjuk le esetleg itt?

Persze, jó lesz, tudjuk le itt. Gyakorlatilag fogalmam sincs, miről beszél, de persze, tudjuk le. Tudjuk le. Tudjuk le. Legyünk túl rajta.

Megköszönjük, kedvesen kikísér, bátorítóan megérint, majd szinte egy másodperc alatt visszaváltozik bizonytalan, szórakozott professzorrá, és befelé fordulva, elgondolkodva elkacsázik.

HARMADIK FEJEZET

A „feltöltés”

Mamus jár az eszemben, mint mindig, ha bajban vagyok. Mamus, gyermekkorom Mamuskája, akivel egészen szoros, különleges kapcsolatom volt.

Nem voltunk rokonok, mégis a világon a legeslegtöbbet jelentettük egymásnak. Gyermekkoromban legalábbis így gondoltam. Abban a Győri kapui közös udvarban voltunk szomszédok, ahol születtem és életem első hat évét leéltem. Hatalmas kertje volt, a háromlakásos, földszintes házhoz egy hosszú járda vezetett, ami a kapuval szemben végigfutott a telek teljes szélességén. A kertben kút és egy hatalmas cseresznyefa állt. Mi a jobb sarokban laktunk, ők balfelé, középen pedig Mamus legidősebb lánya a férjével és a lányával. Mamusnak és a férjének, Pista bácsinak volt egy rettenetes, hatalmas kakasa. Emlékszem, sokáig féltem tőle, mert minden különösebb ok nélkül folyton belém csípett, vagy ellopta a kezemben tartott ételt. Aztán egyszer elegem lett, amikor épp az anyu által megkent vajas kenyeremet lopta ki a kezemből és gőgösen elrohant vele, és ordítva utánavágtam egy kezembe akadó követ, majd úgy, ahogy voltam, mérgesen, taknyosan, könnyesen, felvertem Mamust, és elpanaszoltam neki a kenyerem elvesztésének történetét. Persze azonnal kaptam tőle másikat, sőt, még lekvárt is rá. Másnap reggel pedig a kakasnak annyi lett. Mamuskám egyszerűen elvágta a nyakát. A kakasból pörkölt lett, én pedig megnyugodtam, és vígan császkáltam az udvaron, a legnagyobb biztonságban. Mert kakasok ide, kakasok oda, engem megvéd az én Mamuskám. Mikor már nem laktunk egy udvarban, mert mi elköltöztünk a saját házunkba, akkor is sokszor elszöktem hozzá. Ha bármi bánat ért, mindig oda szaladtam. De ő is gyakran járt hozzánk. Hol csak úgy, mert arra volt dolga és ráért, hol pedig valami ürüggyel. Mikuláskor vita rszont kivétel nélkül mindig eljött, hiszen aznap van a születésnapom. Az ajándékon kívül természetesen kaptunk a húgommal Mikulás-csomagot is szép, piros celofánban. Az enyém mindig kicsit nagyobb volt, mint a húgomé. Mert bár Móni, a húgom sokkal aranyosabb kislány volt, Mamus engem látott szebbnek és kedvesebbnek. Sőt, mivel én voltam a mindene, ezt éreztette is. És ezért én még jobban szerettem. Hogy nem rejtette véka alá: neki igenis én vagyok a fontosabb. De én sem rejtettem véka alá, mennyire szeretem őt. Diósgyőrben laktunk már, amikor egyszer kóstolót hozott disznóvágásból. Miután elment, egész este a papírt csókolgattam, amibe be volt csomagolva a hurka-kolbász, mert ahhoz hozzáért az én Mamuskám keze. A keze, a legszebb kéz, amit valaha láttam. Erős, csontos, mindig kiszáradva a mosogatástól, de mégis lágy. De nemcsak a kezét láttam a legszebbnek a világon, hanem őt magát is, mert annyira nagyon szerettem. És csodák csodája, anyu ezen soha nem sértődött meg. Neki is természetes volt, hogy ennyire szeretem Mamust.

Egyszer, olyan ötéves forma lehettem, elkéredzkedtünk, hogy a szomszéd utcán lévő játszótéren hintázzunk. Vendégség volt az udvarban, úgyis csak láb alatt lettünk volna. Elindultunk hát Józsikával, a szomszéd kisfiúval a játszótérre. Szerettük azt a játszóteret, nemcsak hinták voltak, hanem lebetonozott körforgó is, meg libikóka. Józsikával mindegyiket előszeretettel használtuk, de legjobban a hintát szerettük. Szerettük a lánc hangját, ahogy nyikorog, szerettük a valamikor zöldre festett, kopott, jellegzetes vasszagú ülést és a lábunkkal kikoptatott leszállópályát. Sokszor versenyeztünk azon, ki tudja magasabbra hajtani a hintát, és onnan ki tud a legügyesebben kiugrani. Éppen javában hintáztunk, amikor egy kedves bácsi odajött hozzánk. Öltöny volt rajta, fehér ing, a zakó csak úgy a vállára vetve. Nekem kicsit úgy tűnt, mintha az egyik keze beteg lenne, mert olyan furán lógott. Azt kérdezte, tudunk-e verseket. Hintázás közben rávágtam, még jó, hogy tudunk, ha nem látná, már nem vagyunk csecsemők. Hát, mondta, akkor esetleg nem lenne-e kedvünk az ő feleségét, Marika nénit felköszönteni születésnapjára? Adna nekünk tíz forintot, és csak fel kellene menni vele ide, az első emeletre, mert bizony ők itt laknak a nevezetes Marika nénivel. Tíz forint. Az sok? – kérdeztem. Mennyi dianás cukrot vehetek rajta? Azt mondta a bácsi, sokat. Százat. Azt tudtam jól, hogy a száz az sok. Józsikával tehát megvitattuk a dolgot, én lecsusszantam a hintáról, és elindultunk a lépcsőház felé. Találgattuk, melyik verset is adjuk elő, amikor hallom, hogy Mamuskám kiabál a sarokról, Pistike (kisebbik unokája) kezét fogva. Odafordultam, amikor meghallottam a hangját, és mire visszafordultam, az öltönyös bácsi nem volt sehol. Évekkel később tudtam meg, hogy Mamus ideges lett, amiért elmentünk, és kitalálta, hogy Pistike utánunk akar jönni. Egyszerűen féltett engem, mert annyira nagyon-nagyon szeretett. Megérezte talán, hogy bajban vagyok. Sokáig keresték aznap a környékbeliekkel azt az öltönyös bácsit, de nem találták, és senki nem is hallott róla.

Az ismeretlen, idegen veszélyben Mamustól várom hát most is a védelmet, jó lenne, ha itt lenne velem és fogná a kezemet. Senki másra nem vágyom, csakis az ő ölelő karjára, ami minden rossztól elzár, és megvédelmez. De nincs itt, így egyedül kell szembenéznem azzal, ami következik. Mert hiába van itt a férjem, ő nem tud nekem olyan vigaszt és erőt nyújtani, mint Mamus.

István csendben fogja a kezem, néha megsimogat. Jólesik, de tisztában vagyok vele, hogy nem lenne velem ordlenne vilyen kedves, ha tudná, hogy mindez az én hibám, én nem akartam ezt a babát.

Így aztán a bűntudatomat elrejtve baktatok át a nőgyógyászatra, ahol rögtön kapok egy ágyat. Szólnak, hogy pakoljak le, jön majd az orvos. István hazaindul, hogy hozzon ruhákat és ami kell a kórházban, hiszen pár napig itt leszek. Zsuzsi jár a fejemben, talán mégis jobb lenne hazamenni, de aztán győz bennem valami, ami azt súgja, hogy legyek túl rajta. Egykedvűen foglalom el a helyemet egy négyágyas szobában. Nem is értem, hogyan kerültem ide. Középen az ablaknál asztal, a falaknál oldalt két-két ágy. Hideg, szürke műkő padló. A szag kicsit kesernyés, de tiszta.

A szomszédos ágyon negyven körüli nő szenved, ő már megkapta a „feltöltést”. Huszonnégy hetes terhes, későn vette észre. Rokkant, mondja, azért veteti el. Erőteljes mozdulattal tárja fel a takarót, és mutatja, hogy mindkét lába hiányzik combtőből. Mennyire más vagyok, mint pár éve, gondolom magamban. Régen biztosan megrettentem, vagy mélyen megsajnáltam volna. Most csak bólogatok unottan, nem hat meg a története. Az ő oldalán fekszik még egy tizenhét éves kislány, nyolchetes terhesen. Egyelőre kimarad az iskolából. Egész nap sír, kicsit az agyamra megy. Az én lábamnál szőke, dundi kismama sóhajtozik, harmincnyolc hetes terhes. Tegnap vették észre, hogy hydrocephalus a baba. „Feltöltés”, befejezés. Ez lett a sorsa… Ő is sírdogál, nekem pedig nincs kedvem (erőm?) vigasztalni. Kifejezetten haragot érzek. Miért nem tudod szó nélkül tenni a dolgodat? Nem merem hangosan kérdezni, mert szorult belém egy csöppnyi empátia, de rájövök, hogy az évek múlásával ez egyre fogy.

Aztán szerencsére hívnak, hogy menjek az ambulanciára. Kedves, sötét hajú, zömök nőgyógyász az orvosom. Apró, fehér keze van, még fehérebb foltokkal. Szimpatikus, korrekt. Most méreganyagot fecskendezünk a méhébe, vagyis „feltöltjük”, mondja, miközben pici kezére felhúzza a gumikesztyűt. A magzat reggelre meghal. Aha, mondom, ha halva születik, nem kell megmenteni, ugye? Bólint. Na, ma is tanultam valamit.

Visszamegyek a szobába, és megpróbálok olvasgatni. Egy halom újságot vett nekem a férjem, nehogy unatkozzam, mialatt meghal bennem a gyerekem. Ezért hát olvasgatok. Nehogy unatkozzam.

Miközben lapozgatom a különböző újságokat, a mellettem fekvő rokkant nő elmeséli az egész életét. Néha bólogatok, néha hümmögök, de arra sem veszem a fáradságot, hogy azt higgye, figyelek. Aztán befordulok, és próbálok úgy tenni, mintha aludnék.

A nővérke este bejön, hoz valami gyógyszert, ami nem nyugtató, és kérdezi, vannak-e már fájásaim. Nekem? Semmi, mondom, és úgy teszek, mintha nagyon gyakorlott lennék ilyen szülésügyekben, biztosítom róla, hogy azonnal szólok, ha lesz valami.

Reggel nagyon korán ébredek, a baba már nem mozdul. Kérdezem a nővérkét, hogy ez így rendben van-e, mondja, hogy nagyon is. Tudja, anyuka (anyukának hívják a betegeket, milyen aranyos), már nem él a baba. Jó, mondom, ezt jó tudni, még ismételje el egy párszor, ha véletlenül nem jutna eszembe.

Aztán infúziót kapok, és nem kelhetek már fel az ágyból. Olvasgatok, hogy ne unatkozzam. Később az ágyszomszédom ordítva elkezd szülni, de nem tudok, nde nem a nővérért menni. Próbálom nyugtatni, de nem sok eredménnyel. Nagy nehezen megérkezik a nővér, felrántja a takarót, és közli, hogy meg is van a baba, mehetnek a műtőbe kitakarítani a nyomát. Enyhe hányingert érzek, és nem tudom levenni a szememet a véres halomról, ami a két lábcsonk között, elhagyatva hever. A nővér háttal nekem beáll úgy, hogy ne lássam tovább. Igen, tudom. Nem szabad megnézni az ilyesmit. Anyu is megmondta, hogy mindegy, mi történik, csak a babát ne nézzem meg. Mert ha nem nézem meg, nem fog fájni később. Jól van, anyu, ez nem az enyém, ezt megnéztem. Megnéztem, de nem éreztem semmit.

Egy óra múlva jön az orvosom, és kérdezi, hogy hány percesek a fájások. Mondom, sehány, de így legalább tudok olvasgatni… Szól a nővérnek, hogy erősebb legyen az az infúzió, nem akar jönni a fájás. Motyogok magamban, hogy azt nem mondták, hogy fájni is fog, de mindegy, csak legyünk túl rajta.

Kapok egy injekciót az infúzióba, és húsz perc múlva eljön a földi pokol. Olyan fájdalmaim lesznek, hogy nem tudom, ki vagyok, és azt sem, hogy hol. Homályosan emlékszem, hogy néha bejön a nővér, megvizsgál és megszid, jó lenne már tágulni. Ha tudnék válaszolni, biztosan azt mondanám, hogy azon vagyok, de nem tudok. A fájdalomtól elvesztem az eszméletemet. Néhány foszlány maradt csak meg bennem. A vizsgálatok, hogy az jó volt, akkor nem fájt. A mondatok, hogy azért ilyen szörnyű, mert már nem él a baba. A saját dühöm, ami pár pillanatra elemi erővel tör föl, hogy fejen rúgom, ha még egyszer valaki figyelmeztet, hogy egy halott van bennem. Kora délután elkezdődnek a tolófájások. Jön a nővérke, mondom neki, hogy szülni fogok, kedvesen mondja, hogy épp itt az ideje, mindjárt műszakváltás, kapjam össze magam. Persze, a műszakváltás, majdnem kiment a fejemből. Olyankor a fű se nő fél órán át.

A nővér sietve tolókocsit hoz, közben érzem, hogy csúszik ki belőlem valami. Szólok, hogy nem lesz jó, nem tudok ülni, mert kilóg belőlem a gyerekem. A nővér közönyös hangon azt mondja, hogy üljek rá nyugodtan, már úgysem él. Ó, hogy is mehetett ki a fejemből! Ráülök tehát a halott kisbabámra, és hagyom, hogy toljanak a műtő felé. Két karommal minden erőmet összeszedve megemelem a testemet, hogy ne teljes súlyommal nehezedjek a halott babámra. Nem akarom összenyomni. Közben kitartóan, a nyakam erősen megfeszítve nézek felfelé, nehogy megpillantsam, mert akkor nem fogom elfelejteni soha. A műtő küszöbén zökken egyet a kocsi, és a kicsi lecsúszik a földre. Nem nézek utána, csak kiabálok, hogy leesett. Felkapják és odébb rakják, miközben én továbbra is a plafont bámulom. Miután kiviszik, végre elengedem a merev nyakizmomat, és körbeforgatom a fejem. Nem is műtő, ahol vagyok, hanem valami vizsgálóféle. Egy nővér papírokkal babrál, egy zöld ruhás műtősnő pedig pakolja a méhem kitisztítására szolgáló eszközöket.

Nézem a zöld ruhás nőt, ahogyan a szerszámokkal babrál, és belém hasít, hogy majdnem huszonnégy órája nem gondoltam Zsuzsira. Elkezdek róla beszélni a gépiesen pakoló nőnek, aki közben, mint aki nem is hallja, mit karattyolok, nagy adag injekciót ad, és átsegít az ágyra. Sírok. Kérdezem, nincs-e zsebkendőjük, hiszen én most zokogni fogok. Az otthon lévő gyerekem fogyatékos, ez meg itten a. z meg inem sikerült, úgyhogy most már biztosan valami nagy baj van velem. A műtősnő vigasztalna, de lekiabálom. Elnézően mosolyog rám, mintha magam is retardált lennék. Még az is lehet, hogy igaza van, gondolom, aztán többre nem emlékszem.

Az orvosom kedves hangjára ébredek. Szól, hogy minden rendben, túl vagyunk rajta. Nézem a törtfehér, repedezett plafont. Most is le tudnám rajzolni, ha tudnék egyáltalán rajzolni.

Betolnak a kórterembe, és próbálnak vénás injekciót adni. Nem sikerül, nincs egyetlen ép vénám sem, a fájdalomtól fel vagyok puffadva, és nyilván el lehetek torzulva, mert észreveszem, hogy anyu bejön a kórterembe, de ki is megy, miközben azt mondja a férjemnek, hogy rosszul emlékszel, nem itt van. Halkan szólok neki, hogy itt vagyok. Látom az arcán a döbbenetet. Mondom, ilyen jól nézek ki? Nevetgélek, közben a bokámon keresgélik az ép vénát, sikertelenül. Orvost hívnak, hátha az többre megy az elérhetetlen vénáimmal. Félórás próbálkozás után feladják, majd megkapom azokat a gyógyszereket később, a felpuffadt testem továbbra sem engedelmeskedik. Az összes fellelhető eremet szétpukkasztották, kék-zöld vagyok.

István simogat, látom, mennyire fáj neki, hogy szenvednem kellett. Megpuszilja a fejemet, és tudom, hogy megcsinálta volna helyettem, ha tehette volna. Elönt a hála és a szeretet. Istenem, milyen gonosz voltam vele mostanában, pedig milyen jó ember! Megígérem magamnak, hogy ezután jó leszek hozzá és szeretni fogom.

Másnap már olyan jól vagyok, hogy akár gyalog is hazamennék. Csodálatos ez az egy nap alatti gyógyulás. Szinte semmi nem emlékeztet az előző nap borzalmaira. Vágyódom haza, és végre (nem is értettem, hová lett eddig) elönt a Zsuzsi hogyléte iránti rettegés. Vajon meg tudták-e etetni otthon anyuék, nincs-e fulladásos rohama!? István ma is meglátogat, beszél a doktorral, aki megígéri, hogy ha nincs különösebb szövődmény, holnap haza is mehetek. A babát itt tartják (mert halva született gyermeket nem kell eltemetni), és alaposan megvizsgálják. Hat hét múlva lesz meg a boncolás és a genetikai eredmény.

Istvánnal sétálunk az udvaron, fogjuk egymás kezét. Hálát érzek, amiért itt van. Halkan kezd beszélni, lassan, mint aki tudja, hogy fontos dolognak lassú beszéd dukál. Úgy gondolja, hogy ne próbálkozzunk több gyerekkel. Átfut rajtam, hogy jaj, ne csináld már, alig egy napja fogadtam meg, hogy szeretni foglak, ne öld meg bennem, kérlek, kérlek. Hangosan viszont nem mondok egy szót sem, csendesen bólogatok és nyelem a könnyeimet. Később – nyilván, mert észreveszi, hogy könnyes a szemem – azt mondja, ha kiderül, hogy miatta volt a dolog, ő akár el is enged engem, és akkor lehet még gyerekem. Most annyira szeretem, mint még soha. Jó, akkor ne legyen több gyerekünk. Rendben. Nekem így is jó lesz, csak hazamehessek már végre. Közben egyetlen pillanatig átfut rajtam, hogy visszaestem a csapdába, de ahogy jön ez az érzés, el is száll.

Másnap hazavisz, anyu pedig otthon vár Zsuzsival. Mindenki nagyon kedves velem, nekem mégis bűntudatom van. Dicséretre szomjazva mesélem, hogy nem néztem meg a gyereket, szót fogadtam. Nem lesznek rémálmaim, nem fogom látni magam előtt. Nincs mit. Csak a képzelet és a nagy szürke semmi maradt belőle. És a plafon, aminek a képét azóta is őrzöm.

Éjjel magam mellé veszem Zsuzsit.megzem Zsu Elmesélem neki, hogy mi történt a testvérével. Nem sír. Ha kicsit belecuppogok a fülébe, hangosan felnevet. Reggelre belázasodik, és alig két nappal a szülés után minden ott folytatódik, ahol előtte abbamaradt. A különbség talán csak annyi, hogy Zsuzsi még többször lázas beteg, én pedig, ha jól van éppen, akkor is egyre kevesebbet viszem ki az utcára, idegenek közé. Kímélem magam.

A fogadalmam, hogy szeretni fogom a férjemet, elszáll, mintha soha nem lett volna. Lehet, hogy nem is volt. Nap mint nap újra álmodozáson kapom magam arról, hogy elköltözöm, egyedül élek. Elönt a szégyen, ahányszor erre gondolok, de lassan kezdem elfogadni, hogy ez az, amire vágyom. És István persze érzi. Érzi, hogy nincs visszaút, és újabb, egyre súlyosabb könyörtelenséggel, agresszióval fizet. Mintha nem is létezett volna az a megbízható, igazi társ, aki a debreceni kertben olyan szomorúan, lassan beszélt. Harcolunk egymással. Elfáradva, de még harcolunk, bár már mindketten tudjuk, hogy nincs kiút, ennyi volt. Én szerelemre vágyom, István olyan társra, aki felnéz rá, hisz benne, és szereti.

Hat hét múlva visszamegyünk a debreceni klinikára, az eredményekért. Tisztaság, világosság, kedvesség mindenütt. Mintha nem is ugyanott járnánk, mint hat héttel ezelőtt. Nincs nyomasztó érzés, csak mosolygó nővérkék, kedves asszisztensek. Ballagunk a szülést levezető orvoshoz, nála vannak a boncolási eredmények. Fiú lett volna.

A lelet, mondja a szülészorvos, igazolja Papp professzor gyanúját, jó döntést hoztunk. Genetikailag semmi eltérés nincs, nekem viszont egy lisztéria nevű fertőzést mutattak ki a véremből. Ettől gyulladt be a placentám, és ezért nem tudta táplálni a gyereket. Hetven deka volt szegény, szinte éhen halt. A doktor vigasztal. Ha nem lettem volna éppen várandós, akkor szinte biztosan agyvelőgyulladásom lett volna a baktériumtól. Nagyszerű, mondom, akkor a fiam megmentette az életemet. Bólint, majd kedvesen rátér arra, hogy a legközelebbi babánál azért feltétlenül látni akarnak a tizenhatodik hét előtt. Persze, persze, a legközelebbinél feltétlenül jelentkezünk. Nem nézünk egymásra, kicsit zavartan, de mégis megkönnyebbülten megyünk haza.

Zsuzsi szinte állandóan beteg, egyre kevesebbet alszik, mi pedig immár leplezetlenül egyre ingerültebbek vagyunk egymással. És mivel a baba halvaszületése után (így hívom, így sokkal könnyebb) Zsuzsi nagyon rossz állapotba került, újra felmerül, hogy megoldást keressünk az elhelyezésére. István testvére talál egy csecsemőotthont Egerben. Azt kéri, nézzük meg. Szerinte más, mint a többi.

Elmegyünk, és csodát látunk. Tisztaság, jó illat és fény mindenütt. Kedves, tisztaságszagú gondozónők, még a fekvő osztályon sincs bűz. Csakhogy ez más megye. Ide nincs lehetőségünk befeküdni. Felkeressük az igazgató főorvos asszonyt. Kihangsúlyozza, hogy kizárólag Heves megyében lakókat vehetnek fel az otthonba. Persze, ha a megyében laknánk, semmi akadálya nem lenne a felvételnek, minden tekintetben indokoltnak találná. Egymásra nézünk Istvánnal. Bólint, hogy majd ő egri lakos lesz. Talán azt reméli, ha újra ketten leszünk, visszafordulhat minden. Én pedig érzem, hamarosan kitörök ebből a csapdából. Hazamegyünk, és elkezdjük intézni a papírokat.

NEGYEDIK FEJEZET

„Az élet ízét csak a bolondok ismerik”

Az iratok beszerzése közben alig szólunk egymáshoz. István bejelentkezik a bátyjához, aki pár száz méterre lakik a csecsemőotthontól. Nekem marad a kórházi papírok kikérése. Csodálkozva néznek rám a GyEKben, miért pont Eger? Van itt a megyében két otthon is! Ja, mondom, vigye oda a saját gyerekét, ha rászorul.

Röntgen, vérvétel, vizelet, körzeti orvosi igazolás. Zsóka néni mindenben maximálisan segít, de már mindenütt ismernek, van protekciónk, így viszonylag gyorsan mennek a dolgok. A Tanácsházán is bejelentem, hogy más megyébe kerül majd a gyerek. Űrlapokat kell kitölteni, és ijedten veszem észre, hogy a gyógyszerellátáshoz mindkét szülő aláírása szükséges. Ha most hazaviszem Istvánnak, hogy írja alá, akkor gúnyos mosolyt kapok: lám-lám, még ennyit sem tudok nélküle elintézni. Kimegyek hát az épületből, fogom a tollat, és egyszerűen alákanyarítom helyette a nevét. A városháza előtt állok, és miközben aláírom, ösztönösen balra fordulok. Meglátom a gimit, ahová jártam. Odasétálok a jól ismert ablakok alá, és azonnal eszembe jut, honnan is van ez a tehetség és bátorság, hogy gond nélkül utánzom a férjem aláírását.

A gimi négy évében ugyanis az én drága padtársam, Hegyi Peti „anyukájaként” sok-sok ellenőrzőbejegyzést szignóztam ugyanígy. Hegyi Petivel első osztályban, büntetésből ültettek minket egymás mellé, mi pedig csak azért is kitartottunk egymás mellett négy éven át, a legeslegjobb padtársi barátságban. És ebbe elkerülhetetlenül beletartozott az ellenőrző – amiből szigorúan kettő volt – Hegyinéként való aláírása is. Peti ugyanis, hogy őt idézzem, nem akart csalódást okozni a szüleinek. Hát igen, ilyen választékosan fogalmazott az én drága padtársam már akkor is. Aláírásilag én pedig jobb Hegyiné voltam, mint az eredeti. Olyannyira, hogy amikor negyedikben a nyári munkavállaláshoz szükséges kérelmet Péter rá nem jellemző figyelmetlenséggel az anyukájával íratta alá, az osztályfőnökünk nem akarta elfogadni. Gúnyosan, na-most-elkaptalak fejjel mutogatta Hegyinek, hogy ez nem az édesanyja aláírása. Hegyus azonnal kikapta a kezéből a papírt, és a tőle telhető legnagyobb komolysággal közölte: holnapra hozza a jót, de azt hitte, munkavállalásnál nem nézik annyira, mert úgyis tudja, oszifő, hogy az anyukája megengedi. Másnapra készítettünk új kérelmet, aláírtam, hogy Hegyiné, az osztályfőnök pedig elégedett mosollyal tette el, miközben közölte: komolyabban kellene vennie az efféle hamisítási ügyeket, de most az egyszer laza lesz, és nem tesz bejelentést az igazgatónőnek.

Nem is értettük, mitől lett hirtelen ilyen jó fej, nem volt ez rá jellemző. Általában szorongva tipegett szörnyű zöld sáljával a nyakában, amit szinte mindig a szája elé szorított, nyilván érzékeny volt a szagokra, vagy csak tőlünk féltette az egészségét. A szeretet vagy a kedvesség szikrája sem volt benne soha. Mindig érzékeltette velünk, hogy semmire sem visszük majd az életben, és egyébként is kulturálatlanok vagyunk. Ez volt a kedvenc szava: kulturálatlan. Kimért és kegyetlen volt, mi pedig igyekeztünk ezt kellően viszonozni, ahol csak tehettük. Sportot űztünk abból, hogy ki tud többször rátüsszögni. Szóval Hegyi hálásan köszönetet mondott az osztályfőnöknek, és csak a suli előtt visítottunk fel hangosan röhögve. De Gazsi bácsi, a fizikatanár az ablakból kihajolekból klva még így is kikiabált: Hegyi, Novák, elment az eszetek? Nem, mondtuk, éppen most jött meg.

Itt állok most, ugyanaz előtt az ablak alatt, és elégedetten nézegetem, milyen jól sikerült most is az aláírás. Megdicsérem magam (más úgysem szokott), ezt is elintéztem, majd ijedten veszem észre, hogy minden kész. Húznám még az időt, de Zsóka néni figyelmeztet, hogy Zsuzsi most éppen jól van, egészséges, most kellene megpróbálni elvinni. Jön a tél, állandóan beteg lesz, nem fogadja majd az otthon. Belátjuk, hogy igaza van, de közben mindketten próbáljuk feldolgozni a tényt, hogy többé nem lesz velünk a gyerekünk. Hogyan veszek egyáltalán levegőt nélküle? Lassan négy éve minden pillanatot vele töltök, hogyan lesz ezután? Kivel fogok beszélgetni varrás közben, vagy kinek fogok ordítva mozgalmi dalokat énekelni (mást nem nagyon tudtunk akkoriban) vezetés közben?

Anyu erős, vigasztal, hogy ez a helyes döntés. Ne engedjük, hogy itthon történjen valami, ami visszafordíthatatlan. Nem vagyunk orvosok. Nagy merészség, hogy szondán keresztül etetem, túlságosan veszélyes. Tudom én, de rettegek, hogy mi lesz, ha nem úgy etetik, ha fáj neki a szondázás, amikor más csinálja. Anyu szomorúan néz rám. Érti ő, de engem is félt. Aztán, hogy magam nyugtassam, órákon át mesélem Zsuzsinak, milyen nagyszerű helyet találtunk neki. Ecsetelem, milyen jól fogja ott érezni magát, lesznek majd barátai. Nem nagyon hatja meg a dolog.

István érzi, hogy ha a gyerek megy, megyek én is. Agresszívebb, mint bármikor eddig. A fáradt harcot elkeseredett küzdelem váltja fel. Azon már régen túl vagyunk, hogy utasítgasson, de arra mindig talál indokot, hogy hol szóval, hol tettel, de bántson. Ha főzök, az a baj, ha nem, az a baj. Ha rövid a hajam, az a baj, ha növesztem, az a baj. Ha befestetem, az a baj, ha nem, akkor szerinte elhagyom magam. Mindezt lökdösések, rúgások tarkítják, szinte már figyelmeztetés és előjelek nélkül. Már nem számít, hogy Zsuzsi a kezében van éppen, ha szerinte rosszul viselkedem, ez sem tartja vissza. Mikor koccanok az autóval, és az tenyérnyi helyen behorpad, összerugdos. Nem az a problémája, hogy összetörtem a kocsit (hatszáz forintnyi kár esett), hanem hogy nem vagyok ettől a ténytől eléggé szomorú. Mert bunkó vagyok és egy féreg. Egyszer a húgom is ott van, amikor megüt. Ő védeni szeretne, először csak próbálja lefogni a férjemet, de mikor ez nem sikerül, nekitámad. István erre természetesen őt is megüti. Móni a földre kerül, és kúszik a telefonért, fel akarja hívni anyu húgát, hogy azonnal jöjjön, segítsen nekünk, de a férjem rátapos a kezére. Majd mielőtt lehiggadna, elrohan otthonról, én pedig órákig könyörgök a húgomnak, hogy senkinek ne beszéljen erről. Tulajdonképpen rettenetesen szégyellem, szégyellem és szégyellem a helyzetet, de mosolyogva hazudom Móninak, hogy az egész csak valami félreértés volt.

Móni ösztönösen jó gyerek, soha nem szerette a hazugságot, így aztán nem is feltételezi senkiről, hogy nem mond neki igazat. Drága kicsi lány volt mindig, a rosszindulat és a rosszaság szikrája sem volt benne. Amikor iskolába került, nagyon meg akart felelni anyunak és nekem. Lelkiismereti gondot csinált minden házi feladatból, órákon át képes volt ellenőrizgetni esténként, készen van-e mindennel. Másodikban egyszer mégis kettest kapott olvasásból. Elfelejtettünk gyakorolni, és a tanító néni felszólította. Egész este bánatos-könnyes szemmel ült a konyhában. Tejbegrggban. Teízt főztünk neki, hogy jobb kedve legyen, de még az édes tej illata sem csalt mosolyt a kis arcára. Akkor, abban a pillanatban jobban szerettem, mint bármikor, mindent megtettem volna, hogy egy szar kettes miatt ne legyen bánata. Bohóckodtam, énekeltem neki, csiklandoztam, de semmi. A tányér fölött ülve bánatos arccal hagyta, hogy a könnye belecsöppenjen a kedvéért jó csomósra készült tejbegrízbe. És akkor anyu elkezdte mondani, hogy ugyan, kislányom, ne bánatoskodj, Évának száz egyese is volt másodikban (közben jelentőségteljesen rám nézett, hogy támogassam csak), sőt tele volt az ellenőrzője beírással. Én erre úgy bólogattam, hogy kétség se férhessen hozzá, mindez igaz, hogy hozzám képest ő egy angyal! Az a francos kettes pedig egyáltalán nem számít, és nézze meg, mi milyen vidámak vagyunk! Nagy nehezen kiszipogta magát, és csak hogy ne okozzon újabb csalódást, felfalta az összes tejbegrízt.

Pár hét elteltével vidáman trallalázva jött haza a suliból. Anyu kérdezte, hogy mi újság az iskolában, jött az automatikus válasz, hogy semmi, majd egy perc elteltével, hogy ja, kaptam egy egyest számtanból. Anyu arca eltorzult, és szinte rekedten kérdezte, hogy ezt csak így mondod, vidáman énekelgetve? Mire Móni döbbenten nézett rá… miért? A múltkor kettest kaptam, és hogy örültetek neki! Ha így megy tovább, súgtam oda anyunak, akkor legközelebb a szülinapodra kirúgatja magát, csak hogy örömöt szerezzen.

Most, tíz évvel később, ahogy értetlenül és megszeppenve figyeli a férjem őrjöngését, érzem, hogy újra hazudnom kell neki valamit, amivel kimentem mindannyiunkat a szégyenből. Nem tudok nem hazudni: nem kell sokáig győzködni, nyilván ő is arra éhezik, hogy elhiggye, az egész csak egy szerencsétlen félreértés volt. Később persze teljesen világos lett a helyzet neki is, de csak sokkal később. Mert a sebhelyeim csak ritkán látszanak, hiszen István kínosan ügyel arra, hogy olyan területet üssön és rúgjon, amit ruha takar. Főleg a combomat. Egyszer véletlenül ingben nyitottam ajtót a volt kolléganőmnek, Áginak. Váratlanul jött fel hozzám, nem is gondolkodtam, csak kitártam az ajtót. Azonnal meglátta a combomon a csúnyán feldagadt véraláfutásokat. Úristen, Picúr! Nyugtass meg, ez ugye nem az, aminek látszik? Ezek szerint igaz, amit hallottam?! És akkor ott, először életemben elsírtam magam, és elmondtam neki, mi folyik ebben a lakásban nap mint nap. Bólint. Valamelyik itt lakó családot jól ismeri, már tudott róla. Épp ezért jött, hogy megkérdezze, ugye nem igaz, és csak félreértenek valamit a szomszédok. Könyörgök neki, hogy senkinek ne mondja el. Nem beszélek erről én sem senkinek, de főleg nem panaszolom anyunak. Már nem az az oka, mint az elején, hogy másnap a bűntudattól a férjem álompasi lesz. Már rég nem lesz az. Már csak az az oka, hogy tudom, elmegyek innen. Elmegyek, és soha nem jövök majd vissza. Csak erőt gyűjtök hozzá. És tudom ám, hogy nagyon is ludas vagyok a játékban. Nem adom meg neki az egyetlen dolgot, amire vágyna. Nem tisztelem, és nem nézek fel rá. Tudom, hogy ez a baja velem, mégsem teszem meg. Azért sem. Ági megérti, és nem kérdez többet. Én pedig kínosan ügyelek arra, hogy kék foltjaimat eldugjam Zsuzsi elől, mert ő az apját is szereti, az apja pedig egyenesen rajong érte.

Késő ősszel elérkezik az idő. Már csak a befekvés időpontját kell meghatározni. Kiválasztjuk a napot, és szép csendesen elkezdünk pakolni. Közben egyfolytában beszélek Zsuzsihoz, továbbra is azzal szórakoztatom hangos cuppogások közepette, hogy milyen nagyszerű helye lesz, a szobát is kiválasztottuk, teraszos. Látom, nem nagbbetom, neyon érdekel a dolog, mondom neki, miközben húzom ki a szájából a szondát. Úgy látom, kicsit kéreted magad. Cuppogok még egy kicsit, mire elmosolyodik, én pedig ráfogom, hogy igenis tetszik neki a teraszos szoba ötlete.

Megérkezünk az otthonba. November vége, köd. Zsuzsi azonnal megkapja a helyét, és mi is maradhatunk, ameddig szeretnénk. Teljesen szokatlan hozzáállás, senkivel nem kell harcot vívni, hogy ott lehessünk, sőt inkább szívesen veszik.

A szobájuk nyolcágyas, egy nővér látja el őket. A terasz öreg fákkal teli, hatalmas udvarra nyílik. Ez a hasonló helyekhez képest, amiket megnéztünk, maga a Kánaán. A többi otthonban átlagban harminc-harmincöt gyereket lát el egy nővér, amiből egyenesen következik, hogy egész nap bűzben fetrengenek. Az pedig, hogy levegőzni vigyék őket, gyakorlatilag elérhetetlen álom.

Zsuzsi az ajtóhoz legközelebbi ágyba kerül. Fehér, rácsos ágyak, a sarokban műszerek, de más nem emlékeztet kórházra. A gyerekek színes ruhákban vannak, az ablakon függöny. A szag tiszta, fehér. Néha enyhe székletszag előfordul, de akkor azonnal megkeresik az okozóját. Zsuzsi tündéri szobatársakat kap. Ahogy pakolunk, észreveszem, hogy egy kisfiú sündörög körülöttünk. Kérdezem a nővért, hogy ki ő. Á, csak Rudi. Az otthon szívtiprója. Rudi négyéves, állami gondozott roma kisfiú. Szívbeteg és enyhén értelmi fogyatékos. Nekem nagyon tetszik. Látta, hogy friss hús érkezik, jött felmérni a terepet. Szereti a szép lányokat. Zsuzsi se úszhatja meg a kapcsolatot, minden csaj „megvolt” neki az osztályon. Döbbenten nézhetek, mert a nővérke végigsimítja a karomat. Úgy, úgy. Ezek itt élnek, nem vegetálnak. Rudi lekuporodik a kisszékre. Türelmesen várja, míg kipakolunk, és Zsuzsi a helyére kerül. Majd fog egy meséskönyvet, és elhelyezkedik a kiságy mellé. Most mesélni fogok neked. Ezt mondja állítólag, de számomra nehezen érthető a beszéde. Észreveszem, hogy fejjel lefelé fogja a meséskönyvet, de nem fordítom meg. Lehet, hogy így szebb lesz az a mese. Zsuzsi szemmel láthatóan lubickol az új udvarló jelenlétében. Megáll az eszem, taknyosok!

A szoba többi lakója csendesen vigyorog. Aki tud kommunikálni közülük, az hangokat ad ki, azzal jelzi, hogy örül az új jövevénynek. A világról mit sem tudók pedig csendben fekve, láthatóan hatalmas lelki nyugalomban várják, hogy végre magukra maradhassanak. Lassan hazakészülünk hát. Megpuszilom Zsuzsit, kérem a nővérkét, hogy nagyon figyeljen rá, és elmondom neki, mit hogyan szeret a lányom, mire kell vigyázni. Bólogat, nem kéri ki magának, sőt kérdez. Ez is szokatlan.

A hazafelé út csendes, már nem félek attól, hogy a férjem megüt, ha hazaérünk, mert egyszerűen nem érdekel. Nem akarok vele lenni, kerülöm a lakásban, ami szörnyen, de szörnyen üres. Éjjel felriadok minden neszre. Újra és újra figyelmeztetnem kell magam, hogy aludhatok, semmi baj nincs.

Alig várom a reggelt, hogy végre felhívhassam a csecsemőotthont. A nővér elmondja, hogy Zsuzsi nagyon jól aludt, most reggelizik éppen, híg tejbegríz van, az könnyen átmegy a szondán. Rudival késő estig kokettált, még mosolygott is neki. Na, szépen vagyunk, nem egészen egy nap alatt felejted el anyádat, megállj, te kis dög! A nővér nevetve mondja, hogy átadja az üzenetet, de a szerelem már csak ilyen.

Csendesen telnek a napok. Dolgozunk, és kicsit erőtlenek vagyunk. Hétvégén megyünk Zsuzsihoz, és mindent rendben találunk. Az ajtóval szemben fekvő kisfiút, Ferikét megdicsérem, hogy milyen jól néz ki. Fekete hajú, hatéves forma gyerek, súlyosan fogyatékos, de valamennyire tud kommunikálni, sőt Zsuzsival ellentétben azt is tudja, hogy hol van. Örül, hogy szólok hozzá, és látszik, hogy nagyon akar valamit mondani. Kicsit nehezen végre kinyögi: milyen nap van? Először nem értem, mit kérdez, de a nővérke „lefordítja”. Vasárnaponként látogatják, egész héten a szüleit várja. Mindig válaszolni kell neki, és mindig azt kell mondani: szombat. Bármilyen nap is legyen, mindig azt kell mondani. Akkor megnyugszik, hogy holnap vasárnap, és jönnek a szülei. Jó, de hétfőn is azt kell mondani? Igen, azt.

Elmegyek, magára hagyom Istvánt Zsuzsival, hagyom, hadd sugdolózzanak egy kicsit. A folyosón mellettünk és szemben is szobák sora. Bemegyek mindegyikbe, ismerkedem a gyerekekkel. A szemközti szobában laknak a „felnőtt korú” magatehetetlen betegek. Harminc-negyven körüli férfiak, húsz év körüli lányok, akik csecsemő módra élnek. Pelenkás csecsemő módra, és cumiból vagy szondán át kapják az ételt. Nem ijedek meg, halkan beszélek hozzájuk. Van köztük, aki reagál, van, aki nem. Friss tekintetű nővérke az egyik szobafelelős, egy erős fiatalember a másik. Kell ide az erős kar, nehéz őket mozgatni. Hetente jár fodrász hozzájuk, borotválja és nyírja a fiúkat, frizurát igazít a lányoknak. Így aztán ápolt a külsejük, és mivel mindennap szigorúan vett fürdés van, és kétóránként tisztába tétel, az illat is inkább friss, mint kórházi. Rokonszenves, fekete hajú, negyven körüli fiatalember fekszik az ajtónál, köszön nekem, hogy szia. Viszonzom, és megkérdezem, jól van-e. Azt mondja, igen, csak nemrég tüdőgyulladása volt. Elképedek, hogy milyen szépen beszél. Igen, van közöttük ilyen is, aki értelmileg majdnem ép. Nekik a legnehezebb egy életen át feküdni. Megtanulom szeretni őket. A nővérek és orvosok előtt pedig, akik itt dolgoznak, földig hajolok.

Eljön Zsuzsika negyedik születésnapja, hatalmas tortával érkezünk, anyu, a húgom, István és én. Rudi intézkedik, szaladgál, hogy torta lesz, mert megjöttek a csaja szülei. Mondom neki, hogy csak lassan azzal a csajozással, mert letöröm a derekát, de nem vesz komolyan. Egy idő után látom, hogy elmélyülten rajzol. Nyilván ajándékot gyárt. Nézem az összevissza húzgált vonalakat és köröket. Mi lesz ez? Liba, mondja. Ja, tudom, már hallottam, hogy Rudi minden állatot libának hív. Megpuszilom, ő pedig hálásan az ölembe bújik. Jó őt ölelni.

A szoba legidősebb lány lakója Marika. Marika éppen a mobil vécén ül, egyáltalán nem zavarja, hogy ott vagyunk. Fesztelenül cseveg velünk, mondja, hogy tegyünk félre a tortából neki is, ha végzett, feltétlenül megeszi. Furán összekeverednek itt a dolgok, szeméremérzet semmi, az élet természetes dolgai pedig magától értetődőek. Szóval Marika a vécén ülve magyarázza, hogy édesszájú, és jó lesz az a torta. Kérdezgeti, hogy milyen ízű, amikor a szomszéd szobából bejön egy apró termetű fiatalember. Udvarolni szeretne Marikának, és hódolata jeléül egy óriási Mikulás-figurát hoz ajándékba. Marika a zavar legkisebb jele nélkül ül tovább a helyén, annyit mond csupán, hogy mindjárt végez, és akkor együtt tortázhatnak, meg talán még egy puszit is kaphat a lovag. Mosolyogva nézzük őőket anyuval, aki még kérdezgeti is őket, hogy mióta járnak együtt. Egy pillanat alatt alakul ki közöttük fesztelen beszélgetés, pár perc múlva már hangos kacagások közepette, egymás szavába vágva mesélik anyunak szerelmük történetét.

A tortából, aki csak enni tud, mindenki kap. Ferikét biztosítjuk róla mindannyian, hogy szombat van, Zsuzsinak pedig cuppogunk, nyávogunk, és ő pedig hangos kacagással jutalmaz minket. Boldog. Rudi úgy mozog az osztályon, úgy hordozza a tortaszeleteket, mintha ő lenne az ünnepelt, persze nyilván úgy is érzi. Fényképezünk, nevetgélünk, és majdnem boldog vagyok.

Aztán hazaindulunk, egész úton arról beszélünk anyuékkal, milyen jól érzi itt magát Zsuzsi.

Jó, de azért karácsonyra hazahozom. Anyu nem helyesli, szerinte jobb neki, ha nem mozgatjuk, de nem érdekel. Nem tudom otthagyni. Nem tudok nélküle ünnepelni.

Tehát hazahozzuk. A szenteste hármasban, borzalmas légkörben telik, a feszültség tapintható. Még a gyereknek sem tudok örülni, valamiért nem zökkenek vissza a minden apró neszre figyelő anyuka szerepébe. Szörnyű megjegyzéseket kapok a férjemtől, nem üt meg, csak próbál megalázni. Odavonszol az előszobai tükör elé, hogy nézzem meg, milyen csúnya vagyok. Szerintem így kellene kinéznie egy huszonhét éves nőnek?! Fakón közlöm vele, hogy nyilván nem, de most majd ő biztosan elmondja nekem, hogyan is kellene kinéznem. Ordít, hogy őt nem érdekli, mit pofázok, és nekem újra, mint mostanában minden dühkitörése alkalmával, eszembe jut a debreceni kórházkerti sétánk. Mennyire más most, mint az a kedves, lassan beszélő férfi. De tudom, hogy a kedves, lassan beszélő férfi ott maradt a debreceni klinika kertjében.

A szenteste ellenére inkább átmegyek Zsuzsival a szomszédba boldog ünnepeket kívánni, addig sem kell otthon azt hallgatnom, mi mindenben vagyok még átlagon aluli. Joli és Sanyi körbeugrálják a gyereket, csókolgatják összevissza, annyira örülnek neki. Halvány mosoly a jutalmuk, kacagás sehol, hiába cuppognak. Zsuzsi leépülése folyamatos, ugyanakkor kiszámíthatatlan. Néha előfordul még, hogy hangosan kacag, de egyre ritkábban.

Nevetése egyre erőtlenebb, már csak ritkán látszanak ki a fogai, amelyek nem nőttek normális méretűre. Mivel nem tud rágni, nem éri inger a fogait (és a nyelve sem engedi kinőni őket, mert a tónustalanság miatt elterül, és egyszerűen visszanyomja a fogazatát), ezért csak 2-2,5 milliméterre jöttek ki az ínyéből. A szája tökéletes vonalú, csodálatos ívű. Kisebb korában, mikor még tudott enni, emlékszem a pillanatokra, amikor etetés közben belenéztem a szemébe. A világon nem volt nálam boldogabb anya, ezt mondhatom. Magaménak tudhattam a földkerekség legszebb, legcsodálatosabb tündérét. Nem azért, mert az én lányom, de a szeme a világon a legszebb tündöklő búzavirágkék. Hatalmas, sötét szempillái vannak, és erős, mézszőke szemöldöke. A haja mindig kétcentisre van vágva, de a fekvéstől még így is vattacukorszerű hátul. Anyu szokta is mondani, hogy én nem voltam ágyhoz kötött beteg, de nekem is ilyen vattaszerű boglya volt a hajam. Szóval hasonlít rám. Imádom a bőrét, szeretem csókolgatni, olyan Zsuzsi-illatú. Mire az intézetbe került, a szemeit egyre kevesebbszer láttam, egyre kevesebbszer tudtam belenézni, mert szinte mindig félig lehunyva tartotta. Már kevés dologra reagál, a külvilág réges/foilág r-régen megszűnt a számára, csak az éles, meglepő hangokra mosolyodik el. A mozgása teljesen leépült, a fekvésen kívül másra nem képes. Ha felültetem, a fejét tartanom kell a kezemmel, mert, mint egy újszülött csecsemőnek, neki is hátra-vagy előrebillen. A koponyamérete nem változott nyolc hónapos kora óta, ezért a testéhez képest nagyon picinek tűnik a feje. Az a boldog fotó, ahol hason fekve támaszkodik, és könnyes szemmel néz a kamerába, már a múlté. A kezét vagy ökölbe szorítja, vagy jellegzetes, csuklóból tört, merev tartással lógatja. Hiába a sok tornáztatás, a gyógyszerek, nincs könyörület, a világról mit sem tudó pici lánnyá változik. Hét kilót nyom immár több éve, de a magassága, vagyis a hossza már majdnem eléri az egy métert. Nehéz neki ruhát beszerezni, így varrni szoktam rá egyrészeseket, meg van néhány jó bolt, ahol tudok vásárolni. A lábát mereven tartja, soha nem volt rajta cipő. Eszembe jut, hogy az első ruhadarab, amit megvettem neki félidős terhesen, egy 18-as méretű Adidas cipő volt. Nagy szó volt akkoriban, hogy be tudtam szerezni, és boldogan őrizgettem sokáig. Aztán elajándékoztam. Igen, a lába. A meztelen talpacskáit sokat csókolgatom. A sarkából egy darab hiányzik, mert a véroxigént az onnan vett vérből nézték újszülött korában. Az ujjai is hegesek, minden ujjbegyében, de még a lábujjai begyében is göbök érezhetők. Hát én igenis ezeket szeretem rajta a legjobban. Ezeket szeretem puszilgatni, csókolgatni. Ezernyi fájdalomcsillapító puszit adok a rettenetes sebekre nap mint nap. Igen, ez hiányzik a legjobban.

Karácsony első napján anyuékhoz készülünk ebédre. István végigkiabálja velem az utat. Én vezetek, ő pedig minden mozdulatomba beleköt, természetesen vezetni sem tudok elég jól. Ordít, hogy egy szánalmas féreg vagyok. Mint mondtam, ez a kedvence: a féreg és a bunkó. Közönyös vagyok, de érzem, hogy megy fel bennem a pumpa. Megérkezünk, felfelé menet a liftben már lökdös, hogy milyen szerencsétlen vagyok, és még a gyereket sem tudom jól tartani. Arra gondolok, hogy egyszer majd megölöm. Még el is képzelem. Nem először fordul elő, hogy gyerekkel a kezemben lökdös. Eszembe jut, amit nagyanyám mondott mindig anyunak, amikor apuval veszekedtek. Hogy nincs feneketlen pohár, mind betelik egyszer. Érzem, hogy az enyém már csordultig van. Máskor ilyenkor összeszedtem az arcvonásaimat, mielőtt becsengettünk. Ma nincs kedvem ehhez, már nem érdekel, meglát-e rajtam valamit anyu. Kedvesen nyit ajtót, és azonnal észre is veszi, hogy veszekedtünk. Valami baj van? – kérdezi. Szokásomtól eltérően azt mondom, igen. Eddig soha nem beszéltem arról, mi zajlik a házasságomban, csak azt tudta, hogy nem a legjobb a kapcsolatunk. Szó nélkül engedett haza minket Zsuzsival minden alkalommal, ha pár napig eljöttünk a férjemtől. Az én harcom volt, nem az övé. Soha nem panaszoltam el, mi is a valóság, anyu meg úgy volt vele, hogy veszekednek, majd kibékülnek, megesik máshol is. Most viszont elmondom neki, hogy István lökdösött, és egyébként elég sűrűn meg szokott ütni. Miközben beszélek, ösztönösen anyu mögé húzódom. Mögötte állok, biztonságban.

Az érzés ismerős, túlságosan is az. Talán nyolcéves lehettem, amikor apu elől, akire épp akkor is rossz hatással volt az ital, keresztanyámékhoz menekültünk. A szomszéd utcában laktak, könnyen átszaladtunk, meg hát Diósgyőr amúgy sem túl nagy. Apu jött, vagy talán szaladt utánunk, de amikor meglátta, hová futottunk be, kicsit bizonytalanabb léptei jelezték, hogy a bátorsága bizony az inába szállt. Keresztanyám egyik kezében a nagy, lekvárfőző fakanállal, másik kezét csípőre téve állt a bejám állt a rati ajtóban. Hatalmas mellei fegyverként meredtek előre. Meglengette a fakanalat, és vészjóslóan ordított oda apunak: Gyere csak, Gyula! A húgom és anyu a szobában összeölelkezve ültek, engem viszont a kíváncsiság odahajtott keresztanyám mögé. A csípőre tett keze mögül kiválóan végignézhettem, ahogyan apu elbizonytalanodik. Emlékszem az érzésre. Nem győzelmet, csak valamiféle zavarba ejtő biztonságot éreztem. De a biztonságérzeten is átsütött egy másfajta érzelem. Mert leginkább csak sajnáltam aput, amiért nem jöhet be, és nem lehet velünk. Hiszen tudtam, hogy nem ránk haragszik. Közben apu megtorpant. Nem hiszem, hogy megijedt, de hogy alaposan elbizonytalanodott, az biztos. Megfordult, és magában morogva lassan hazasomfordált.

Most viszont itt, anyu mögött állva nem sajnálom a férjemet egy cseppet sem, inkább mérges vagyok rá. Egyszer csak, nem tudom, milyen aljas indokból, de anyám háta mögül kinyúlok, és egy hatalmas pofont adok neki. Jólesik. Kéjesen jól. István meglepődik. Közli, hogy azonnal megyünk haza, nincs ebéd. Elindulunk hát vissza az otthonunkba. A kocsiban, amit most is én vezetek, ordít, és újra eszembe juttatja, milyen egy senkiházi bunkó is vagyok én. Azt gondolom, hogy ez így is van, mert végre indokot adtam arra, hogy szidalmazzon, hiszen megütöttem. De közben befelé mosolygok. Még most is érzem azt az elsöprő kéjt, ami az ütés pillanatában elöntött. A szidalmai pedig már semmilyen hatással nincsenek rám. Ezt érzi, mert egyre ingerültebb, vezetés közben lökdös.

Felrémlik egy régi eset. Zsuzsi olyan egy év körüli lehetett, akkor is én vezettem, akkor is anyuéktól tartottunk hazafelé. Egyszer csak megállt alattunk a kocsi. Hiába próbálkoztam, csak nem akart beindulni. Kiszálltam, hogy megnézzem, mi lehet a baj, de semmi eltérést nem láttam a kis Polski motorjában. Nem értettem ugyan hozzá, de benzinünk volt, tehát csakis valami motorhiba okozhatta a gondot. Istvánban folyamatosan ment fel a pumpa, saját magát kezdte hergelni. Először csak gúnyolódott, hogy nyilvánvaló, mennyire béna vagyok, nem tudok rendesen vezetni, azért fulladt le a kocsi. Mondtam neki, hogy szerintem nem az a baj, erre még idegesebb lett (nem szerette, ha nem értettem egyet vele), és lökdösni kezdett. Zsuzsi a hátsó ülésen fekve nyöszörgött, próbálta jelezni, hogy hé, én is itt vagyok. De az apja ezt meg se hallotta, tovább hergelte magát. Kiszállt, és elkezdte tolni a kocsit. Nem tudtam beindítani így sem, tehát újabb válogatott szidalmazásokat kaptam. István beült mellém, és hosszasan ecsetelte, mennyire bunkó vagyok, mert még vezetni sem bírtam megtanulni. Visszaszóltam neki, és elsírtam magam. A kiliáni buszmegálló előtt voltunk, az ott álldogáló emberek közönyösen nézték, hogyan ordít velem a férjem. Sírva kértem Istvánt, hogy menjen el taxiért a közeli állomásra, toljuk fel a kocsit a járdára, és majd másnap elmegyünk érte. De ő ott, a buszmegállóban várakozók előtt inkább két kézzel verte a fejemet a kormányba. Az orrom fájt, sírtam, hogy fel fog dagadni, de nem hagyta abba. Könyörgőre fogtam. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy az emberek, bár döbbenten néztek ránk, inkább lesütik a szemüket, vagy elfordulnak, hogy ne kelljen segíteniük. Kiugrottam hát a kocsiból, és elszaladtam taxiért. Mire visszaértem, István valamennyire lehiggadt, és hajlandó volt a gyerekkel átszállni, majd a kocsit a járdára feltolni. Másnap kiderült, hogy nem a vezetési tudásommal volt a baj. A műanyag elosztófej repedt meg. És akkor, régen még voltak kedves, könyörgős másnapok.

Ez jár az eszemben tehát hazafelé, és arra he, és gondolok, most nem várom meg, amíg megüt. Csendesen félreállok, és megkérem, hogy vezessen ő. Szó nélkül átül a vezetőülésre, én pedig nem szállok be mellé, hanem elindulok taxiért. Utánam kiabál, hogy ott fekszik a gyerekem a hátsó ülésen, azonnal forduljak vissza, és menjek velük. Közlöm vele, hogy Zsuzsi az ő gyereke is, vigye csak szépen haza, lássa el. Én most visszamegyek anyukámhoz, és holnap majd jelentkezem a gyerekért, hogy visszavigyem Egerbe. Aztán jön egy taxi, beülök, és otthagyom az elképedt férjemet az út közepén.

Másnap pedig, úgy, ahogyan ígértem, elmegyek Zsuzsiért. Elhozom a kocsit, és visszaviszem Egerbe. István szótlan és bánatos. Hozzám már nem kedves, még most sem, pedig gyötri a bűntudat. Csak azt kérdezi, anyu haragszik-e. Nem haragszik, csak nagyon szomorú, válaszolom. Később megtudom, hogy próbált bocsánatot kérni, elment hozzájuk, virágot is vitt, mint azelőtt nekem. Most anyut próbálta ezzel meggyőzni arról, hogy ő tulajdonképpen jófiú. De nem volt szerencséje, mert nem találta otthon, a húgom engedte be. A virág mellé István hosszú levelet is írt, amiben sajnálkozott. Anyu még ma is őrzi azt a levelet.

Zsuzsi nincs jó állapotban, a stressz rosszat tett neki, meg aztán az apja nem tud szondázni, csak híg tápszert adott neki üvegből. Remélem, nem haragszol, láttad, hogy nem tehettem mást, jobb híján ezt mondogatom neki. Nem válaszol. Tudtam, hogy megsértődsz, viccelődöm, aztán kicsit nyávogok neki, amin halványan elmosolyodik, és érzem, hogy szent a béke.

Mikor megérkezünk Egerbe, arra gondolok, ha már ilyen hamar visszajöttünk, maradok vele egy kicsit. Talán félek hazamenni, nem túl kellemes otthon a hangulat. Zsuzsika hamar elalszik, kimerült a hosszú úton. Rudika természetesen őrzi az álmát, persze közben fesztelenül cseverészik a maga nyelvén a nővérkékkel. Nem tudni, miért, vagy kinek a példájára, de szigorúan magázza őket. Nem azért, Linkschné, de amíg maga nem volt itt, mindenki a maga tablettáját szedte, veti oda a szolgálatban lévő ápolónak. Kérdőn nézek a nővérre: nem voltál itt? Szabin voltam, mondja, és vigyorog, mert semmiféle gyógyszert nem szed, és ha szedne, sem tartaná a kórteremben. Rudika erősködik, hogy de bizony, és bár nehezen értjük, amit mond, határozottan árulkodásnak tűnnek a szavai. Győzködi a nővért, hogy lopnak itt, mindent beszednek, ami a magáé! Beszéd közben erősen gesztikulál és bólogat. Talán magát is győzködi, hogy Linkschnét bizony mindig meglopják, ha szabira megy. Na jó, Rudika, mutasd meg, milyen tablettát szednek be, ami az enyém? Rudika megfogja a kezét, az ablakhoz vezeti, ahol a belső párkányon egy szacharinos doboz hever, benne néhány szem édesítővel. Hát itt van, úgy tudom, ez a maga tablettája! Mindenki ezt szedi, láttam. Közben kicsit ki is húzza magát. Látványosan érezteti, hogy helyesen cselekszik. Linkschné összecsókolja, amiért ennyire vigyázza az ő tulajdonát, és megnyugtatja, hogy a tablettákból vehet más is nyugodtan. Vigyorgok én is, és rájövök, hogy jó itt. Rudival elindulunk ketten kézen fogva. Kéri, hogy kísérjem „haza” a szomszéd folyosóra. Nagyon megszerettük egymást. Elkísérem, puszizkodunk, és elindulok vissza Zsuzsihoz a fekvő részlegre. Közben járok egyet a folyosókon, hátha még több barátra lelek.

Kedves szerelmespár sétál kéz a kézben velem szemben. A fiú olyan tizenöt körüli, fekete, rövid hajú, sötét szemű. Járása kicsit bizonytalan, jellegzetesen kifordult lábaival nehéz a lépés, de nagyon igyekszik, nehogy lemarai. ehogy ldjon a kedvesétől. A lány érzésem szerint kicsit idősebb, dundi, szeplős, bájos arcú. Vörösesszőke, hosszú haja két hosszú varkocsba van fogva, mint a mesebeli Juliskának. Erős pacsuliillat lengi körül őket, nyilván a randevú fontos kellékének tekintik az illatosítást, de ahogy beleszagolok mellettük a levegőbe, megállapítom, hogy nem nagyon tudják a mértéket. Kedvesen köszönnek, a lány láthatóan borzasztó büszke arra, hogy már van fiúja, és azt is észreveszem, hogy beszélgetni szeretne. Megállok hát, és megsimogatom az arcát. Milyen szép kislány vagy, mondom kedvesen. Ugye? – szól közbe azonnal a lovagja. Együtt járunk, tudod? Tudom, felelem, pedig dehogy tudom, csak bennfentesnek akarok látszani. Nemsokára elveszem feleségül, hadarja tovább kérdezés nélkül a fiú. Gabinak hívnak, őt pedig Eszternek. Az jó, mondom, de vigyázzatok a házassággal, nem mindig sikerül olyan jól, mint a filmekben. Eszter bölcsen bólint, értésemre adja, hogy tisztában van ő mindennel. Megsimogatja párja arcát, és rajongva közli: igen, de mi nagyon szeretjük egymást. Hát, akkor az más, válaszolom, és magukra hagyom őket.

Ahogy továbbmegyek, a folyosó végén észreveszek egy tízéves forma kisfiút. Egyedül ül a padon. Még soha nem láttam azelőtt. Köszönök neki, leülök mellé. Itt laksz? – kérdezem. Aha. Te is? Nem, mondom neki, a lányom él itt. Ismerem? – érdeklődik. Nem tudom. Zsuzsikának hívják, a fekvő részlegen lakik. Á, tudom. A Rudi szerelme.

Beszarok! Itt erről már mindenki tud?

Te hoztad a tortát, mi? – kérdezi. Mondom, én hát. Jó volt, dicsér meg, majd lenyúl, és a szatyrából elővesz egy hatalmas csörgőórát. Nézd, mutatok valamit, mondja. Szerelő vagyok. Órás. Most megmutatom neked, hogyan kell szétszedni. És akkor ott megtanulom, hogyan kell apró darabokra bontani egy óriási vekkert. A darabokat, amiket kiszed, egyszerűen ledobja magunk mellé a földre. Fél óra múlva egy halom óraalkatrész közepén ülünk a padon, ketten. Simogat, és megdicsér, hogy milyen szépen figyelek. Lassan talán össze kellene rakni az órát, nem? Aha, mondja, össze. De nem tudom. Vigyorogva nézek rá. A fiú pedig, mint aki jól végezte dolgát, földöntúli boldogsággal az arcán, és abban a biztos tudatban, hogy ő szerelő, feláll, és otthagy egyedül. Jön egy nővér, rezzenéstelen arccal összesepri és egy zacskóba lapátolja a romokat, majd arra kér, hogy ha van otthon nem működő óránk, rádiónk vagy más műszaki cikkünk, akkor hozzam el. Laci (így hívják a fiatalembert) szívesen megjavítja. Ma is tanultam valami újat. Néha az agyonidézett mondatokban is lehet igazság. Mert „az élet ízét csak a bolondok ismerik”.

ÖTÖDIK FEJEZET

A fehér garbó

Sokszor álmodom egy két évvel ezelőtti pillanatról, amely anyu falusi-vízparti hétvégi házában történt. Zsuzsi anyuval sétálgatott, aki természetesen büszkén mutogatta, eszébe sem jutott, hogy valaki az ő unokáját furának találhatja! Én pedig megengedtem magamnak, hogy a folyóhoz lemenve gumimatracon ringattassam magam a vízen. Percekig szinte euforikus állapotban voltam. Igen, ez az igazi pihenés, nem vagyok minden pillanatban ügyeletes, nem kell mindig azt figyelnem, a lányom mikor veszi furán a levegőt, vagy mikor nem ver elég gyorsan a szrelšn,zve. A csobogást hallgattam, és úgy éreztem, ez tényleg a mennyország. Ez a hang pedig nyilván valami égi vízesés, ami még segít is ellazulni. Hasonló, teljes boldogságot akkor éreztem utoljára, mikor másodikos gimnazista koromban Kovácskriszta nevű osztálytársam anyukája alföldi papucsot szerzett nekem. A Sajó cipőboltban volt eltéve, százhatvannyolc forintba került. Mint valami gyémántot vagy ókori kincset, úgy vittem haza. Otthon aztán hatalmas balhé kerekedett a papucsból. Móni ugyanis azonnal kikapta a kezemből, próbálgatta, és könnyes szemmel követelte, hogy azonnal kerítsek neki is ilyet. Felhívtam hát Kovácskrisztit, hogy az anyukája esetleg nem tud-e még egyet szerezni. Sajnos olyan hiánycikk volt az alföldi akkoriban, hogy esély sem volt erre. Móni egész éjjel sírt, nem tudott aludni, reggel pedig síri hangon közölte anyuval és velem, hogy ha nem adom neki a papucsot, akkor ő kiugrik az ablakon. Anyu bólogatott, és nyugodt hangon közölte: olyan pofont ad neki perceken belül, ha nem fejezi be a hisztit, hogy leesik az a világszép feje a helyéről. Én ezt erősen helyeseltem, de Móni keményen állta a pillantásunkat. Nem engedett egyetlen pillanatra sem. Vagy a halál, vagy a papucs. Hát, mit mondjak, nem voltam könnyű helyzetben… Az alföldi papucs elképesztően nagy divat volt a hetvenes években. Sőt, több mint divat, a jófejséget jelképezte ez a bőrből készült, zárt lábbeli. Keveseknek adatott meg, hogy be tudják szerezni, de hát a testvérem halála mégsem száradhat a lelkemen! Ezért időt kértem a húgomtól, suli után pedig Kovácskrisztával elmentünk intézkedni. Az édesanyja odatelefonált a Sajó cipőboltba, és hogy, hogy nem, a raktár mélyéről előkerült még egy alföldi papucs. Másnak volt ugyan eltéve, de a kedves üzletvezető néni mosolyogva adta oda nekünk, nehogy már ezen múljon egy fiatal élet. Móni égnek emelt orral járkált benne, anyu pedig a fejét csóválta. Nem tetszett neki, hogy a lánya zsarolással szerezte meg a papucsot, de azért, ahogy látta a boldogságot a tesóm arcán, megenyhült. Az alföldit hordani pedig maga volt a mennyország. Pont úgy, mint itt ringatózni a vízen.

Hagytam hát, hogy ringasson a víz, és teljesen átadtam magam a csodálatos, aranyló csobogásnak. Aztán szép lassan kinyitottam a szemem, és percekig bámultam a sűrűn bárányfelhős eget. Figurásat játszottam, minden felhőbe szép gyerekeket láttam bele, meg persze néha angyalokat. Rám is fért, szörnyű, milyen nagy volt a szám mostanában a férjemmel. A csobogás nem akart szűnni, mintha a fejem mellől jött volna. Szép lassan, óvatosan oldalra fordultam, vigyázva a pillanatra. És akkor megláttam az egyik falubeli tehenet, aki éppen a fejem mellett pisilt. Vízesés… Aha. Ennyit a pihenésről! Röhögve futottam fel a házhoz. A saját nyomorúságos mennyországomon röhögve.

És mégis, ezerszer és ezerszer eszembe jut ez a pillanat. Nekem azóta is ez az igazi pihenés pillanata, ami megmagyarázhatatlanul valamiféle szabadságérzéssel párosult. Márpedig a szabadságra mindennél jobban vagyom. Tudom, hogy tennem kell érte, a szabadság nincs ingyen. Tudom, hogy nehéz lesz, de elszántságom egyre magabiztosabbá tesz. Már nem félek, nincs mitől. Mindent tudok már. Tudom, mi után mi következhet, mely mondatomért vagy cselekedetemért mi a büntetésem.

Karácsonykor, miután visszaviszem Zsuzsit Egerbe, elköltözöm anyuhoz. Azt érzem, hogy rettenetesen vágyom valaki után, de hiába keresem, csak nem találom. A szilveszter előtti napon István visszakönyörög magához azzal, hogy minden megváltozik, csakis én leszek a fontos. Rendben van, visszamegyek, kapjon egy utolsó esélyt, dsob eséle már nem hiszek benne. Magam sem értem, miért engedek neki, talán még mindig a lassan beszélő férfit keresem, de ismét hamar kiderül, hogy ő nincs már sehol. Persze az is lehet, hogy túlságosan is megrettentem az egyedülléttől, nem tudom. Szilveszterkor ismét agresszív rohama van. Szerinte ott követtem el a hibát, hogy rá figyeltem a legkevesebbet a társaságban, akikkel együtt töltöttük az éjszakát. Mindenkivel beszélgettem, csak vele nem. Persze, bólogatok, mert ahhoz van a világon a legkevesebb kedvem, hogy veled beszélgessek. Elképed, hogy milyen nagy lett a szám. Én pedig közönyösen válaszolgatok minden durva kérdésére, és nem érdekel, mennyire ideges, nem érdekel, mennyire erőszakos, de főleg az nem érdekel, hogy megüt. Megüt, pedig egy napja költöztem vissza. Megkérdezem tőle: miért? Azt mondja, ő sem érti. Ő csak azt akarja, hogy minden jó legyen. Közönyös vagyok, és éreztetem vele, hogy ez engem már nem érdekel. Azt viszont tudom, hogy nem adja fel egykönnyen, hiszen ilyen a természete. Szeret győzni.

Hogy mennyire szeret győzni, arra alig valamivel az esküvő után döbbentem rá. Azelőtt vagy nem volt ilyen, vagy nem tűnt fel. De társasjátékban vagy pingpongban mindig jobb volt, ha hagyom nyerni, mert ha veszített, egész estére, de sokszor még másnapra is elviselhetetlenné vált. Szidalmazott és olykor lökdösött is, ha vesztésre állt. Az édesanyja egyszer mosolyogva mesélte, hogy bizony ő és a bátyja is mindig hagyták nyerni kártyában, társasban Istvánt, mert már apró gyermekkorában is képes volt akár ájulást produkálni, ha vesztésre állt. Valahogy beleszorult ebbe a győző szerepbe, nem tudott kijönni belőle, és az, hogy született egy beteg gyerekünk, valljuk be, nem egy nyerő meccs.

És mivel szeret győzni, most pedig vesztésre áll, csak az érdekli, hogy eltiporjon, legyőzzön. Engem pedig már csak az, hogy csendesen öleljen meg valaki, hogy nevetni tudjak anélkül, hogy lebunkózna a férjem, mert az adott pillanatban szerinte éppen nem illendő a nevetés. Anyu figyelmeztet is, hogy vigyázzak nagyon, mert magába az ördögbe is belehabarodnék, annyira vágyom a szeretetre, kedvességre, nyugalomra.

És természetesen kis túlzással ez be is következik. Februárban beleszeretek az első szembejövő férfiba, aki szól hozzám két jó szót. Egy olyan férfiba, akit nem érdekel, hogy a lányom más, mint a többiek, tudomást sem vesz erről a tényről.

Mert nem olyan egyszerű ez. Mielőtt megismerem ezt a férfit, van még egy próbálkozásom. Egyik este, mikor már anyunál lakom, régi barátaim elhívnak vacsorázni. Egyiküket, egy kedves, nyugodt, mackós fiút, mindig is elképesztően jóképűnek találtam. Most, hogy úgy tudja, talán elválok, hevesen udvarolni kezd. De elrontja, mielőtt akár a kezemet is megfogná, kapatosan annyit mond: nagyon tetszem neki, de hát hogyan is vigyen ő haza a szüleihez egy nőt ilyen gyerekkel. Milyen gyerekkel, kérdezem. Kicsit elpirul, segélykérően néz rám, de nem könnyítem meg a dolgát. Hát, tudod, olyannal, aki más, mint a többi. Milyen kár, hogy ezt kimondta! Pedig tetszett nekem, nagyon is tetszett. Eddig a pillanatig. Gyomron vág a felismerés, hogy soha senkinek nem kellek majd, hiszen hiba van bennem, nem tudok egészséges utódot produkálni. Meg vagyok bélyegezve. De ettől csak még jobban szeretem a lányomat, és csak még jobban világgá akarom kiáltani, hogy bár ő más, mint a többiek, de igenis a legnagyobb kincsem a világon!

Évekkel később a Villanyrendőrnél rohanok fofonl rohandrászhoz, sietek, mert késésben vagyok. Meglátom a régi, mackós lovagomat a feleségével, nagyobbacska kisfiút toltak babakocsiban. A kisgyerek egészen nyilvánvalóan sérült, én pedig egy pillanatra megszédülök. Elemi erővel jár át az isteni igazságszolgáltatás érzése, és egyszerre ennek azonnali tagadása. Összeszedem magam, kedvesen köszönök nekik, és kínosan kerülve a mackós fiú pillantását, megsimogatom a gyereket.

De ez a férfi más, érzem. Így aztán végleg elköltözöm. Pontosabban, mivel István nem nagyon akar elengedni, elszököm egyetlen fehér síoverallban. Ruhát nem tudok magammal vinni, a zárat pedig azonnal lecseréli a férjem. Így egy ideig a húgom ruháit hordom, ami elég vicces. Az új szerelem viszont elég erőt ad ahhoz, hogy ne menjek vissza soha többé.

A válás viszonylag nyugodt és gördülékeny, nem vitatkozunk gyakorlatilag semmin. István többé nem üt meg, nem veszekszik, inkább kérlel. Az anyagiakban tisztességes. Két hónap után végre be tudok menni a lakásba, hogy összeszedjem a személyes holmimat. Móni, a húgom jön velem, természetesen veszekszik Istvánnal, de én már inkább csak nevetgélek még ezen is. Engem már megcsapott a szabadság szele. Összesen két dolgot vethetek a szemére: hogy a kisfiunk születése után kapott aranyláncot és a fényképeket elveszi tőlem. A családunkban az a szokás, hogy egy idősebb nő, általában az anyja, ékszert ad a gyermeket szülő nőnek. Zsuzsi után kaptam is anyutól egy nagyon szép karláncot, de a kisfiam születésekor valahogy ez elmaradt. Ez fájt nekem, ezért Istvánnal, amikor hazajöttünk a kórházból, vettünk nekem egy szép aranyláncot, a halott fiunk emlékére. És most ezt veszi el tőlem, mondván, hogy megőrzi Zsuzsikának, mert szerinte ez őt illeti. Másrészt a Zsuzsiról és rólunk készült fotók sem illetnek engem, mert az mind az övé. Hiába kérlelem, egyet sem kapok belőlük. Legalább a negatívokat add nekem, kérem tőle, de erre csak gúnyos mosoly a válasz, és annyi, hogy nincsenek meg. Tudom, hogy megvannak, kutatnék a fiókokban, de nem engedi, elzavar onnan. Azt mondja, hogy maradjak, akkor annyit nézegethetem a képeket, amennyit akarom. Közben kérlel is egészen sajátos, csakis rá jellemző módon, hol szépen, hol csúnyán, hogy jól gondoljam meg, de nem bírok maradni. A láncot sem bánom, szó nélkül veszem le a nyakamból. A fényképek jobban fájnak. Azok máig fájnak.

A bíróságra anyu kísér el. Otthon készülődünk ketten. Rettenetesen feszült vagyok, leesik a napszemüvegem, anyu kinevet, mire én elvesztem a türelmem. Kiabálva összetaposom a földön heverő napszemüveget. Anyu persze megsértődik. Az hiszi, vele van bajom. Útközben kibékülünk, könnyen megy, nagyon szeretjük egymást. Megegyezünk, hogy több is veszett Mohácsnál, és majd veszek magamnak egy szép, az eddiginél sokkal szebb, új szemüveget.

Istvánnal a bírósági folyosón találkozunk. Kockás inget visel, ellentétben az ügyvédjével, aki szemtelenül tenyérbe mászó képű, pökhendi, és persze fehér garbó van rajta zakóval. Fehér garbó!

A fehér garbó nekem valamiféle elementáris rossz érzést okoz. Most eszembe jut, miért. Valamikor a nyolcvanas évek legelején, friss házas fiatalasszonyként idegen városba költöztünk Istvánnal. Nem ismertem ott senkit, de nagyon szerettem volna barátkozni, így boldogan mondtam igent a mesteremnek, Magdinak (kozmetikustanuló voltam), mikor megkérdezte, nincs-e kedvem elkísérni őt vásárolgatni. Szóval munka után együtt m. án egyelsétáltunk az ottani Centrum áruházba nézelődni. Vásárlás lett a nézelődésből, Magdi több fehér és színes garbót is vett a férjének. Milyen jó ötlet, gondoltam, és én is kiválasztottam egy szép fehér darabot. Nem volt drága, százhúsz forintba került. A borravalókból össze is gyűjtöttem ennyit, gondoltam, meglepem vele a férjemet. Ha Magdi azt mondja, hogy ez elegáns viselet, akkor én azt elhiszem. Én magam nem nagyon tudtam, tizenkét éves voltam, amikor apu meghalt, nem élt velünk férfi sohasem. Honnan sejthettem volna, mi az elegáns a férfiaknál! Örültem, hogy egy ilyen kedves nő ízlésére hagyatkozhatom, és boldogan vittem haza a százhúsz forintos garbót.

Na, a boldogságom körülbelül olyan egy-másfél perc múlva el is párolgott, mintha soha nem is lett volna. István rettenetesen leteremtett, hogy miért szórom a pénzt, ráadásul ilyen undorítóan közönséges holmira, mint egy fehér garbó. Hogy mertem én az ő megkérdezése nélkül ezt megvenni! Próbáltam halkan jelezni, hogy a saját összekuporgatott borravalómat költöttem, és örömöt szerettem volna okozni neki, de ez csak olaj volt a tűzre. Mindenféle utcán nevelkedett, proli diósgyőri paraszt lettem egy percen belül. Zokogtam, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre, és leszidja az apukája. István közölte velem, hogy csomagoljam vissza a garbót, mert holnap munka után elmegyünk a Centrum áruházba, és majd én szépen visszakérem a pénzt. Ha arra volt bátorságom, hogy egyedül megvegyem, akkor majd lesz erre is.

Alig aludtam valamit, rettegve forgolódtam, annyira féltem a másnaptól. Azokban az időkben nem lehetett csak úgy bármit visszavinni a ruházati boltba, pénzt visszakapni meg egyszerűen lehetetlen volt. Ennek ellenére természetesen szót fogadtam. Másnap tehát visszavittük a szomorú garbót. A gyalogos út alatt a férjem még egyszer az eszembe véste, hogy ha csak kicsit is intelligens lennék, vagy ha egy szemernyi ízlésem lenne, soha nem vettem volna neki fehér garbót. A boltban az eladónő közönyösen közölte, hogy árut csak akkor cserélnek, ha mérethibás, de kérdezzem meg az osztályvezető elvtársat. Így hát elindultam megkeresni az osztályvezetőt. István a bejárati ajtónál állt kívül, szigorúan háttal a bolt belsejének. Igen, ezt nekem kell jóvátennem, tudtam én! Közben arra gondoltam, de kár, hogy nincs még százhúsz forint spórolt borravalóm, mert akkor azt hazudhatnám, hogy visszaadták a pénzt, és kidobnám azt a rohadt garbót. Ami ráadásul nekem még tetszett is, de honnan is venném én a bátorságot arra, hogy tudjam, mi az elegáns, hiszen valóban csak egy diósgyőri prolilány vagyok. És persze nem volt újabb százhúsz forintom. Tehát maradt az osztályvezető elvtárs meggyőzése. Akkor már potyogtak a könnyeim, kifelé tekingettem az ajtó felé, hátha István megkönyörül rajtam, de intett a szemével, hogy igyekezzek. Mutatta, hogy hozzam a pénzt. Odamentem hát a szelíd kinézésű, ősz hajú, ötven körüli, kicsit sovány, szemüveges férfihoz, és sírva elmondtam neki, mi történt. Úgy sírtam, hogy hátulról a férjem ne lássa. Főosztályvezető elvtárs, tessék nekem visszaadni a pénzt, mert nagyon megszidott a férjem. Nem szabad ilyeneket venni a férjünknek, tetszik tudni, ha nem tudjuk, neki tetszik-e. Meg azt is tetszik tudni biztosan, hogy egy igazi férfi soha, de soha nem visel fehér garbót. A kedves bácsi annyira megsajnált, hogy szólt a kolléganőjének, és visszaadták a pénzt. Miközben átnyújtotta, csendesen csak annyit mondott, ő sokszor hord fehér garbót.

És a férjem most itt, a folyosón, a fehér garbós bájgúnárral a háta mögött könyörög, hogy meni ag, hogjünk innen, kezdjük újra. De mint mondtam, engem már megcsapott a győzelem és a szabadság mámora. Ha hosszú időn át megaláznak, most már tudom, hogy az soha, de soha nem érhet véget a megalázó győzelemével. Most úgy érzem, ez a pillanat itt a jutalmam. És a sors még a fehér garbót is megadta, kegyelemdöfésnek. Meg is jegyzem, hogy milyen fess és divatos benne az ügyvédje, de István nem érti, miért mondom, nyilván nem emlékszik a történetre. Miért is emlékezne, neki ez csak egy volt a sok-sok milliónyi dologból, amivel próbált betörni. Egy pillanatra elönt a szégyen saját kicsinyességem miatt, hogy milyen szánalmas vagyok, amiért örülni tudok a nyomorultságának. De ez csak egy pillanatig tart, nem hagyom elhatalmasodni az érzést. Nem lehet. Szabad akarok lenni, és élni akarok. Megfogadom, hogy nem hagyom magam, soha többé. Nem hagyhatom magam megalázni, de azt sem hagyhatom, hogy kicsinyes, bosszúálló szörnyeteggé váljak a boldogtalanságom miatt. Nem hagyom! Ha elromlik a kapcsolatom, mindig inkább elmegyek majd. Soha többé nem engedem, hogy megalázzanak, én már egyetlen percet sem pazarolhatok el az életemből. Valami elemi erővel keresem mindig tovább a boldogságot, és futok valami után, amiről csak nagyon halványan sejtem, hogy létezik.

Most, miután kimondják a válást, végre eltűnnek a torkomból az olyan jól ismert gombócok. Szinte villámcsapás-szerűen. Anyuval hazamegyünk, és a hazafelé úton könnyezveröhögve mesélem el neki a fehér garbó történetét. Anyu elsírja magát, ismét önmagát vádolja, hogy nem tett semmit. Pedig Magdi, a mesterem félrehívta egy látogatása alkalmával, és megkérdezte tőle: miért hagyja, hogy így bánjon velem a férjem? Anyu akkor azt hitte, nem is árt nekem a fegyelmezés, mert úgysem volt apukám, kicsit habókos meg nagyszájú vagyok, talán rám is fér a rendszabályozás. De azt nem gondolta, hogy István ennyire megalázott nap mint nap. Ő azt hitte, a férjem csak kicsit fösvény, és ez ellensúlyozza az én meggondolatlan, könnyelmű természetemet. Anyu sírva meséli, hogy nem is ez volt az utolsó alkalom, amikor figyelmeztették őt. Szóltak ám a szomszédok neki is, de azt sem vette komolyan. Vigasztalom, hogy biztosan kellett ez nekem, sokat tanultam ám belőle! És vigyorgok, megállíthatatlanul vigyorgok. Semmi nem számít, csak az, hogy szabad vagyok! Hazaérünk, és a konyha falán lévő naptáron döbbenten veszem észre, hogy május 9-e van. A győzelem napja. Ezen is vigyorgok, mutatom anyunak, de csak legyint, nincs jókedve.

1989-et írtunk, rendszerváltás kezdődött mindkettőnknek. Az országnak is és nekem is.

Hamarosan kiveszek egy lakást Diósgyőrben, és amikor csak tehetem, a munkám mellett elutazom Egerbe a lányomhoz. Zsuzsi az ablak mellé kerül a sarokba, minden szobában az a legjobb hely. Ráadásul ez a hármas szoba, ami még szerencsés szám is! Rudi töretlenül udvarol, de valljuk be, Zsuzsi mindenkinek tetszik, hiszen dicsekvés nélkül mondhatom, a legszebb lány az osztályon.

Az itt dolgozók nem vesznek tudomást arról, hogy súlyos betegeket ápolnak. Egyenrangú partnerként bánnak az ápoltakkal, egytől egyig. Nem tudom, hogyan és mikor alakult ki ez a hozzáállás. A főorvos asszony, aki az első perctől közvetlen és őszinte velünk, egészen rendkívüli ember. És talán éppen ezért egészen rendkívülivé tett maga körül mindenkit, kivétel nélkül. Olyanokká, akik ápolják, cipelik, mosdatják, öltöztetik a súlyos betegeket, és mindeközben a szülőkért aggódnak, hogy ők biztosan bírják-e a lelki megrázkódtatást. Biztatnak, hogy merj úm bhogy mejabb gyereket vállalni, vagy egyszerűen csak csendesen szeretnek. Soha sehol ilyen elképesztően empatikus hozzáállást nem tapasztaltam ezelőtt, és azóta sem. Láttam olyan helyeket, ahol több gyereket tartanak egy kiságyban, és szinte állatként dobálják őket. Hozzájuk se szólnak, a szülőket pedig mély megvetéssel kezelik. Egerben ezzel szemben jóság és megértés uralkodik.

A második itt töltött karácsonykor a főorvos asszony nem akarja Zsuzsit hazaengedni, nincs valami jó állapotban, éppen beteg. Szorongok, ideges vagyok, borzasztóan szeretném, ha velem lenne az ünnepek alatt. Megkérdezem az otthoni gyerekorvosunkat, Zsóka nénit, hogy mit szól hozzá. Azt mondja, ő vállalja, hogy figyel ránk, otthon lesz úgyis. Arra biztat, mondjam meg a főorvosnak, hogy ő a szomszédban lakik, hamar odaér hozzánk, ha baj van. Még igazolást is ad. Így hát elmegyek a lányomért. Valóban beteg kicsit, Rudi őrzi is szinte egész nap, az állam leesik, hogy milyen kitartó, még a végén tényleg megkéri a kezét. Linkschné figyelmeztet: ha bármi probléma lenne otthon, ami esetleg komolyabbra fordul, hozzam csak vissza Zsuzsit akár éjszaka is, itt mégiscsak nagyobb biztonságban van. Megígérem neki, közben pedig Ferikével megegyezünk, hogy milyen szép téli, napsütéses szombat is van ma, majd összepakolom Zsuzsit és hazafuvarozom.

A szenteste jó hangulatban telik, az új szerelmem figyel rám, szeretget, és az még jobban boldoggá tesz, hogy ő is szépnek látja a lányomat. Aztán éjszaka Zsuzsinak súlyos fulladásos rohama van, nem vagyok topon, elszoktam már az ambuláns életmentéstől. Persze nem esem kétségbe, Zsóka néni szívesen lát szenteste is, Zsuzsi megkapja az injekciót, és jobban lesz. De érzem, hogy ez nem játék, csak azért, mert nekem jó, nem tehetem ki a kislányomat veszélynek. Ezért reggel szépen összepakolom, és visszaviszem Egerbe. Neki már ez az otthona, bármennyire is fáj ez nekem. Persze egész úton bőgök és sajnálom magam, de mire odaérünk, már megnyugszom, és inkább kicsit ott maradok még Zsuzsival. Rajzolgatunk Rudival, Ferikéhez vendégek jönnek, és ezen ő annyira felbuzdul, hogy majdnem kirúgja a kiságya oldalát. Viccelődünk a gondozónővel azon, hogy milyen pletykásak is a szobában lakó gyerekek, mindig mindent jobban tudnak. Naná, hogy jobban tudnak, mondom, egész nap megfigyelnek! Ha írni tudnának, talán még jelentést is készítenének, vagy naplót vezetnének, de nem tudnak, így csak pletykálkodnak. Megszeretgetem őket, majd hazamegyek a saját otthonomba. Lassan megszokom a létet Zsuzsi nélkül, fura érzés, soha nem hittem volna, hogy természetes lesz az, hogy nem velem él.

Aztán február elején férjhez megyek. Szerelmes vagyok, és úgy szeretnek, ahogyan mindig elképzeltem. Szinte soha nem gondolok arra, hogy a házasság pokol és börtön is lehet, viszont kőkeményen vigyázok a szabadságomra.

És októberben megszületik a fiam.

A fiam. Ízlelgetnem kell a szót, bár elég hamar nyilvánvaló lett, hogy fiút várok. A terhesség alatt fura módon egyetlenegyszer sem jut eszembe, hogy bármi baja is lehet a babának. Debrecenbe természetesen elmegyek, lefutom a szinte már kötelező köröket, de semmi rendellenességet nem találnak. A szülész, aki a halvaszületett kisfiamat világra segítette, kicsit furán néz a férjemre. Én azonban nem segítek neki, hogy ez nem ugyanaz a férj, mint két évvel ezelőtt, inkább élvezem kicsit a zavarát. Nagyon kedves mindenki, boldogan jövünk el, nem kell többé visszamennünk! HazafeléVick! Haza énekelek egész úton, nyilván a férjem agyára megyek, de nem szól egy szót sem, elnézi nekem a dalolást. Szóval boldog, boldog terhesség.

A tízéves érettségi találkozómra is boldog terhesen megyek, velem örülnek a rég nem látott barátaim. Együtt idézzük fel a gimis éveket, egymás szavába vágunk, és ordítva röhögünk, amikor a másodikos almaszüret kerül szóba. Az a bizonyos másodikos almaszüret, amikor Orosz Gyurika visszament a cseresznyepálinkás és a hubertusos üvegért, mert mégsem hagyhatta ott a fák alatt. Na persze, hogy akkor buktunk le. Osztályfőnökünk, aki, mint mondtam, nem volt valami laza, azonnal az igazgatónőhöz rohant a problémával. Az igazgatónőnek persze nyilván a háta közepére kellett néhány üres pálinkásüveg ügyében nyomozni, de azért bejött az osztályba, és megkérdezte, ki ivott belőlük. Felállt az összes fiú, kis idő múlva aztán nagy nehezen én, meg még talán Nagyera. Azonnal le kellett mennünk az igazgatóiba, felelni a felmerült kérdésekre. Főleg arra, hol tartottuk a pálinkát. Losi Peti bevallotta, hogy ő tárolta otthon, a lépcső alatt. Na, szép rend lehet a lépcsőtök alatt, mondta kicsit unottan az igazgatónő. Tőlem gúnyosan kérdezgette, hogy mit szeretek, a Hubertust? Nem, mondtam, a szép verseket szeretem, meg ilyesmiket. Próbáltam bután nézni, de az igazgatónő csak legyintett, és kizavart minket az irodából. Természetesen behívatta a szüleinket, és anyu irtózatosan szégyellte, hogy neki egyedüli lányos anyukaként kellett ott állnia. Büntetésként hármas lett a magatartásunk, és valami erkölcsi dumát is kaptunk, úgyhogy azután soha többet nem mentünk vissza az üres üvegekért. Mindig ott hagytuk őket a fák alatt. A többi lány, aki még benne volt az ivászatban, bűntudatból, amiért nem állt fel, mind egytől egyig hármas magatartást kért magának év végén.

Ezek a rég nem látott barátaim semmit nem tudtak arról, hogy évekig szinte nem is létezett az a szemtelen, nagyszájú lány, akit szerettek. De most velem örülnek az új babának, én pedig lubickolok a szeretetükben.

A kicsinek a család is egyöntetűen örül. Úgy érzem, fel sem merül senkiben, hogy bármi baj lehet. Vagyis nem tudom eldönteni, hogy valóban nem aggódnak, vagy csak nagyszerűen titkolják a félelmeiket.

Októberben megszületik végre a fiam, ekkor kicsit mégis izgulok, hogy minden rendben van-e rajta. Nézegetem, meg aztán olyan idegenül is cseng az a szó: fiam. Zsombornak nevezzük el. Furcsa kis emberke, az alsó ajkát erősen beszippantva jön a világra, és egy pillanatra ijesztően csúnyának látom, de mit bánom én! Hollóssy doktor boldogan mutogatja, hogy csak összejött, nézzék csak, nem akármilyen legényke. Mondom is neki, hogy bizonyára azért van így feldobva, mert voltam olyan jó fej, és ügyeletben szültem neki. Azt válaszolja, nem rontom el a kedvét, ő igenis örül, bár az kétségtelenül jó pont, hogy nem otthonról rángattam be.

Zsombor. Csodálatos név. Ölelgetem, próbálgatom, hogy milyen érzés. A baba erős és masszív. Három kiló hatvanöt deka, ötvenhét centi hosszú. Óriásnak, jókötésűnek tűnik az újszülöttek között, igazából mégis pindurka. Éjjel érkezik, éjfél után két-három perccel. Ahogy túlvagyunk a szülés utáni macerákon, és végre felállhatok, azonnal megyek, és megnézem, jól van-e. Bekéredzkedek a csecsemőosztályra, kibontom Zsombort a pólyából, és elvégzek rajta néhány reflexvizsgálatot. A csecsemős nővérek komplecsiérek ktt hülyének néznek, de én úgy teszek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mindent rendben találok, így hát visszamegyek a szobámba, és boldogan alszom vagy tíz órát. Másnap próbálom szoptatni, de nem nagyon sikerül, nem vagyok jó ezen a szoptatásszeren. Zsuzsi nem tudott szopni, a második baba után pedig tejelapasztó pirulákat kaptam, így a tejjárataim beszűkült csatornák csupán. Kínozom magam és a fiamat egy ideig, aztán feladom, és fejni kezdek. A cumisüveggel pedig Zsombor is hamar megbarátkozik. Közben folyton Zsuzsika jár az eszemben, senkinek nem merem mondani, de jobban aggódom érte, mint a kezemben tartott, kicsit idegen kisfiúért. Aztán ez is megváltozik. Hirtelen jön az érzés, szinte egyik pillanatról a másikra. Ugyanolyan, mint mikor Zsuzsit először a karomba adták. Mindent elsöprő, lángoló szerelmet megszégyenítő érzés. A fiam. Ezt a szót ízlelgetem, és úton-útfélen elbőgöm magam a büszkeségtől, hiszen Zsombor tökéletes. Na jó, egy kicsit csúnyácska, de akkor is tökéletes! Az érzés szinte szétfeszíti a mellkasom.

Alig várom, hogy kicsit megnőjön, és elvihessem Zsuzsinak megmutatni. Őt persze nem túlzottan érdekli a kisöccse, nyilván féltékeny, pedig ez azért a lányokra nem jellemző. Meg is szidom egy picit, kis nyávogás, cuppogás, és kapok egy mosolyt. Zsombit a nővérkék körbehordozzák, mindenki örül neki kivétel nélkül.

Így járunk mi hétvégenként Egerbe. A fiam és én. Persze néha a férjem is eljön velünk, de valahogy úgy érzem, ez a kettőnk ügye. A fiamé és az enyém. Amikor ott vagyunk, sokszor teszem be a nővére mellé a kiságyba, szeretném, ha megbarátkoznának. Zsombor nagyon kedvesen közeledik Zsuzsihoz, a maga módján, kicsit férfiasan ugyan, de szeretgeti. Zsuzsika eleinte ijedten veszi tudomásul, hogy valami élőlényféle ficereg ott neki a saját kis területén, de aztán a nagy testvér lekezelő módján megtűri maga mellett. Sokat nevetgélek rajtuk, ismételgetem magamban, hogy testvérek. Olyan jó szó! A saját húgom jut az eszembe, akivel olyan szoros a kapcsolatom, hogy néha szinte fojtogató. De ez jó fojtogatás, és azt szeretném, ha ezt éreznék az enyémek is. A testvérek. Zsuzsi csendesen, bár szerintem kicsit nagyképűen mosolyog az öccse gagyogásán, én pedig úgy érzem, még soha nem voltam ilyen boldog, és nyilván már nem is leszek egész életemben.

Valamikor nyár vége felé is kettesben autózunk Zsomborral Eger felé. Emőd után úgy érzem, huzat van, és felhúzom az ablakokat. Szörnyű ordítás, odacsíptem Zsombor ujjait. Megállok a következő pihenőben, és elképedek, hogy néz ki a keze. Olyan, mintha egy törés lenne benne. Ujjak, ujjak, törés, ujjak. Szörnyű látvány. Már nem sír, én meg szipogva egyengetem a kezét, és egyfolytában ostorozom magam, hogy mi a francnak kelek én útra egy egészséges gyerekkel kettesben, hiszen ez nyúlkál! Nyúlkál és mocorog egyfolytában, de szép lassan már kezdek hozzászokni. Vigyorgok magamban, kicsit büszke is vagyok, és azt mondogatom: egészséges! Mert persze eleinte arra gondoltam, biztosan valami komoly baja van, hiszen állandóan csak mozog. Aztán szépen lassan hozzászoktam, hogy ilyen gyerekek is vannak. Igen, ilyen gyerekek is vannak, ők azok, akik egészségesek.

HATODIK FEJEZET

A fehér cipő

Az első születésnap nagyon fontos, magyarázom Zsombornak reggel, amikor tisztába teszem. Közben minden testi erőmet bevetem, hogy a pelenkázón tartsam. Próbálok énekelni neki, de nem díjazza, le akar mászni. Szóval, ha szót fogadsz, akkor felveheted a csokornyakkendőt, nem bánom. Persze nem fogad szót, izeg-mozog. Istenem, milyen nehéz is ezekkel az egészséges gyerekekkel! Semmi méltóság nincs bennük, folyton-folyvást csak fickándoznak! Aztán nagy nehezen sikerül meggyőznöm arról, hogy hamarabb szabadul, ha hagyja magát. A nyakkendő pedig természetesen ott pompázik a nyakán az első születésnapján.

Zsombort anyu Gombszeműnek hívja, mert mikor először látta, ez jutott eszébe róla. Ellentétben Zsuzsi csodálatos tengerkék szemével, az övé sötétbarna, majdnem fekete. A bőre kreol, a haja szőkés és kicsit göndörödik, ahogy nő. Ettől aztán az arca lágy, kedves. Tökéletes mindene, egészséges, mint a makk. Persze ezzel sok minden együtt jár. Mondjuk a folytonos ficergés, rendetlenkedés. De nekem ez jó. Már most tudom, hogy biztosan elkényeztetem és elrontom majd ezzel, de akkor szeretem a legeslegjobban, amikor rosszalkodik. Mert rosszalkodni csak egészséges gyerekek szoktak. Ezért hát mindannyiszor, később is (egészen kamaszkoráig, amikor, valljuk be, változtak a dolgok), ha bármikor rakoncátlankodik, összecsókolom. Anyu mindig mondja, hogy nem lesz ez így jó, de én csak vigyorgok: mit számít egy kis rendetlenkedés, anyu! Nézd, hogy fut!

Zsuzsika töretlen türelemmel viseli, hogy már nem ő az egyetlen gyerekem. Persze rengeteget győzködöm, sok munkám van benne, de úgy látom, hogy imádja az öccsét. Az öccse pedig egyenesen rajong érte. Hiszen nincs olyan nap, hogy ne mesélnék neki arról, hogy bár nem velünk él, de neki igenis csodálatos nagy testvére van. Arról, hogy a nővére milyen gyönyörű és milyen kedves, és mennyire, de mennyire szereti őt. Szerintem Zsombor érti.

Zsuzsi kicsit magányos mostanában, hiszen Rudi még a nyár elején elment. Hirtelen egyszerűen csak megállt a szíve. Tudom, hogy minden pillanatban hiányzik neki az udvarlója cserfes kis pofikája, de mint gyakorló „súlyos anyuka”, jó vagyok a vigasztalásban. Jó vagyok benne, csak most először végtelenül nehezemre esik. Mert amikor megtudom, én is lezsibbadok, percekig csak állok, és alig térek magamhoz. A nővérkék sírnak, a főnővér és az egész csecsemőotthon arra gyűjt, hogy legyenek Rudi sírján szép virágok. Még születésekor lemondtak róla a szülei, így az intézet volt az otthona, a nővérek, az orvosok és a többi beteg a családja. És Zsuzsika a szerelme. Kisírt szemekkel járkált napokon keresztül mindenki, űrt hagyott maga után ez a drága, igazi rakoncátlan kiscsikó. Nekem is hiányzik. Zsuzsi pedig, mint mondtam, határozottan magányosnak tűnik. Persze vigasztalás közben gonoszul megjegyzem, hogy túl sok lánynak van itt kisírva a szeme, de senki nem díjazza a humoromat. Nyilvánvaló, hogy Rudi mindenkinek csapta a szelet, de igaz szerelme csakis Zsuzsika volt. Úgyhogy a kis szemtelen kölke rám hagy egy nehéz feladatot, a fájdalom enyhítését, amit a hiánya okoz. Ezért már az ajtóból nyávogok, cuppogok, ha megérkezem, de hiába. Kevesebb mosolyt kapok, mint azelőtt. Most látom, hogy a szerelem ereje milyen óriási. Vigasztalgatom én Zsuzsikát, de nem nagyon érdekli. Néha le is tolom, hogy jó-jó, szép a szerelem, de hát az élet nem áll meg, nehogy nekem itt depresszióba essen. A szoba többi kis lakója is szomorú, fantasztikus, hogy mennyire megérzik, ha valami tragédia történik. Megérzik, hiszen mindenk keszen mii napok óta szomorú. Megérzik annak ellenére, hogy többségük nem sokat érzékel a világból.

Szeretek akkor érkezni, amikor kint vannak a teraszon, vagy éppen készülnek kimenni. Most, hogy Rudi elment, már senki nem segít a gyerekek kihordásában. Bár többnyire csak láb alatt volt, mosolyogva tűrte mindenki, hogy úgy készül a levegőztetésre, mintha ő cipelné ki valamennyiüket. Mindig már előre elmondta, ki melyik hintaágyba fekszik vagy melyik kocsiba ül majd. Imádott szervezkedni. Ma nélküle visszük ki Zsuzsikát, Ferikét, Marcsit és a szoba többi lakóját a teraszra. Rudi nélkül persze sokkal nehezebb. Nincs, aki irányt mutasson, de azért lassan mindenki kikerül a hűs fák alá. Jó itt pihenni, hiszen délutánra már rettenetesen elfáradnak mindannyian. Bár nem tudnak kúszni-mászni, és nem tudnak állni vagy felülni, de izomzatuk megállás nélkül feszül. A szüntelenül fokozott izomtónus fizikailag bizony rettenetesen megterhelő. Jobb hát kicsit kint a levegőn. A gondozók mesélnek nekik, én cuppogással és nyávogással tarkítom a mesét, és a nyári napfényben már nem is tűnik olyan szörnyűnek az élet. Már nem is olyan fájó, hogy Rudi nincs velünk, hamar megbékélünk mindannyian az elfogadhatatlannal, ezen a helyen otthon van a halál.

Nyár végére aztán egészen jó színük lesz a gyerekeknek. Valóban Isten áldása ez a terasz.

Sokszor viszem Zsombort a nővéréhez, de ugyanannyit megyek egyedül is. Munka közben, ha Pestről jövök hazafelé, néha csak úgy beugrok. Időnként néhány barátomat is elviszem, nem is értem, miért. Fura érzés, de azt szeretném, ha látnák, hogy ilyen is van. Mindig dühös leszek, ha valamelyikük nem akar eljönni velem. Dühös leszek, és mérgemben szeretném beleverni az illető orrát, mert ha nem akarja látni, akkor is élnek így gyerekek. Akkor is vannak alig-alig megfizetett dolgozók, akik nap mint nap küzdenek a rájuk bízottak életéért. Mai napig nem értem, miért leszek agresszív, ha erről beszélek, de most is elönt a düh, ahányszor csak azt a mondatot hallom: én azt hiszem, nem szeretném látni. Hát attól még igenis létezik!

1991 őszén egy alkalommal szombat délután megyek át Zsuzsihoz, csak úgy, egyedül, mert kellenek a lányos napok is néha. Ahogy kanyargok felfelé a Szalapartra, azon vigyorgok magamban, hogy na, megállj, Ferike, ma beadom neked, hogy péntek van. Lesz majd nagy ijedelem, hogy akkor holnap nem is vasárnap lesz, aztán majd nagy, hatalmas röhögés, ha elmondom, hogy vicceltem, másnap mégis vasárnap lesz. Látom magam előtt, ahogy Ferike a maga kis nyelvén azt mondja, „vicceltél velem”, és ettől olyan boldogság önti el, hogy isten mentse azt a kiságyat, mert talán tényleg ki is rúgja az oldalát. Mert szereti, ha viccelnek vele, akkor fontosnak érzi magát. Mióta Rudi elment, vele szoktam tréfálkozni. Kell itt a mosoly és a nevetés. Nagyon kell.

Beérek, és olyan csend van a folyosón. Kis ijedtség fut rajtam át, gyorsítom a lépteimet, de már az ajtóból látom, hogy Zsuzsi az ágyában alszik. Megpuszilgatom, de nem ébred fel. Kicsit motozok az ágyánál, de erre sem reagál. Így aztán eszembe jut Ferike, meg is fordulok, és keresem. Keresem, de üres az ágya. Most veszem csak észre, hogy a nővér szeme kisírva, bedagadva. Kérdőn nézek rá, ő pedig csak bólint. Ferike hirtelen kapott tüdőgyulladást, pár nap alatt elvitte. Megint túl közel kerül a Halál. Istenem, micsoda rohadt egy év ez! Valami rettenetes zsibbadást és hideget érzgfihidegetek. Vigasznak nincs értelme, csak csendesen leülök, és Ferikére gondolok. Meg a halálra, amivel oly kevésszer találkoztam, és amitől olyan nagyon félek. Kimegyek a hűvös teraszra, Zsuzsi úgyis alszik, nem tudok most beszélgetni senkivel. A halállal először hetvennégyben találkoztam. Most végiggondolom, hogyan is történt, miért önt el a rettegés mindannyiszor, amikor csak rágondolok… halál. Rohadt egy szó.

És igen, hetvennégy nyara… Kora délután a húgommal bóklásztunk a játszótéren. Gyakorlatilag egész nyáron ki sem jött a fenekemből, be volt szarva az iskolakezdés miatt. A lépcsőházi folyosóablakban egy pillanatra úgy tűnt, mintha aput láttam volna. Az alak, akit én apámnak gondoltam, kidobott egy pár papucsot a hátsó játszótér felé. Mi még messze voltunk, de odasiettünk, köszönni akartunk apunak, mert pár napja nem volt otthon. Kicsit izgultam is, hogy biztosan rendetlenséget talált, a papucsomat meg biztosan széjjel hagytam, nyilván azért hajította ki. Összeszedtük a papucsot, és elindultunk felfelé Mónival. Kopogtam, nem akartam kulccsal bemenni, hogy ne veszekedhessen. Semmi… Kinyitottam az ajtót, otthon minden rendben volt, de apu sehol. Letettem a helyére a papucsot, és nem értettem, mi történt. Vállat vontam, nem foglalkoztam vele tovább, inkább megetettem Mónit. Tévéztünk, én pedig olvastam közben.

Olyan öt óra körül csengettek a kaputelefonon. Kinéztem az ablakon, két rendőr állt lent. Azt kérdezték, mi vagyunk-e Novákék. Mondtam, hogy mi vagyunk, de nincs itthon senki felnőtt. Nem baj, felmegyünk, mondta az idősebbik.

Kinyitottam a bejárati ajtót, vártam, hogy felérjen a lift. Móni ott sündörgött mögöttem, nem bírt magával, mert az ablakból ő igenis látta, hogy a fiatalabb rendőr őt nézte. Megállt az előszobai tükör előtt, és elpróbálta, hogyan is tudna olyan perzselően nézni a rendőrre, hogy az rájöjjön, érdemes rá várni tíz-tizenöt évet. Nyílt a liftajtó, és nekem is elállt a lélegzetem egy pillanatra, mert a fiatalabb rendőr valóban nagyon-nagyon helyes volt. Hogy én ezt eddig észre sem vettem! A húgom kidugta a fejét a könyököm alatt, és köszönt egy laza sziát, miközben le sem vette a szemét a jóképű fiúról.

Itthon van anyukátok? – kérdezte az idősebb biztos úr.

Nincs. Dolgozik, apu meg a telken van, hadartam egy szuszra. Vagyis gondolom, hogy a telken van, bár volt itthon délután.

A két rendőr jelentőségteljesen összenézett. Volt itthon?

Volt bizony, mondom nekik, és tetszik látni, ezt a papucsot kidobta a lépcsőházablakon a játszótér felé. Biztosan mérges volt valamiért, ez gyakran előfordul, mert eléggé rendetlen vagyok. Kicsit zavartan és hadarva beszéltem, a húgom pedig közben egyfolytában meresztgette a szemét a csinos rendőrre.

Anyukátokkal kellene beszélnünk, hol tudjuk elérni?

Megadtam anyu telefonszámát, elmondtam, hogy a gyári kapuból tudják csak felhívni, mert a szerszámgépjavítóban, ahol dolgozik, nincs városi vonal. Megköszönték, és elmentek. Rossz érzésem maradt utánuk, és nem azért, mert a jóképű fiatalember tudomást sem vett rólam, inkább egyik lábáról a másikra ácsorgott végtelen zavarában, hanem mertzse, hanem valamiért olyan fagyos lett minden. Nem értettem, miért keresik anyut, azt sem értettem, nekem miért nem lehet elmondani az okot, amiért jöttek. Nem vagyok én már csecsemő, gondolom, apu berúgott valahol, hát istenem, láttam én már olyat éppen eleget. Túl részeg nem lehet, ha délután még haza bírt jönni.

Hamar átlendültem a dolgon, mert Hallgató Lajos éppen felfütyült, és egy pillanat alatt felejtettem el a két rendőrt, mintha nem is lettek volna. Móni is felélénkült, de én szigorúan, úgy, hogy ne vegye észre az arcomon a kegyetlen vigyort, azt mondtam neki, hogy már nagyon késő van, menjen szépen fürdeni és aludni. Szó nélkül engedelmeskedett, így beraktam a kádba, és legalább egy órán keresztül az ablakból kokettáltam Lajossal. Lajos már nyolcadikos volt, és észvesztően jóképű. Pici gödrök voltak az arcán, pont olyanok, mint Chevy Chase-nek. És elképesztően jó illata volt mindig, bár ezt kétemeletnyi magasságból most nem éreztem, de mégis az orromban volt. Persze nem tudtam rájönni, hogy igazán tetszettem-e neki, de ezen a nyáron ez kiderül majd, biztos voltam benne.

Móni egy óra alatt teljesen rongyosra ázott a kádban, kivettem tehát, vacsorát adtam neki, és lefeküdtünk aludni. Nekem valahogy nem jött álom a szememre, elkezdtem olvasni. Kilenc óra körül hallottam, hogy csörren a zár, megjött anyu. Kiszaladtam, mert nem értettem, mit keres itthon ilyen korán.

Szótlanul megölelt, megpuszilt, gépiesen kérdezte, Móni alszik-e már, én mondtam, hogy még szép, hogy alszik, egy taknyosnak nyolckor már aludnia kell. Mesélni kezdtem, hogy Hallgató felfütyült, meg ja, és képzeld, volt itt két rendőr, de beküldtem hozzád őket. Azt mondta, igen, erről beszélnünk kellene.

Istenem, valami baj van apuval, igaz? – kérdeztem. Azt mondta, igen. Sajnos baleset érte. Baleset? Hát igen. Anyu szörnyen zavarban volt, azt mondta, nagyon-nagyon fáradt, és én is menjek aludni. Holnapután pedig inkább ne menjek Parádfürdőre abba az úttörőtáborba, maradjak most itthon. Nem kérdeztem semmit, de egyre csak az zakatolt a fejemben, hogy most miért nem mehetek abba a táborba? Alig tudtam elaludni. Forgolódtam, és kicsit Mónit piszkáltam, de ő persze jóízűen hortyogott, meg se rezzent. Nagy nehezen elaludtam. Álmomban fekete ruhában jártam, mert meghalt apukám. A fekete pedig Hallgató kedvenc színe, tehát tiszta sor, halálosan belém szeretett. Arra ébredtem, hogy fújt a gyár. Hat óra, aludhatnék még, nyári szünet van! Miért ébredtem fel rá mégis minden áldott nap? Hirtelen eszembe jutott anyu és a tegnapi fura beszélgetés. Rossz szagot éreztem a levegőben. Mezítláb, halkan kiosontam a konyhába, ahonnan suttogást hallottam.

Borzasztóan nézett ki, hallottam anyu hangját. Már majdnem két napja halott volt, mikor megtalálták. Beléptem, anyu hirtelen elhallgatott. Az asztalnál velem szemben ott ült a nagyanyám, mindkét kezével az asztalt sepregette maga előtt. Anyu a konyhapultnak támaszkodva állt, a tegnapi ruhájában. Nagymamán a sötétkék, apró virágmintás ruhája volt, pedig soha nem hordott sötétet. Anyu haja tegnap este óta tejfehérré változott, ijedten néztem, nem értettem, hová tűnt a mézszőke hajkorona. És akkor megértem, hogy apu valóban meghalt.

Anyu csendesen ki is mondta: Apád meghalt. Bólintottam, tudom. Ha felébred Móni, levigyem játszani? – kérdeztem. Anyu sírva megölelt, és azt mondta, most inkvalta, mosább menjünk el nagymamáékhoz.

Nekem nyolc, mondtam, és mentem pakolni. Nem éreztem semmit. Csak tettem a dolgomat, pakoltam a ruhákat, felkeltettem a húgomat. És egyszer csak belém hasított a felismerés. Ha apu már két napja halott volt, ki dobta ki a papucsomat? Kit láttam az ablakban? Rettenetesen megijedtem, és úgy éreztem, hogy nem akarom megismerni a halált. Én nem akarok vele jóban lenni, mert nyirkos és sötét, és aput hozza ide, hogy féljek tőle. Hát félek, egyenesen rettegek tőle.

Most itt, az egri otthon teraszán is csak arra tudok gondolni, hogy még mindig félek a haláltól. Felnőtt vagyok, már nem mutatom, de félek. Bemegyek hát a szobába, felköltöm a lányomat, és ezer puszival jutalmazom, hogy még itt van nekem és szerethetem.

Aztán október vége felé telefonálnak az intézetből, hogy Zsuzsika kórházba került. Már előző hétvégén sem volt jól, nagyon köhögött.

Elindulok hozzá, hogy lássam, mi van vele, de a kocsim lerobban félúton. Szerelő, idegeskedés, végül nagy nehezen megérkezem. Közben ahonnan csak tudom, hívom az apját, de nem érem el, így hát üzenetet hagyok.

Rideg, szürke gyerekosztály, ismeretlen szagok, ismeretlen emberek. Fekete hajú, fiatal, nyakigláb, szemüveges, kezdő osztályos orvos. A fehér köpeny kicsit pacuhán áll rajta, látszik, hogy fáradt. Kedvesen kérdezi, hogy miben segíthet. Mikor elmondom, hogy kinek vagyok az anyukája, szörnyű zavar önti el. Kezeit tördelve, alig hallhatóan közli, hogy nem sok jót tud mondani, Zsuzsika állapota válságos. Többször kellett újraéleszteni, persze ők mindent megtesznek, de tulajdonképpen… nem is tud mit mondani. Nézek rá, nyilván kifejezéstelen tekintettel, mert látom, hogy kicsit megijedt tőlem. Segélykérően néz körbe, talán tapasztaltabb kollégát keres. Peches vagy, gondolom magamban, egy lélek sem jár erre. Úgy érzem, szeretne láthatatlanná válni, de mivel ez sem megy, megpróbál simán elslisszanni mellettem. Na, mondom magamban, neked sincs nagy tapasztalatod súlyos beteg gyerekek anyukájával. Szeretném megsimogatni, hogy megy ez majd jobban is, de végül csak egy bátorító érintést kap. Inkább megyek, megkeresem Zsuzsit.

Az intenzív osztályon van, talán az újraélesztés miatt. Kérdezem, hogy ennyire súlyos? Mondják, hogy hát eléggé, éjjel nagyon magas láza volt, és többször leállt a légzése.

Közben telefonálok anyunak, akivel otthon hagytam a fiamat, mert tudom, hogy Zsombornak is negyvenfokos láza van. Egész nap sírt, anyu kéri, hogy ha tudok, minél hamarabb menjek haza. Persze. Hogy ha tudok. Leülök a folyosón egy pillanatra, és bőgni tudnék. Naná, hogy nem sírok, hanem teszem a dolgom, de egy kicsit fáj a gyomrom. Újra bemegyek Zsuzsihoz, megnézem, megsimogatom. Láztalannak tűnik, megbeszélem vele, hogy haza kell szaladnom, de sietek vissza. Úgy látom, beleegyezik, így kocsiba ülök, és irány Miskolc, mert beteg a fiam is. Otthon aztán gyógyító puszik, lázcsillapítás, majd a már láztalan Zsomborral beszélem meg, hogy beteg a nővére, tehát vissza kell mennem Egerbe.

Mire visszaérek, sötét van. Egész úton hatalmas volt a köd. A kórház folyosóján egy lélek sincs, bekopogok az orvosi szobába. A délutáni, fiatal orvos nyit ajtót, persze nem néz a szemembe. Van még mit tanulniaátmit tan, nem megy neki még a közöny. Csendesen, zavartan nyögi ki, hogy ismét újra kellett éleszteni a lányom, mialatt otthon voltam.

Bevágtatok az intenzívre, és leülök Zsuzsi mellé. Biztosan azt akarja, hogy csakis rá figyeljek, én pedig folyton az otthon hagyott, síró fiamra gondolok. Rohadtul érzem és szégyellem magam ezért. Mókával próbálom elütni a nyomoromat, azt mondom Zsuzsinak, még szerencse, hogy nem iker öccsei vannak, mert most tuti direkt beteg lenne mindkettő, hogy megbolonduljak. Érzem, hogy kicsit könnyebben van a viccelődéstől, ezért megpaskolom, és belesúgom a fülébe, hogy mennyire szeretem, el ne mondja a tesójának (nehogy féltékeny legyen, tudja, milyenek a fiúk), de a világon a legtöbbet ő jelenti nekem. Nem nagyon reagál. Aztán egyszer csak kinyitja a szemét, és rám néz. Bele az arcomba, óriási kék szemmel. Eszembe jut a születése, amikor egymás szemébe bámultunk percekig. Ez is olyan pillanat, és én megérzem, hogy búcsúzik. Rettenetesen megijedek, de nem mutatom, inkább simogatom egy kicsit, hátha elalszik és képes pihenni. A félelem teljesen eluralkodik rajtam, rettegek, hogy meglátom majd ugyanúgy, mint akkor, hetvennégyben aput az ablakban. Nem merek itt maradni, félek a haláltól. Mert a képzeletemben csak szürke hidegség van. Szürke, félelmetes, ocsmány hidegség. Egy nyápic alak vagyok! És még magamnak is azzal magyarázom, hogy otthon szükség van rám. Még ahhoz is gyáva vagyok, hogy elismerjem: félek. De egyszerűen csak gyáva vagyok itt maradni. Ez az igazság. Egyszerűen csak menekülni szeretnék, nem akarom, nem bírom látni a pillanatot. Zsuzsika nagy nehezen elalszik, így aztán, bár szorongva, de tényleg elindulok haza. Itthagyom egyedül. Soha nem bocsátom meg magamnak.

Hajnalban felébredek öt óra huszonhárom perckor, a videó világító óráját nézem. Fáj a gyomrom és megöl a lelkifurdalás, hogy ennyire gyáva szar vagyok, és nem mertem ott maradni Zsuzsival. Tudom, hogy vége van, tudom, hogy elment. Tudom. Tudtam. Mégis hazajöttem.

Alig várom, hogy nyolc óra legyen (nem lehetett akkoriban bármikor kórházba telefonálgatni), és hívom az egri kórházat. Elmondom, ki vagyok, de csak csend a válasz. Majd egy vékony, halk, zavart hang azt kérdezi: nem tetszett megkapni a táviratot? Táviratot, mikor ott van a telefonszámom? Igen, mondja a csendes hang. A kislánya ma reggel fél hatkor exitált. Exitált. Undor fog el, és rettenetesen mérges leszek magamra.

Felhívom az apját, aki végre felveszi. Nincs túl jó hírem, mondom neki. Zsuzsika elment. Ezt a napot választotta. Október huszonhárom, a megismerkedésünk napja. István azt mondja, talán van ebben valami sorsszerű. Őszintén sajnálom, hogy nem láthatta utoljára. Érzem, hogy jobb, ha most leteszem.

A temetésből nem sokra emlékszem, inkább csak az előzményekből. Gépiesen intézkedtünk Istvánnal, egymás kezét fogva. Visszatért hát a lassan beszélő férfi, aki pár éve ott maradt a debreceni kórház kertjében. Vigasztal, nem bánt, abban az egy hétben a legjobb barátom, a támaszom. Soha nem voltunk ilyen közel egymáshoz, soha nem értettük egymást ennyire. Milyen kár.

Kiválasztunk egy gyermeksírt a megyei temetőben, hadd feküdjön gyerekek között. Szép, fehér, egyforma gyereksírok, játszótérnek látom.

Elmegyünk a közeli temetkezési vállalkozóhoz, útközben azt kérdezem Istvá Zsdezem Intól, hogy mi lesz, ha nincs is gyerekkoporsójuk? De persze van. Mint a ruha, magasságra van méretezve. A száznegyvenes jó lesz, mondom, de nem szeretnék nagyon díszeset. Kiválasztunk egy egyszerű, szép fehéret, egyszerű, szép fehér szemfedővel.

Aztán éjjel azt álmodom, hogy Zsuzsi fázik, és fél majd egyedül. Aput látom álmomban. Kéri, hadd legyen vele az unokája. Reggel felhívom a volt férjemet, felkészülve arra, hogy biztosan hallani sem akar majd arról, hogy apukámhoz temessük a lányunkat. Tévedtem. Csendesen, szeretettel mondja: legyen úgy, ahogy te szeretnéd. Rohantunk hát a diósgyőri temetőbe, onnan a plébániára. Kedves, idős pap bácsi fogad minket. Elmondjuk neki, hogy nem találjuk a családi sírhely papírjait, de édesapám mellé szeretnénk temetni a kislányunkat. Talán van a plébánián másolat az iratokból. A pap egy óriási halom aktára mutat az asztalán. Ha itt megtalálják, akkor semmi akadálya. István felemeli a középső kupac iratot, és az első papír, amit a kezébe vesz, apu sírjának az okmánya. Köszi, apu!

Újra Eger. István kéri, hogy menjünk le a proszektúrára, mert szeretné látni még egyszer Zsuzsit. Nehezen veszem rá magam, de végül lemegyünk az alagsorba. Szürke, fura, tágas folyosó, fertőtlenítő- és keserű szag. Üvegfal. Kitolják mögé, hogy láthassuk. Otthagyják egyedül. Halvány és merev. Gyönyörű, halvány és merev. Rettenetes érzés, biztosan fázik, be kellene takarni. Látom, hogy az apja rázkódik, szörnyű állapotban van. De nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy milyen hűvös van itt. Szólok, hogy fázik a lányunk, takarják be. István átöleli a vállamat és csendben kimegyünk. Most először én vigasztalom őt. Sír. Feldúltan, szégyenkezés nélkül sír, hogy miért nem volt elérhető, miért nem tudott elbúcsúzni. Sírok én is. Nem merem megmondani, hogy én kicsit azért is, mert nem maradtam ott aznap éjjel. Fáj a gyomrom, kevés benne a hely.

Visszamegyünk a csecsemőotthonba, zavart csend fogad minket. Összepakolom Zsuzsi ruháit és a holmiját, aztán meggondolom magam, és otthagyom az egész csomagot. Szükség lesz itt erre, hiszen mindig érkeznek új gyerekek. Van utánpótlás bőven. Bemegyünk elbúcsúzni a főorvos asszonytól. Kedves és szomorú, nehéz neki mindig újabb és újabb gyereket veszíteni. Persze megpróbálja nem kimutatni, látszatra keménynek tűnhetne, de én tudom, hogy nehéz neki. Elmondom, mi hogyan történt, nem sírok, csak kicsit hányingerem van. Nem akarjuk, hogy felboncolják a lányunkat, kérjük, hogy adjon igazolást, úgy eltekintenének tőle. De a doktornő arra kér minket, hogy ne zárkózzunk el a boncolástól, engedjük meg az ő kedvéért. Tudja ő, hogy mennyire szörnyű most nekünk, és mennyit szenvedett életében Zsuzsi, de talán a tudással és tapasztalattal, amit a teste vizsgálata során szereznek, esélye lehet a jövőben egy kisbabának a gyógyulásra. Egymásra nézünk Istvánnal, aztán mindketten kicsit bizonytalanul, de bólintunk. Persze, ha segíthet valamit, akkor legyen.

Megyünk tovább, ruhát kell venni neki, szép, fehér ruhát. Az eladó kedves, kérdezi, hány éves a kislányuk? Hét, mondom neki, de kicsit sovány, nem szeret enni. Szép, fehér ruha, olyan, mint a menyasszonyi, állítólag ilyen illik. Az eladó viccel, hogy biztosan a legszebb lesz az ünnepségen. Ez nem kérdés, mondom, fasza kis ünnepség lesz. Kérdezi, hogy cipőt kérünk-e. Riadtan nézünk egymásra, kérünk? Bólintok. Hányas a lába? Nem tudom. Zsuzsi soha nem viselt cipőt. Azt sem tudom, hogy egy hétévesnek mekkora lába van. Uramisten, mit gondos n, mit l majd ez a nő, milyen megveszekedett anya vagyok én, hogy nem tudom, hányas lába van a gyerekemnek?

Fogalmam sincs, de kinyögöm, hogy huszonhetes. Veszünk egy szép fehér, huszonhetes cipőt, hozzá harisnyát, fehérneműt. Szépeket, a nagy útra nem mehet akármiben.

Visszavisszük a ruhákat a kórházba, újra lemegyünk az alagsorba, újra keserű szag. Kedves, idős boncmesternek adjuk át a holmit. Mutatom neki, hogy milyen szép cipőt hoztunk, a boncmester megsimogat, hogy minden rendben lesz, aztán eltűnik a hatalmas, duplaszárnyú fehér ajtó mögött. Ott, a fehér ajtó mögött, ott van az én lányom. A legnagyobb kincsem ezen a világon. Hirtelen szürkeség lesz körülöttem, elfogy a levegő egy pillanatra, de összeszedem magam. Felmegyünk, otthagyjuk egyedül Zsuzsit. Otthagyjuk a hidegben, egyedül.

Fent is egy kedves, idős bácsi segít nekünk, megbeszéljük a szállítás részleteit. Igen, a temetés napján két órával a szertartás előtt, fekete kisbusszal érkezik majd Diósgyőrbe. Ott helyezik majd be a szép, fehér koporsóba, amit szintén odaszállítanak időre.

Szépen felöltöztetve, letakarva látom a lányomat legközelebb. Egészen közel szeretnék hajolni, de nem tudok. Arcánál kivágott fólia. Le szeretném venni, de nem merem. Nem merem, mert nem illik. Pedig átfut rajtam, hogy megfulladhat. Aztán felfogom, hogy már nem. Így csak azt súgom neki, hogy a legnagyobb kincsem marad, mindörökre.

Sokan vannak, jöttek sajnálni. Kicsit aggódom értük. Csalódni fognak, mert nem sírok. Egyenes derékkal állunk Istvánnal, fogjuk egymás kezét. A pap bácsi zavarban van, röviden beszél. Amint teheti, elszalad. Apu sírjánál néhány rokon szeretget, de nincsenek igazi emlékeim. Arra gondolok, milyen jó lenne már otthon. Amint hazaérünk, Zsombor fel-alá rohangál. Nem tetszik neki, hogy szomorú vagyok. Addig szaladgál, míg lever egy hatalmas, fehér virágcserepet. A húgom hihetetlen reflexszel kapja el a virágot, mielőtt a gyerek fejére esne. Istenem, csak ma ne essen baja, kérlek. Csak ma ne!

Egy kis megnyugvást ad, hogy Zsuzsika apuval biztonságban van. Csak biztosan fázik. Jön a november, egyre hidegebb van. Senkinek nem beszélek róla, de egyre csak az jár az fejemben, hogy vacog, apu meg, mint a legtöbb férfi, nyilván nem törődik ezzel. A fiammal gyakran sétálunk ki a temetőbe, mindig elmondom neki, hogy ez itt a nagyapja és a nővére sírja, és mi nagyon szeretjük őket. Utánoz engem, minden alkalommal megsimogatja a sírt, mikor eljövünk. Néha egy pici puszit is ad a hideg kőre. Később, amikor már beszélni is tud, minden búcsúzásnál azt mondja, „vigyázz magadra, szívem”. És az én szívem megszakad, megszakad, de boldog is, hiszen a gyerekeim imádják egymást. Imádják egymást, mert testvérek. És ez így van rendjén.

Egyre hidegebb van, tennem kellene valamit ezzel a fázás dologgal. Talán kihozhatnék egy takarót, de félek, hogy hülyének néznének. Ezért inkább sűrűbben jövök, és egyre csak Zsuzsit kérdezgetem, nem fázik-e.

HETEDIK FEJEZET

Borbálák története

És összejött! – kiált fel Hollóssy doktor, maszatos ultrahangfejjel a kezében. Vigyorog, és csaknem összecsókol, olyan boldog, mintha ő lenne várandós. A férjem egy pillanatra elsápad, és nekidől a falnak. Kislány. Kislány, kislány! – ismételgeti halkan. Annyira vártam, hogy lányom szülessen, el sem merem hinni! – mondja, miközben hálásan csókolgat.

Hát én sem merem elhinni, hirtelen elönt a rettegés, mert a lányok megbetegedhetnek és elmehetnek, abba pedig én bizonyosan belehalok. Mert ugyan volt idő, amikor nem tudtam elképzelni, hogy ne lányos anyuka legyek, mára ez teljesen megváltozott. Próbálom hát felkészíteni a szívemet egy újabb csöppnyi lányka befogadására.

Pár hónappal ezelőtt azt vettem észre egyik délután, hogy állandóan álmos vagyok. Képes voltam bárhol elaludni, ami soha nem volt jellemző rám. A férjem egyik délután úgy talált a nappaliban összekucorodva, jóízű alvás közben. Azonnal csináltass tesztet, kérte mosolyogva. Biztos, hogy állapotos vagy. És a teszt természetesen pozitív lett.

Újra kismama vagyok! Vannak ugyan kétségeim, vannak félelmeim, de átlendülök a mélyponton, és boldogan készülök az új babára. Közben, ha lehet, még többet dolgozom, mint eddig. Hajt belülről valami, hogy kárpótoljam a családomat, és nyilván saját magam azzal, hogy mindent igyekszem előteremteni. Álmaimban egészséges kisfiam születik, megpróbálok, akarok hinni benne. És erre ma kiderül, hogy kislányt várunk. Egy édes, gyönyörűséges kislányt. Mert én ilyennek képzelem. Most, hogy már tudom, lányom lesz, kicsit ijedten ugyan, de boldogan válogatok a nevek között. Napokig ízlelgetek egy-egy nevet, próbálgatom, melyik lenne a legszebb a vezetéknevével. Végül a Júlia mellett teszem le a voksot. Mamuskám után nevezem el. Tudom, mennyire örülne neki. Mamust ugyan már elvesztettem, de az iránta érzett szeretetem soha nem múlik. Ha a lányom Júlia lesz, akkor szeretetteli, csodás ember válik majd belőle. Ezt teljes szívemmel így gondolom.

Szóval a terhességem alatt végig dolgozom, Zsombor eleinte bébiszitterrel van otthon, majd kétéves korában bölcsődébe kerül. Ott kezd el beszélni. Mert sokáig nem szólal meg, mutogatással és halandzsával kommunikál. Egyszer egy étteremben elkóborol tőlünk, kicsit nagyobb gyerekek játszadoznak pár asztallal messzebb, és éppen oda tart. Közben nyomja a halandzsáját. A gyerekek ijedten néznek össze, majd a legnagyobb, kicsit atyáskodva a többi fölött, és erőteljesen éreztetve, hogy ő már jóval okosabb náluk, lekezelő hangon közli mindenkivel, hogy nyugi, biztosan angol. Ő ezt biztos helyről tudja, mondja a bennfentesek fensőbbségével, neki ugyanis az egyik unokatesója is angol, és pontosan, de hajszálpontosan így beszél. Boldogan fogadják hát be a játékba Zsombort, a külföldieknek kijáró tisztelettel. Szóval az én angolnak látszó kis-nagyfiam tele van energiával, és tele van a női nem felé hatalmas, talán az átlagosnál valamivel nagyobb adag kíváncsisággal. Szinte születése pillanatától imádja a nőket. Leplezetlenül, néha bizony zavarba ejtően bámulja az összes barátnőmet, a húgomért pedig egyenesen rajong. Mosolygok rajta, nekem bizony tetszik, hogy ilyen rajongó természetű.

Zsombor örül ugyan a húgának, de nem viszi túlzásba. Amikor elújságolom neki, hogy nemsokára nagy testvér lesz, kicsit furán néz rám, olyan leereszkedően veszi tudomásul, C tuustify”>hogy végre lesz egy nála is kisebb a családban. Persze ez nem teljesen így van, mert pár hónapja a húgomnak kislánya született, Berta. Zsombor kedves a csöppséggel, sokszor nézem féltékenyen, hogy talán mindenkinél jobban kötődik hozzá. Ezért úgy gondolom, hogy most, amikor kisebb testvére születik, már sokkal gyakorlottabb nagy tesó lesz. Berta édes, jóindulatú, kedves pici lány. Ha a kis tesó is ilyen szeretetteli lesz, könnyű dolga lesz a nagyfiamnak, biztosan nagyon megszereti, és eltűnik az arcáról ez a kis bizonytalanság, hogy örüljön-e vagy sem a jövevénynek. Mikor nekem húgom született, hatéves koromban, bizony én sem nagyon örültem neki. Rengeteget panaszkodtam Mamusnak, és anyutól is irigyeltem a tejet, amit, mivel állapotos volt, egyre sűrűbben megivott előlem. Pedig tej akadt bőven, mert dupla blokkot kapunk a várandósság miatt. Mert a blokkos tejnél nem volt finomabb semmi, de semmi a világon. Egészen kamaszkoromig azt hittem ugyanis, hogy a blokkos tej másfajta, mint a sima tej. Emlékszem, rettenetesen szégyelltem magam, amikor a diósgyőri szomszéd néni rám pirított, hogy micsoda hülyeséggel, egyenesen hazugsággal tömöm az ő kisfia fejét, hogy a blokkos tej finomabb! Képes volt ezért becsengetni, és hívás nélkül becsörtetni a lakásba, hogy számon kérjen. Próbáltam védeni a becsületem, hogy én nem hazudgálok, valóban édesebb a blokkos tej, és segélykérően néztem anyura. Anyu – aki megrettent attól, hogy a szomszéd néni itt marad beszélgetni, ez mindig félelemmel töltötte el – zavartan mosolyogva simogatott meg, hogy ezt csak én érzem így. Hja, holtig tanul az ember, bár én a mai napig úgy gondolom, hogy a blokkos tej igenis sokkal, de sokkal édesebb volt.

Most, hogy újra állapotos vagyok, vágyódva gondolok a blokkos tej ízére, és hiába iszom a boltban vásárolt tejet, annak az íze meg sem közelíti a vágyaimat.

A fiamnak, miközben kisétálunk ketten a temetőbe, elmesélem a blokkos tej és a húgom születésének történetét. Elmondom neki, mennyire meglepődtem, hogy milyen apró volt Móni, amikor hazahozták. Titokban egy kicsit azért megcsipkedtem, hogy sírjon, mert akkor majd anyuék haragudni fognak rá, és én, mint jó kislány, újra a kedvencük leszek. De ez nem egészen így lett, mert mindketten a kedvenceik lettünk. Zsombor megérti ezt.

Bandukolunk hát a temetőbe, hogy Zsuzsinak is elmondjuk a nagy hírt, nemsokára kistestvérük születik. Zsombor szeretettel simogatja a sír hideg kövét, és mint mindannyiszor, most is úgy érzem, megszakad a szívem.

A terhességem nagyon jó, talán a legjobb a négy közül. Rosszullétnek nyoma sincs, még az utolsó napon is dolgozom. A baba korábban érkezik ugyanis a kelleténél, harmincöt hétre. Hollóssy János doktor megint mázlista, ugyanúgy, mint Zsombor születésekor, most is ügyeletes. Mondom is neki, hogy ezért jön egy fagyival, de csak legyint, és nevetgél, hogy menjek csak a szülőszobára, majd megvizsgál, és lehet, hogy hazaküld. Nagyon szeretem őt. Kedves, vicces, de megbízható.

A szülés nehéz és hosszú, a kis boszorka nem akar könnyen a világra jönni. Tízórás vajúdás után még mindig nincs sehol, folyton-folyvást visszakúszik egészen a gyomromig. Hajnali fél három körül végre megszületik. Fura pózban érkezik, arccal fölfelé, és kinyújtott kezét a feje mellett tartva. A színe sötétlila, nem sír fel, János ijedten viszi a vizsgálóba. Pár percig néma csend van a szülőszobán, még szerencse, hogy éppen itt van az üg Ctt face=”Gyeletes gyerekgyógyász. Én annyira kimerült vagyok, hogy megijedni sincs időm. Aztán hirtelen elemi erővel ordít fel egy csecsemő. Hát igen, ez az én kisebbik lányom.

Mosolyogva hozza oda hozzám a gyermekorvos. Íme, a kislánya, kedves anyuka, minden rendben van. Fáradt vagyok, de azért a karomba veszem. Három és fél kiló, ez egy koraszülöttől elég példás teljesítmény! Nézegetem, és teljesen elképedek, mert egy gyönyörűséget tartok a kezemben. Ilyen csodálatosan formás, tökéletes kisbabát én még soha nem láttam! Kerek és pici. Pici a szája (sajna kamaszkorára százszorosára nő), fura, sötétkék a szeme, és világosbarna a haja. Elképesztően formás és tökéletes, és mégis annyira, de annyira hasonlít Zsomborra, hogy az már szinte ijesztő. Mutatom is Hollóssy doktornak, aki egyre csak vigyorog. Ő is boldog. El kellene nevezni, szól halkan a nővérke, és milyen igaza van, azt egyszerűen elfelejtettük itt a nagy ijedtségben. Júlia, mondom. De érzem, hogy kell még valami. Kell még valami, amitől majd úgy emlékeztet valakire, hogy közben mégis önmaga marad. Borbála a második neve, mondom csendesen. A doktor mosolyogva néz rám. Bólintok, ő tudja, hogy Zsuzsit hívtam Borinak. Így lett hát a második lányom neve Júlia Borbála.

Juli maga a csoda. Egyévesen már jár és beszél, és azóta soha, egyetlen percig sem volt még csendben. Olyan káprázatos lány lett belőle, mint a nap melege. Minden, amit a nevével tőlem kapott, ott sugárzik az arcán. A végtelen szeretet és a hatalmas bölcsesség. Egy kicsit elkényeztettem, de tudom, hogy bárhol megállja a helyét. Átsüt rajta Mamuskám szeretetteli lénye, de sokszor csodálkozva fedezem fel benne önmagamat is.

Így lett anyunak, Zsuzsin kívül, szinte egyszerre három unokája. Zsombor, Berta és Juli. Ők hárman mind máig elválaszthatatlanok. Születésük óta összeforrtak, mint egy gyönyörű, pirosra sütött fonott kalács. És, hát igen. Juli uralkodik rajtuk, mióta beszélni tud (mint mondtam, hamar kezdte), és parancsokat osztogat. Zsombor néha próbál harcolni vele a főnöki címért, de többnyire hiába. Szinte kivétel nélkül mindig a Juli által osztott szerepekben játszanak, és láss csodát, valahogy addig-addig beszél, míg övé lesz a legjobb szerep. Ő a tanító néni, ha iskolásat játszanak, a doktor néni, ha orvososat, és ő a boltosnő, ha áruházasat. Anyu rengeteget van velük, és négyesben gyakran kisétálnak, vagy a kicsik műanyag motorokon kimotoroznak a temetőbe. Mert Zsuzsi közéjük tartozik.

Juli kétéves korában váratlanul megbetegszik, Zsóka néni, aki azóta is a gyerekorvosunk, nem bír a súlyos kiszáradással, beutalja a lányomat a GYEK-be. A betegfelvételnél idegen orvos az ügyeletes, de azt kérem tőle, hogy az egyes akut osztályon helyezze el Julit. Az orvos megvonja a vállát, nyilván bennfentesnek gondol. Az osztályon már valóban az vagyok, mindenki ismerős, kedves szeretettel vesznek körül minket. A lányom infúziót kap, én hazamegyek a fiamhoz, és bár tudom, hogy itt biztonságban van Juli, reggel korán már ott kukorékolok az osztályon. Akad néhány új arc, de a legtöbb orvos, nővér változatlanul megvan a régi, Zsuzsival itt töltött időkből. Egymásnak adják a kilincset Juli szobáján, itt a Zsuzsika testvére, szalad is mindenki megnnél Cenk”>Julizni. És igen, így, ahogy alszik, és az infúzió csöpög a karjába, kísértetiesen hasonlít a nővérére. Annyi puszit és szeretetet kapunk, hogy érzem, jó időre feltöltődöm tőle. Másnapra Juli jobban lesz, és elkezd beszélni. Beszél ő mindenről, de főleg arról, hogy „bogácsát” enne, meg almát. Abban a pillanatban, ahogy megszólal, mindenki rádöbben, hogy minimum két ember helyett beszél, de én hármat is megkockáztatnék. És meghódít mindenkit. Aki csak a kórtermében megfordul, annak megjegyzi a nevét, és legközelebb már név szerint hívja, és magától értetődően kéri, hogy ugyan hozzon már neki egy pogácsát a büféből. Estére tucatnyi különféle pogácsa gyűlik össze a szobájában, közelharcot kell vívnom vele, hogy a többi gyereknek is adjunk belőle. Nyilván a háromnapos hasmenéses-hányásos betegség, ami a kiszáradáshoz vezetett, különösen iriggyé tette az ételekkel kapcsolatban. Pár nap alatt meggyógyul, és úgy búcsúzik a gyerekosztálytól, mintha világéletében ott élt volna. Mindenkitől név szerint akar elköszönni, az utolsó pillanatban még visszaszalad, és a szigorú főorvos asszonynak is lenyom egy puszit. Az amúgy távolságtartó Fábián doktornő felkapja Julit, és mindenki meglepetésére, szokásával ellentétben összevissza csókolja. Nem szokta megölelni a gyerekeket, mindig is túlságosan kemény volt. Kemény, de megbízható, kiváló orvos. Juli szorítja a nyakát, és hozzábújik egy pillanatra. Elérzékenyülök, el is kell fordulnom, ne lássák a könnyeket. Amit a nővére soha nem tudott megköszönni ennek a nagyszerű orvosnak és az itt dolgozóknak, azt most ez a pici lány itt, egyetlen perc alatt megköszönte helyette.

Jó pár évvel Zsuzsi halála után még mindig nehezen tudom feldolgozni a történteket. Hiába van két tündérszép gyerekem, hiába szeretem őket a világon mindennél jobban, akkor is hiányzik valaki. Elmegyek hát egy ismert terapeutához, hátha valamennyire enyhül a rettenetes önvád, és megszűnik a maró érzés a gyomromban. A kedves, idősebb hölgy terápia helyett azt tanácsolja, próbáljak Istvánnal beszélni arról, hogy neki milyen ütemben zajlik a gyásza. Ezt nem merem megtenni, pedig már nem félek tőle.

Inkább összeszedem magam, és huszonöt évvel a halála után elmegyek Mamuskám sírjához. Életem legszörnyűbb időszaka volt, amikor elment. Elsős gimnazista voltam. Mellrák. Gyűlölöm a mellrákot, alattomos és kárörvendő. Mamus sokáig szenvedett, lesoványodott, örökké simogató kezét csak titokban tudtam megpuszilni a kórházban. Jobban fájt, mint apu halála. A Szent Anna temetőben nyugszik, és bár nem jártam ott a temetés óta, szinte azonnal megtalálom a sírját. Ugyanolyan erővel hat rám, mintha tegnap temették volna el. Csak sírok, nem visz odébb a lábam. Nem tudok elmenni innen. Itt fekszik az az asszony, akinek a világon a legnagyobb kincse voltam, és a diósgyőri temetőben fekszik az a lány, aki a világon a legnagyobb kincsem volt. Siratom hát őket itt, a Szent Anna temetőben. Egy idő után érzem, hogy nem tudom tovább sajnálni magam, nem megy ez nekem.

Felhívom hát Istvánt. Kérem, hogy találkozzunk, szeretnék vele Zsuzsiról beszélni. Évek óta alig futottunk össze, és bár Zsombort megmutattam neki, Julit soha nem látta. Zsuzsika halála óta én csendes szeretetet érzek, ha eszembe jut. Az én szívemben mára már csak a lassan beszélő férfi maradt, a debreceni kórház kertjéből. Nem akarok a másik énjére gondolni.

Egészen kedves, azt mondja, találkozzunk a hejőcsabai benzinkútnál. Jobb helyet is el tudné C isgon ak képzelni, de elfogadom a javaslatát. Mikor megérkezem, már ott vár a kocsija mellett állva. Kéri, hogy üljünk be, ott nyugodtabban tudunk beszélni. Ahogy beülünk az autóba, szinte azonnal elsírom magam, Zsuzsiról kezdek magyarázni neki, és szinte jólesik a sírás. De nem segít nekem. Lekezelően, és cseppet sem kedvesen próbál szurkálni. Nem támogat a férjecskéd a feldolgozásban? – gúnyolódik. Próbál, mondom neki, de hát ez nem az ő gyásza, ez a mi kettőnk gyásza. Már látom, hogy rossz ötlet volt találkoznunk, indulatos lesz, és egy percen belül üvölt velem. Nem tud az érzelmein uralkodni, ordítva vádol ezer éve történt dolgokkal, amikre nem is emlékszem. Azt ordítja, hogy anyu őt hülyének nevezte azon a bizonyos rosszul sikerült karácsonyon, és ez neki mennyire fáj. Próbálom figyelmeztetni, én azért jöttem, hogy segítséget kérjek tőle, mert nem tudom feldolgozni, hogy meghalt a lányunk. Erre azt üvölti, hogy ő már ezen régen túl van, és fantasztikus párkapcsolatban él, ahol a párja segítségével neki nagyszerűen sikerült feldolgoznia a gyászt. Ha én is jó párkapcsolatban élnék a „férjecskémmel”, akkor már nekem is réges-régen fel kellett volna dolgoznom Zsuzsi halálát. Erre már tényleg nem tudok mit mondani, próbálok kiszállni a kocsiból, de ő tovább üvölt. Megfordulok, és sírva mondom neki, hogy rossz ötlet volt találkozni, nem szeretném látni többet. Azt is elmondom, hogy nyugodtan ordítozhat, nem félek tőle, és különösebben nem érdekel, hogy neki mi fáj a múltból, azon viszont erősen csodálkozom, hogy neki nem az fáj a legjobban, hogy elvesztettük a lányunkat. Meglepődik, majd újra elmondja, hogy ő ezt már régen feldolgozta, mert a párjával meg tudta osztani a fájdalmát, és neki nincs szüksége arra, hogy mindezt velem beszélje meg.

Eszembe jut, amit a szomszédoktól és a barátoktól hallok évek óta. Mindenki döbbenten látja, hogy a valamikori közös lakásunk több mint egy évtizede áll bezárva, abban az állapotban maradt, amelyben akkor volt, amikor még ott éltünk. Még a függönyök is ugyanazok, amelyeket én varrtam álmatlan éjjeleken. Ez is szerepet játszott abban, hogy arra az elhatározásra jutottam, felhívom őt, hogy beszélgessünk Zsuzsiról. De volt még valami. Még a közeli barátai is tőlem hallották először évek elteltével, hogy meghalt a lányunk. Ebből tudtam, hogy neki is nehéz, hiszen másként nem őrizné ennyire elzárva az emlékeket. De most itt, az autóban csak annyit mondok, köszönöm szépen, hogy időt szánt rám, és köszönöm, hogy ilyen kedves és megértő volt. Persze gúnyt vél felfedezni a hangomban, és ettől újra mérges lesz, én viszont már nem sírok azon, hogy üvölt. Már csak szomorúan ülök a kocsijában, kezem a kilincsen, és mélységesen sajnálom. És akkor elkezd védekezni. Mióta elváltunk, mondja, én nőre még a hangomat sem emeltem fel, nemhogy a kezemet. Örülök neki, válaszolom, szerencsés lehet a veled fantasztikus párkapcsolatban élő hölgy. Ő biztosan minden pillanatban jól viselkedik, és tudja, mit mikor illik. István elcsendesedik, már erőtlenebb. Bólint, hogy igen, így van. Az előbb még kérdezni akartam, hogy akkor miért nem festetett ki legalább a régi lakásban, de bennem szorul a kérdés. Szégyellem megkérdezni, hiszen egy pillanatra meglátom a fájdalmát, ami, ha létezhet olyan, az enyémnél is nagyobb. Inkább megsimogatom hát az arcát, és megpuszilom a fejét. Megértem, hogy neki még nálam is nehezebb. Kiszállok a kocsiból, kifújom az orrom, és hatalmasat sóhajtok. A szívem majd megszakad, ahogy visszanézek, és látom, hogy István még mindig mereven maga elé bámul. Mardos a bűntudat, hogy micsoda ember vagyok én, miért nem hagytam békén, miért csak magamra gondoltam?

Egyedül küzdök hát tovább a gyászommal, és a gyerekek ebben rengeteget segítenek nekem. Zsombor tizenhárom, Berta tizenegy, Julcsi tíz, amikor a húgomnak újabb kislánya születik. Anyu stresszel, hogy nem tud majd annyit segíteni, de persze titokban könnyezve örül a kicsinek. Egy szeptemberi éjjelen érkezik, a szülőszobában én segítem a húgomat. A pici kedves arca ráncos egy kicsit, de azonnal ráfog az ujjamra, ahogy megérintem. Sokáig nézzük egymást, talán kicsit túl sokáig. Átmelegíti a szívemet valami. Bár nem a sajátom, érzem, hogy ugyanúgy szeretem majd, mintha az lenne, de azt is érzem, hogy ő is ugyanúgy szeret majd engem, mint én őt. A neve pedig Borostyán. Borostyán, ami nem Borbála, mégis Borinak hívjuk, mert ez így van jól.

Majd húsz évvel Zsuzsi halála után, egy mindenszentek délutánján Zsomborral és Julival hármasban megyünk a temetőbe. Már a kapuban észreveszem, hogy Zsuzsi apja a barátnőjével és annak nagyfiával ott áll a sírnál. Kedvesen köszönök nekik, István mérhetetlenül zavarban jön egy pillanatra. Hát igen, nem szoktunk találkozni, valahogy mindig elkerüljük egymást. Látom, mennyire feszeng, ezért kedvesen odafordulok a hölgyhöz. Helyes, csinos nő, tűzpiros haja a feje tetejére tornyozva, hetykén mered az ég felé. Elegáns bundában, büszke, talán kicsit a kelleténél harciasabb tartással áll a lányom sírjánál. Kedvesen szólok, hogy szeretném nektek bemutatni a gyerekeimet. A hölgy egyetlen szó nélkül hátat fordít a két gyerekemnek és nekem. Nyilvánvalóan úgy érzi, hogy eljött az ő nagy pillanata. István elpirul, és zavartan habogja, hogy akkor ők mennek is. Semmit nem kell magyaráznom a gyerekeknek, megmagyarázta magát a helyzet. A komikus, kissé bizarr helyzet. Julcsi a maga bölcs módján most is engem félt, ne is törődj vele, mormolja. Zsombor meg csak annyit mond, ugyan, anya, szarjál rá. Aztán összeölelkezünk egy pillanatra, amíg elégetünk egy mécsest. És szeretjük egymást, kimondhatatlanul. Tudjuk, hogy ami másnak nagy pillanat, az nekünk megmosolyogni való csacskaság. Mert mi itt vagyunk egymásnak örökre. Mi hárman, és Zsuzsi.

Köszönettel tartozom a magam, Zsuzsika, Rudi, Ferike, Lacika, Marika és a sok-sok gyerek nevében az Egri Gyermekotthon dolgozóinak. A könyv bevételéből őket támogatom, és kérek mindenkit, aki teheti, hogy csatlakozzon hozzám.

A „kis Balázs” Alapítvány célja a sérült gyermekek élethelyzetének és életesélyeinek javítása, rehabilitációjuk segítése.

Egri Gyermekotthon és Fogyatékosok Otthona

Eger, Szalapart u. 84.

Tel.: (36) 427-455. Fax: (36) 537-032

Számlaszám:

K&H Bank 10403507-35015741-00000000

Adószám: 18575534-1-10

Köszönet Köves-Tóth Évának.

Ismerd meg szerzőinket és műveiket a libri-kiado.hu weboldalon, kövesd az újdonságokat és nézz filmeket a nyugatiter.hu blogunkon, csatlakozz közösségünkhöz a Facebookon!